Jugoszlávia – 6 köztársaság és két autonóm tartomány
Jugoszlávia előbb királyságként 1929 október 31 és 1941 április 6 közt, majd több köztársasági formában (föderatív köztársaság, föderítv népköztársaság, szocialista szövetségi köztársaság, szövetségi köztársaság) 1945 augusztus 10 és 2003 február 3 közt állott fenn a Balkán-félszigeten. Az Osztrák–Magyar Monarchiában élő délszlávok nevében 1917. május. 30-án, Anton Korošec vezetésével adták ki a májusi deklarációt (Majska deklaracija) amiben azt követelték, hogy a monarchián belül kaphassanak önállóságot a délszlávok. A két délszláv irányzat között 1917. július 20-án jött létre a megegyezés, a Korfui deklaráció (Krfska deklaracija), amit a Genfi egyezmény (Ženevski sporazum) követett 1918. november 9-én.
1918. október 28-án, az I. világháború végén az osztrák Krajna tartomány Szlovénia néven függetlenné vált, hasonlóan Horvátország elszakadt a Magyar Királyságtól, Szerbia pedig győztes volt a világháborúban. 1918 őszén az új Szlovénia és Horvátország (utóbbi magában foglalt Bosznia-Hercegovina területét is) megalakították a Szerb-Horvát-Szlovén Államot, amely később Szerb-Horvát-Szlovén Királyság néven egyesült a Szerb Királysággal. Mindezek után, 1918. december 1-jén kiáltották ki a Szerb-Horvát-Szlovén királyságot, amelyet elsőként Norvégia ismert el (12.055.715 lakosú ország lakosságának 39%-a volt szerb, 23,9% horvát és 8,5% szlovén)
I. Péter Jugoszláv király
A délszláv állam első nyolc éve lerombolta azt az illúziót, hogy a közös szláv gyökerek elsimíthatják az érdekütközéseket. A parlamenti acsarkodások arról győzhették meg a különböző erőket – többek között az ekkoriban illegalitásból figyelő kommunistákat –, hogy nincs élet a közös államban. Erre I. Sándor jugoszláv király 1929 január 6 -án felfüggesztette a törvényhozást és bevezette a királyi diktatúrát. Országának új nevet (Jugoslavija) és új addig soha nem látott területi felosztást adott.
1934. október 9-én a király és a francia külügyminiszter Marseille-ben merénylet áldozata lett. Még ma sem mondható ki erről a végső szó, de a királygyilkosság olyan csomópontja a délszláv állam történetének, amelyben tetten érhető minden konfliktusforrás. Az új király, II. Péter még gyerek volt, 11 éves. Az országot Pál herceg vezetésével a régenstanács kormányozta. 1939. augusztus 26-án a kormányfő és Maček egyezményt kötött meg a szerb–horvát kiegyezésről. Minderre három nappal a Molotov–Ribbentrop-paktum után és hat nappal Lengyelország megtámadása előtt került sor. A Németországhoz fűződő kapcsolatok csúcspontja az 1941. március 25-i csatlakozási szerződés aláírása volt. Pál régens ezzel túlfeszítette a húrt, s a katonatisztek egy része puccsot hajtott végre.
1941. április 6-án a náci Németország megtámadta, mivel az államcsíny következtében számára kedvezőtlen helyzet állt elő, és mivel a Balkán félszigeten nem látta biztosítva érdekeit, nem volt biztosítva az összeköttetés Görögországgal, ahol a vereségeket szenvedő olasz csapatok miatt súlyos helyzet állt elő. Reggel 5:15-kor német, olasz, és bolgár csapatok támadták meg Jugoszláviát. A német légierő egy héten át bombázta Belgrádot és más nagy jugoszláv városokat. A királyi hadsereg április 17-én kapitulált. A kormány Londonba emigrált.A tengelyhatalmak hamar elfoglalták Jugoszlávia területét, majd feldarabolták azt. Az államot részben feldarabolták, részben területeit elcsatolták, részben annektálták.
A Jugoszlávia területéből létrehozott államalakulatok nem voltak sem szuverének, sem működőképesek. A partizánok időről időre létrehoztak szabad területeket, annál is inkább mivel a megszállók főleg a városokra és az útvonalak biztosítására koncentráltak. Az első szabad terület az Uzsicei Köztársaság volt, amely rövid ideig állt fenn, tartósabb sikereket majd csak Olaszország kapitulációja (1943 szeptembere) után sikerül kialakítani. 1944 végétől az ország nagyobb része a partizánok fennhatósága alá kerül, és a megszállók kiűzése egyben az ország újraegyesítését és új területek megszerzését is jelentette. Eközben a partizánok tömeges gaztetteket követnek el, ideológiai és nemzeti alapon gyilkolnak meg civileket és áldozataikat összemossák a megszálló rendszer kiszolgálóival és az akkor elkövetett gaztettek végrehajtóival.
A partizánok 1944 végén már szuverén módon cselekedtek, és megszervezték a közigazgatást az általuk ellenőrzött területeken. Ezeknek a kiszélesítése folyt. Az utolsó ellenállás a hivatalos jugoszláv történetírás szerint 1945. május 15-én szűnt meg. Valójában a partizánok ellenfelei még a következő évben is erdőkben bujkáltak.
A partizánok élére az a Josip Broz Tito került, aki a későbbi életében a Balkán XX. századi történetének legnagyobb formátumú politikusa lett. Tito Horvát-szlovén szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Josip Broz néven, a Tito nevet csak később vette fel. Tizenöt évesen lakatosinasnak állt Sziszeken. Itt ismerkedett meg a munkásmozgalommal. Belépett a szociáldemokrata pártba, azért mert ez egyben szakszervezeti tagságot is jelentett.
1910-ben belépett a Fémmunkások Szövetségébe és Horvátország-Szlovénia Szociáldemokrata Pártjába is. Az év szeptemberére kitanulta a lakatosszakmát. Visszatért Zágrábba, ahol két hónap múlva Harmine lakatosműhelyében helyezkedett el. 1911 és 1913 között rövid ideig a szlovéniai Kamnikban, a csehországi Cenkovóban, továbbá Münchenben és Mannheimben is dolgozott. Németországban a Benz céghez állt, majd Bécsben a Daimler tesztvezetője lett. 1913 őszén besorozták a monarchia hadseregébe. 1915 áprilisában egész zászlóalja orosz fogságba esett, őt pedig egy ütközet során egy cserkesz a lándzsájával hátba döfte. 13 hónapig feküdt kórházban, ahol oroszul tanult. Novemberben Omszkban jelentkezett a Vörös Hadseregbe. 1918 tavaszán kérte felvételét az Orosz Kommunista Pártba. Ám Omszkot később a fehérek a cseh légióval visszavették és Tito egysége szétszéledt.
1920-ban Zágrábba költözött, és ott lett tagja a Jugoszláv Kommunista Pártnak (JKP) Titót 1925-ben lázításért bebörtönözték, 1926-ban pedig a kraljevicai hajógyár munkásaként sikeres sztrájkot szervezett. A sikeres sztrájk után elbocsátották, de ez egyben belépő volt a magasabb pártfunkciókra. Világos stílusa és bevethetősége miatt a pártban tisztelték. Tito vezető szerepe a kommunista pártban az 1928. január 25-i zágrábi konferencián kezdődött. Ezen a konferencián Broz volt az egyik a 32 delegált közül. Tito fellépett a frakciózás ellen, amivel elismerést vívott ki társai körében. Ugyanezen a tanácskozáson megválasztották a párt helyi szervezetének titkárává. 1928 novemberében ismét elítélték: ekkor öt évet kapott. A bírósági tárgyaláson radikális idealistaként viselkedett, ami hozzájárult a később róla alkotott kép kialakulásához. Itt mondta ki – amit később oly sokan idéztek –, hogy csak a kommunista bíróságot ismeri el. 1934-ben szülőfalujába vitték, és ott kényszerlakhelyet jelöltek ki számára. Nem sokkal később illegalitásba vonult; ennek az évnek a nyarán használta először a Tito nevet. A következő télen beválasztották a JKP Központi és Politikai Bizottságába.
Tito – Jugoszláv elnök
1937-ben Titót Sztálin a még mindig törvényen kívüli párt főtitkárává nevezte ki, majd egy évvel később a Komintern főtitkára, Georgi Dimitrov kinevezte a jugoszláv kommunista párt megbízott ideiglenes elnökévé. A Komintern csak 1939. január 5-én erősítette meg tisztében, ekkor lett a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkára. Ettől a naptól kezdve egészen a haláláig betöltötte ezt a tisztséget. Tito precízen végrehajtotta a Szovjetunióból jövő parancsokat. A pártot bolsevizálta, és megtisztította „a trockistáktól, a szektásoktól és az opportunistáktól”. Miközben Pál herceg és tanácsadói a megadást fontolgatták, magas rangú tisztek palotaforradalmat kíséreltek meg, amely megdöntötte a régensherceg uralmát. Az 1941. március 27-i puccs kapóra jött Titó(ék)nak, és ellenkezve a moszkvai parancsokkal tömegmozgalom szervezésébe kezdett. Mivel még nem voltak fegyvereik, nem volt módja kilépni a nyílt színre.
A német hadüzenetet április 7-én adták át. A nagyszabású támadás után a németek azt jelentették, hogy jugoszláv hadsereg letette a fegyvert. (A németek lelőttek minden jugoszláv katonát aki megadta magát.) Az usztasák vezette Független Horvát Állam náci bábállamként működött, Bosznia-Hercegovina, Szlovénia és Szerbia egyes részeivel német, az ország többi része olasz és bolgár megszállás alá került, a Délvidék egy része pedig visszakerült Magyarországhoz. Tito az okkupáció kezdetekor Zágrábban volt. 1941. április 15-én megalapította a Katonai Bizottságot, és közzétette, hogy elérkezett az idő a kapitalizmus felszámolására. Amikor Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Tito összehívta a Központi Bizottságot, és megalapították a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító és Partizánosztagot (Narodnooslobodilačkih i partizanskih odreda Jugoslavije – NOPOJ). Elrendelte a mozgósítást és meghirdette a fegyveres harcot. Július 7-én a jugoszláv partizánok Bela Crkvában megkezdték harcukat. Tevékenységük német megtorlásokat (tömeggyilkosságokat) provokált: a nácik minden megölt németért 100, minden sebesültért 50 délszláv civilt végeztek ki. Tito fejére Hitler százezer német márka vérdíjat tűzött ki – aranyban.
1942. december 4-én, miközben az ország nagyobbik része még mindig a tengelyhatalmak megszállása alatt állt, Tito kinevezte az ideigelenes jugoszláv kormányt. A délvidéki partizánok között jelentős számban voltak magyarok is. A leghíresebb magyar partizán alakulat a Petőfi Sándor-zászlóalj volt, amely később a Petőfi-brigád nevet vette fel. Ennek ellenére, Délvidék visszafoglalásakor Tito partizánjai, megtorlásként az 1941-es magyar bevonulást követő partizánellenes harcok keretében 1942-ben megölt kb. 3000 szerb áldozatért (lásd: Újvidéki vérengzés), mintegy 40 ezer magyar civilt mészároltak le Tito partizánjainak legfőbb riválisai a túlnyomórészt szerbekből álló csetnikek voltak, akik hosszú időn át angol támogatást élveztek. Az 1943-as év volt a háború fordulópontja. Ekkor a partizánok két jelentős ütközetet is megnyertek. Januárban a Neretva völgyében zajlott le a Neretvai, majd május 15-én az Sutjeska-völgyi csata. Ez a két csata megnövelte a partizánok önbizalmát és számát. 1941-ben 60-70 ezren voltak, míg 1943-ban már 300 ezren.
1943. november 29-én került sor az AVNOJ második tanácskozására. A konferencián született meg a döntés, amely szerint Jugoszlávia szövetségi állam lett (e dátum később megjelent az ország címerében is). A tanácskozást Tito vezette, akinek a Jugoszlávia marsallja címet adományozták és az ország miniszterelnökévé választották meg. Ezzel elkezdődött a személyi kultusz sajátos délszláv folyamata. 1945 április 5-én megállapodást írt alá a Szovjetunió hadvezetésével „szovjet csapatok jugoszláv területeken történő ideiglenes állomásoztatásáról”. A Vörös Hadsereg segítségével a partizánok 1945-ben győztesen kerültek ki a felszabadító háborúból. A felszabadulás pillanatában a partizánok óriási erőfölényben voltak, amit bosszúállásra is kihasználtak. Leszámoltak a megmaradt ellenfeleikkel (usztasák), rojalisták (csetnikek, polgári elemek, nemzetiségek).
Elterjedt tévhit, hogy Tito szakított Sztálinnal. Valójában Sztálin intézett támadást ellene és tört az életére. Sztálin a Kominform belgrádi székhellyel történt megalakítása révén arra is törekedett, hogy megakadályozza Tito különutas politikáját.
Sztálin támadásának okáról néhány egymást nem kizáró feltételezés létezik. A legelterjedtebb szerint Sztálin féltékeny volt Titóra a kommunista országok körében szerzett tekintélye miatt. A második feltételezés Milovan Đilas emlékiratain alapszik: Sztálin azért haragudott meg, mert Georgi Dimitrov és Tito nem avatták be egyesülési terveikbe. Ezeket ugyan először a Szovjetunióban vetették fel, de a nyugati kapcsolatok miatt állandóan elodázták, ugyanakkor Tito és Dimitrov már konkrét lépéseket akart tenni. Harmadrészt Sztálin esetleg amiatt döntött a jugoszláv vezető eltávolítása mellett, mert Tito csapatokat küldött Dél-Albániába.
A jugoszláv egységet hirdetők hamar szövetséget kötöttek a kommunista partizánharcosokkal, akik a Szovjetuniótól kaptak hadi segítséget. A Demokratikus Föderatív Jugoszláv Köztársaság 1943. november 29. és december 4. között Jajcán alakult meg, a királyi kormány nélkül. 1945. november 29-én alakult meg a kommunista Jugoszlávia, amely ülést szintén Jajcán rendeztek meg. Ivan Ribar lett az államfő, a kormányfő Josip Broz Tito. A szerbiai partizánok 1944-ben kivívták Szerbia függetlenségét, a többi jugoszláv tartományból 1945-ben űzték el a németeket.
A második Jugoszlávia 1946. január 31-én alakult meg és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság nevet viselte. Ez egy föderatív alapon szerveződő szocialista állam volt, de nem kötelezte el magát a sztálini Szovjetuniónak. A hidegháború alatt semleges maradt. 1961-ben az egyiptomi Gamal Abden-Nasszer, az indiai Nehru és Tito alapították a harmadik világ országaival szoros kapcsolatokat ápoló elnemkötelezett országok mozgalmát.
Tito 1953-tól államfő, 1963-tól örökös államfő lett, amely tisztséget haláláig betöltött. Noha integráló politikájával arra törekedett, hogy népeit egységesítse létrehozva a jugoszláv nemzetet, a mélyen levő gazdasági és nemzetiségi ellentéteket nem tudta eltörölni. 1981-ben a lakosság 5,4%-a vallotta magát jugoszlávnak, ám Tito halála és a kis népek nacionalizmusa erősödésével párhuzamosan számuk egyre csökkent, s mára már nagyon kevesen vallják magukat jugoszlávnak.
Az ország neve 1963-tól Jugoszláv Szocialista Szövetségi köztársaság lett. 1971-ben leverték a horvát ellenállást, az ún. horvát tavaszt. Ez volt a legjelentősebb felkelés a rendszer ellen a hetvenes években.
Tito utolsó szereplése 1979-ben volt Havannában az el nem kötelezett országok mozgalmának konferenciáján. 1980 január elején keringési problémákkal a Ljubljanai Klinikára került, ahol bal lábát nem sokkal később amputálni kellett. Május 4-én, három nappal 88. születésnapja előtt hunyt el. Holttestét a szlovén fővárosból a híres Kékvonat vitte Zágrábon keresztül Belgrádba.
Temetése hatalmas politikai- és médiaesemény volt. A résztvevő politikusok és külföldi delegációk száma alapján a világ addigi legnagyobb szabású gyászszertartása volt: 127 ország 209 delegációja jelent meg. A temetésen 4 király, 31 államelnök, 22 miniszterelnök, 47 külügyminiszter és ismert személyiség (Indira Gandhi, Margaret Thatcher, Willy Brandt) vett részt. A belgrádi Képviselőházban felállított ravatala előtt százezrek rótták le kegyeletüket. Földi maradványait a belgrádi Virágház nevű mauzóleumba temették el, egy márványtömb alá, amelyet később emlékmúzeummá alakítottak.
Jugoszlávia nemzeteit hazafias nemzeti gyász hatotta át. Mahmut Bakalli albán nemzetiségű pártfunkcionárius később így emlékezett vissza ezekre a napokra: Valamennyien sirattuk, de még nem tudtuk, hogy Jugoszláviát temetjük”
1989. május 8-án Slobodan Miloševićet választják meg a szerb köztársasági elnökség elnökévé. 1990 júliusában Milošević megalapítja a Szerbiai Szocialista Pártot, amelynek haláláig ő volt az elnöke. A többpártrendszer első szerbiai elnökválasztásán 65%-os győzelmet arat, két évvel később újraválasztják, de már csak 53%-os szavazattöbbséggel. 1991 márciusában Franjo Tuđman horvát és Milošević szerb elnök titkos megállapodást kötnek Bosznia-Hercegovina közös felosztásáról. A megállapodás szerint a tagállam egyik felét a horvátok, a másikat a szerbek fogják uralni, az iszlám vallású bosnyákokat pedig beolvasztják. 1991. június 25-én Milošević nagyhatalmi törekvései nyomán Szlovénia és Horvátország ugyanazon a napon kikiáltja a nagy Jugoszláviától való elszakadását. Horvátország szerb kisebbsége ellenállt, minek hatására zavargások törtek ki. A Jugoszláv Néphadsereg (JNA) beavatkozása kiszélesítette a konfliktust. A Horvátországban élő szerb kisebbség függetlenné nyilvánítja a Krajina-területet (Krajinai Szerb Köztársaság) a frissen megalakult Horvátországtól. Súlyos harcok bontakoznak ki az országban, miután a szerb felkelőket támogató Jugoszláv Néphadsereg is beavatkozik a konfliktusba. A helyzet kilátástalansága miatt a horvát kormány – élén Tuđmannal – beleegyezett, hogy három hónapra felfüggeszti függetlenségi nyilatkozatát. A harcok azonban nem csillapodtak, Horvátország egynegyede a szerb milíciák,
Milosevic – Kis-Jugoszlávia elnöke
1991 novemberében mind Szerbia, mind Horvátország úgy nyilatkozott, hogy az ENSZ közbelépését kéri, és Jugoszlávia állandó ENSZ-képviselője megegyezett az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsával egy békefenntartó erő mielőbbi felállításában.
1991 decemberében a Biztonsági Tanács fegyverszállítási tilalmat rendelt el Jugoszlávia területére, majd ezt Szerbia és Montenegró területére korlátozta, ezzel azonban tulajdonképpen a szerbeket segítette, hiszen a jugoszláv fegyverarzenál szerb kézen volt, a horvátok és a bosnyákok pedig így nem juthattak fegyverhez.
1992 januárjában Macedónia is követi a szlovén és horvát példát – kikiáltja függetlenségét. A macedón térségben nem tör ki fegyveres konfliktus. Szlovéniát és Horvátországot önálló államként elismeri az ENSZ. Áprilisban Bosznia-Hercegovina, a sorban negyedikként kikiáltja függetlenségét. Bosznia-Hercegovina nemzetiségi térképe igen változatos képet mutatott; ez vezetett oda, hogy a muzulmán, horvát és szerb kisebbség között rövidesen háromoldalú polgárháború bontakozott ki. Szerbia és Montenegró vezetőjének választja Slobodan Miloševićet. A szerbek ostromgyűrűbe zárják Bosznia fővárosát, Szarajevót. 1993 márciusában harcok kezdődnek a boszniai muzulmánok és horvátok között. Augusztusban létrejön a Mir Sada nevű nemzetközi békemenet a háború megállítására. Bár végül nem járt sikerrel, a kezdeményezés egyedülálló esemény volt a történelemben, mint a mindmáig legnagyobb tömeget megmozgató erőszakmentes akció egy másik országban dúló háború megfékezésére. 1994 márciusában egy év háborúskodás után a boszniai muzulmán és horvát kisebbség békeszerződést ír alá az USA védnöksége alatt.
A nyugat akkor fordított sokkal komolyabb figyelmet a háborúra, amikor Boszniában felbukkantak a muszlim önkéntesek, akik közt valószínűleg terroristák is voltak.
1995 júniusában napvilágot látnak az első jelentések a srebrenicai mészárlásról. Novemberben Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Szerbia békeszerződést köt, a boszniai háború véget ér. A következő hónapban a háborúzó felek Párizsban aláírták a daytoni békeszerződést, ezáltal véget ért a délszláv háború első
1996-ban a Koszovói Felszabadítási Hadsereg támadni kezdi a koszovói szerb civil lakosságot. 1997. július 25-én az új Jugoszlávia elnökévé választják Slobodan Miloševićet. 1998 márciusában összecsapások törnek ki Koszovóban, miután Milošević a szerb lakosság védelmére csapatokat küld a térségbe.
1999. március 24–június 10. között a NATO légi offenzívát folytat Jugoszlávia ellen (Allied Force hadművelet). A három hónapnyi bombázásban többek közt megsérül a pancsovai olajfinomító, szinte teljesen megsemmisül a kragujevaci Zastava autógyár, a Dunába szakad több újvidéki híd, az autópályák többsége használhatatlanná válik és találatot kap a szerb parlament épülete is. Többek között kórházakat és civil célpontokat is értek súlyos találatok, valamint egy rakéta becsapódott a belgrádi kínai nagykövetség épületébe. Június 12-étől Koszovóba ENSZ békefenntartó csapatok vonulnak (KFOR, Joint Guardian hadművelet), majd fokozatosan átveszik a jugoszláv hadseregtől az irányítást. Június 20-án már az egész tartományt a KFOR felügyeli, de a terület továbbra is Jugoszlávia része marad. December 10-én meghal Franjo Tuđman horvát elnök. Nem sokkal halála után pártja, a Horvát Demokrata Szövetség (Hrvatska Demokratska Zajednica – HDZ) elveszíti a választásokat.
2000. október 5-én Belgrádban felkelés tör ki (lásd: Otpor), a népakaratnak engedelmeskedve Milošević beismeri választási vereségét a Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) vezérével, Vojislav Koštunicával szemben. 2001 áprilisában belgrádi otthonában letartóztatják, nem sokkal később kiadják a hágai Nemzetközi Bíróságnak. 2002. február 12-én megkezdődik Milošević pere Hágában, ahova hatalommal való visszaélés, korrupció, népirtás és különböző háborús bűnök elkövetésében vádat emelnek ellene. A szerb politikus nem kért ügyvédi védelmet, magát képviselte az ellene folyó büntetőeljárásban, miközben folyamatosan illegitimnek tekintette az ügyében eljáró nemzetközi bíróságot.
2003. február 4-én Jugoszlávia megváltoztatja nevét és Szerbia és Montenegró néven új államközösséget hoz létre. Október 19-én meghal Alija Izetbegović, Bosznia-Hercegovina első elnöke.
2006. január 21-én Pristinában meghal Ibrahim Rugova Koszovó elnöke és politikai szervezete, az LDK (Lidhja Demokratike e Kosovës, azaz Koszovói Demokratikus Liga) vezetője. Utódjául Fatmir Sejdiut választották Koszovó elnökének. Március 11-én Slobodan Milošević ötévnyi hágai fogság után, bírósági tárgyalása közben, hatvanöt éves korában meghal. Szülővárosában, Pozsarevácon temetik el. Még ebben az évben a március 21-ei népszavazás során Montenegró lakossága az elszakadás mellett dönt, június 3-án pedig hivatalosan is kikiáltják Montenegró függetlenségét. Szerbia is kinyilvánítja saját függetlenségét és felveszi a Szerb Köztársaság nevet.
2008. február 17-én Koszovó egyoldalúan kikiáltja függetlenségét, amit az USA, és az EU-tagállamok nagy része még abban az évben elismert (ez jelenleg 101 országot jelent), azonban Szerbia és az ENSZ, valamint 92 további állam jelenleg sem ismeri el független országként.
2008. július 21-én a szerb fővárosban elfogták Radovan Karadžićot (a boszniai szerbek korábbi vezetőjét), akit ki is szolgáltattak a hágai törvényszéknek. Karadžićot többek között a srebrenicai mészárlásban való érintettséggel gyanúsítják.
2011. május 26-án a vajdasági Lázárföldön letartóztatják a háborús bűnökkel vádolt Ratko Mladić volt tábornokot, a boszniai szerb csapatok egykori legmagasabb katonai vezetőjét. Több mint tíz évig, a Milošević-rezsim bukása óta bujkált Szerbiában. A vádak szerint ő az egyik felelőse a srebrenicai mészárlásnak.
A balkáni-régió 13 állama
Most, a Jugoszláv polgárháború harminc éves évfordulóján nyugodtan kijelenthetjük, hogy az USA játszotta legnagyobb szerepet a volt Jugoszlávia polgárháború kitörésének megszervezésében, mert az volt a célja, hogy megszüntesse azt a Jugoszláviát, amely orosz szövetséges volt a balkáni térségben. Szóval Korea (300.000 áldozat), Vietnám (3.000.000 áldozat), Afganisztán (120.000 áldozat), Irak (1.000.000 áldozat), Arab-tavasz (300.000 áldozat), Szíria (500.000 áldozat) és Ukrajnai tragédiák mellet a Jugoszláv háború is az USA lelkén szárad – így több millió ember halálát okozva a gyilkosokat pedig még sem lehet a hágai bíráság vádlottak padjára ültetni.