Ling Shuhua mestere a női lélek ábrázolásának; kivételes érzékenységet árul el, ahogy az engedelmesség és a szemérem mögé tekintve feltárja a kínai nők lelkivilágát. Életművében hősnők egész galériája tárul elénk. Őket általában férjükhöz vagy a társadalomhoz való viszonyulásukban láthatjuk: abban a szerepben, amelyet az élet és a társadalom jelölt ki számukra, és amellyel meg kell elégedniük.
Az írónő hősnőinek azzal a rémisztő tudattal kell szembenézniük, hogy a világ, amelyben felnőttek, eltűnőben van. Ezzel a kiábrándultsággal és bizonytalansággal Ling Shuhua nem éppen hízelgő képet fest saját koráról.
A változó kor kegyetlenséget szül, a régi remények, elvárások tarthatatlanná válnak. Az írónő tárgyilagosan, mégis együttérzéssel rajzol meg számtalan kiüresedett női életet; nem véletlen, hogy a Hímzett párnákat a modern kínai irodalomban a fiatal nőknek a gyorsan változó világ és társadalmi rend feletti csalódottságát és tehetetlenségét legdrámaibban ábrázoló műként tartják számon.
LING SHUHU
A HÍMZETT PÁRNÁK
A kisasszony lehajtott fejjel éppen egy díszpárnát hímzett. Fülledt meleg volt; a kiskutya lógó nyelvvel, bágyadtan feküdt az asztal alatt, a legyek a hőségtől kábultan köröztek az ablaküvegen. Zhang néni a kisasszony háta mögött állt, és legyezte. Arcát, melyet megállás nélkül törölgetett kendőjével, reménytelen volt szárazra törölni: újra meg újra kiültek rá az izzadságcseppek. Ahogy orra hegyéről letörölt egyet, szája szélén megjelent egy másik. Mikor odapillantott, és látta, hogy kisasszonya ugyan nem izzad annyira, mint ő, de a hőségtől az ő arca is kipirosodott, és fehér, sűrű szövésű vászonköpenyének hátát bizony átáztatta az izzadság, nem állta meg, hogy ne szóljon:
– Kisasszony, pihenjen már egy keveset, hűsöljön. Apjaura ugyan meghagyta, hogy holnapra legyenek kész a párnák, de azt nem kötötte ki, hogy reggelre vagy estére.
– Azt mondta, holnap déli tizenkettő előtt meglegyen, nem késhetek. Gyere közelebb legyezni! – felelte a kisasszony, majd újra a munkája fölé hajolt.
Zhang néni előresétált a bal oldalára. Ahogy legyezte, szeme a kisasszony hímzésére tévedt, amelyről többet nem is tudta levenni a tekintetét. Nemsokára nagyot sóhajtva, mintegy unaloműzőként, beszélni kezdett:
– Hallottam ám én azelőtt, hogy azt mondják, a csinos kisasszonyok rendszerint eszesek és ügyes kezűek is; de bizony mindig azt gondoltam, hogy ez csak a mesemondók kitalációja. Ki gondolta volna, hogy csakugyan van ilyen? A kisasszonyka ilyen szép fűzfa-karcsú, és a kézimunkája is milyen szépséges… Ej, ez a madár, meg kell halni, olyan szép! – A kisasszony szája szögletében megjelent egy halvány mosoly, de nyomban elfojtotta. Zhang néniből csak úgy folyt a szó, ahogy tovább beszélt:
-O, mikor majd ezt a két párnát Bai elöljáró otthonába viszik, mindenki meg fogja csodálni, és hány házasságszerző jön majd apja- urához a kisasszonyt megszerezni…! Biz’ isten, még az ajtót is betörik majd nagy igyekezetükben…! Azt mondják, az ifjabbik Bai úrfi már elmúlt húszéves is, de még nem találtak neki megfelelő párt. O, értettem ám én rögtön, mi apjaura szándéka, és a minap azt jósoltam az asszonyomnak is, hogy kisasszonyomnak fel fog ragyogni a házasság-csillaga…
– Zhang néni, ne fecsegj már ilyen butaságokat – mondta a kisasz- szony, akinek kezében most megpihent a tű, arcán pedig a hőség mellett valami más is felpiroslott.
Ekkor megint csönd lett a szobában, csak a tű hangja hallatszott, ahogy újra át- meg átszúrja a szatént, meg a legyezés szellőjének enyhe susogása. Hirtelen a bambuszfüggönyön kívülről egy tizen- három-tizennégy éves formájú leány kiáltása harsant fel:
– Anya, én vagyok!
-Lányom…? Mi történt, hogy ekkora hőségben kirohansz ide? – kérdezte sietve Zhang néni. Lánya kék vászonnadrágot és -köpenyt viselt, egész testében izzadt, kerek dinnyeképe megduzzadt és kivörösödött a forróságtól. Ekkorra már beviharzott a szobába, megállt a bejárat mellett, megbabonázva a kisasszonyra meredt, majd lihegve beszélni kezdett anyjához:
– Anya, tegnap negyedik sógornő azt mondta, a kisasszonyotok már jó régóta valami gyönyörű díszpárnákat hímez, amelyeken csak a madárhoz harminc-negyven különböző színű cérnát használ, mondtam, hogy hát én ezt nem hiszem. Erre azt mondta, ha nem hiszed, eredj, és nézd meg magad, de siess, mert két napon belül elajándékozzák a párnákat. Ma evés után rögtön iderohantam… Megnézhetem…?
Zhang néni ezt hallván elmosolyodott, és kérdőleg így szólt kisasszonyához:
– Kisasszony, nézze, a lyány mennyire nem bír magával, hogy lássa a maga hímzését!
A kisasszony felnézett a kislányra. Látta, hogy ruhája piszkos, egy szürke kendővel folyvást törölgeti homlokáról az izzadságot, tátott szájából előkandikálnak ferde sárga fogai, és meredten bámulja őt… Önkéntelenül is rosszallóan összeráncolta a szemöldökét, és így felelt:
– Előbb küldd ki, majd később.
Zhang néni elértette, hogy kisasszonyát visszataszítja lánya piszkossága, ezért nem engedi neki megnézni a hímzését, és rögtön odaszólt a lányának:
– Nézd meg magad, egy merő izzadság vagy, még arcot sem mosol! A szobámban van mosdóvíz. Eredj, nehogy ez a szag még jobban átjárja a kisasszony szobáját!
A kislány arcán keservesen csalódott arckifejezés jelent meg, és bár hallotta anyja szavait, nem akaródzott kimennie. Mikor Zhang néni látta, hogy nem mozdul, türelmetlenül intett a szemével, és megismételte:
– Eredj a szobámba arcot mosni. Én is mindjárt megyek.
A kislány reményvesztetten, lebiggyedő szájjal elhúzta a függönyt, és kilépett az udvarra. A kisasszony, mikor néha cérnát cserélt, ki-kinézett az ablakon, és látta, amint a kislány ruhája elejét felemelve itatja le homlokáról az izzadságot, sötét verejtékfoltot hagyva rata. Az udvaron a cserepekbe ültetett gránátalmafák virágai lángnyelvekként vöröslöttek a napfényben, tovább növelve a levegő forróságát. A kisasszony saját magára pillantva észrevette, hogy hónaljánál az ő ruhája is jó darabon átázott.
Elrepült két év. A kisasszony még mindig lányszobája rejtekében hí- mezgetett. Időközben Zhang néni lánya felnőtt, és egyre jobban hasonlított termetes, jó kedélyű anyjához; ruhájának tisztaságára is némiképp jobban ügyelt. Zhang néni előzőleg éppen szabadságot kért, és hazament a családjához, a kisasszony pedig, aki időközben megenyhült a lány iránt, megengedte, hogy erre az időre helyettesítse anyját.
Nyári éjszaka volt. A lány a cselédszálláson éppen kislámpa fényénél varrogatott egy pár párnahuzatot, amikor hirtelen meghallotta, hogy a kisasszony kiált érte; letette hát a tűt-cérnát, és felszaladt a kisasszony lakosztályába.
A kisasszony azért hívatta, hogy m egm asszíroztassa a lábát. A lány, miközben masszírozta, mesélni kezdett:
– Kisasszony, képzelje, tegnapelőtt a gyámanyám adott nekem két párnahuzatot, nagyon szépet ám! Az egyiken egy jégmadár, a másikon egy főnix van.
-Sokat érnek ám azok a madarak pár nélkül… Van még, aki madarat pár nélkül hímez? – kérdezte gúnyosan a kisasszony.
– Hát, ez egy hosszú történet. De olyan szépek a huzatok, hogy még a gyámnővérkémmel is összevesztem miattuk. Eredetileg második Wang sógornő adta őket a gyámanyámnak, azt mondta, két nagy díszpárnáról lettek levágva, mert azokat már összekoszolták. Újkorukban, azt mondják, meseszépek voltak! Az egyikre egy lótuszvirág és egy jégmadár van hímezve, a másikon egy főnix áll egy sziklán. Annak idején ajándékba kapta a családfő, rögtön el is helyezték őket a fogadószoba székeire. Az egyiket aztán még aznap este összehányta egy részeg vendég, a másikat a madzsongozók a földre dobták, és lábtörlőnek használták. Képzelje csak el, kisasszony, az a finom vászon csupa sáros lábnyom volt… Az úrfi, mikor ezt meglátta, persze rögtön kivitette őket második Wang sógornővel. Gyámanyám később tőle kérte el, és ő adta őket nekem. Aznap este, mikor hazahoztam a huzatokat, csak néztem, néztem; nem tudtam betelni velük! Olyan szépek, hogy meg kell halni bele! A főnix farkához több mint negyvenfajta fonalat használtak… A jégmadár szeme a tóban lévő kis halra néz; tisztára, mintha élne! Jaj, kisasszony, az a szem úgy fénylik…! Nem is tudom, miféle fonallal lehet ilyet hímezni!
A kisasszonynak ennél a pontnál nagyot dobbant a szíve. De a lány csak folytatta:
– Hogy milyen kár ezért a szép holmiért…! Gyámanyám tegnapelőtt meglátogatott, és megmutatta, hogyan kell kivágni a huzatból a piszkos részt, a maradékot meg hogy lehet rávarrni egy másik huzatra. Nem hittem volna, hogy a gyámnővérke ilyen irigy; azt mondta, amint látom, hogy az anyjának valami szép portékája van, rögtön elkunyerálom!
A kisasszony a veszekedés történetét már nem is hallotta. Gondolatai visszatértek arra az időre, amikor a két évvel ezelőtti nyáron ő is egy pár gyönyörű díszpárnát hímzett: az egyiken egy jégmadár, a másikon egy főnix volt. Azon a nyáron a nappali forróság olyan perzselő volt, hogy a tűt alig volt ereje felvenni, ezért gyakran megvárta a munkával az estét. Miután befejezte a párnák hímzését, több mint tíz napon át ápolta beteg szemét. Kíváncsi volt, vajon ez a bizo nyos hímzés van-e olyan kidolgozott, mint az övé, ezért utasította a lányt, hogy rögtön hozza le és mutassa meg neki a huzatokat.
A lány visszatérve a kezébe adta a huzatokat, és tovább beszélt:
– Kisasszony, nézze meg, milyen szép ez a sötét vászon, és milyen koszos lett! Ez a madár azelőtt állítólag olyan vastagon volt hímezve, hogy egész kiemelkedett a huzat vásznából. Mostanra meg teljesen letaposták. Nézze ennek a madárnak a koronáját, a piros csőrét, milyen élénk még most is a színük…! Második Wang sógornő azt is mondta, hogy ennek a madárnak a szemgolyója helyére azelőtt két igazgyöngy volt berakva! Ezek a lótuszok már nem jók, teljesen elszürkültek. Különben is túl nagyok a leveleik, a huzatomhoz nem tudom felhasználni őket. De ezek a kis virágok itt a szikla mellett…
A kisasszony meredten nézte a két hímzett párnát, a lány szavai nem értek el a füléig. Eszébe jutott, a madár taraját hányszor rontotta el, és kezdte elölről; hímezte háromszor egymás után… Először csak azután vette észre, hogy a halványsárga fonalat izzadság szeny- nyezte be, miután végzett. Másodszor az esti homályban összekeverte a színeket, és sokáig rossz fonallal hímzett… Harmadszorra – arra már nem emlékezett. A lótuszvirág szirmának hamvas színű fonalához még frissen mosott kézzel is alig mert nyúlni; kezét bepúderozta, csak úgy kezdett hozzá. Hogy a lótuszlevelek túl nagyok? Hiszen azokat még nehezebb kihímezni… Egyszínű zöld fonalból túl élettelenek, így hát tizenkét különböző zöld színt használt… Mikor a párnák készen lettek, a Bai családnak ajándékozták őket. A rokonok, barátok, ismerősök sorban jöttek hízelegni, gratulálni. Lányszobájában bizalmas barátnői nevetgélve pusmogtak, ő maga egy-egy elkapott mondatfoszlánytól is elpirulva mosolyodott el. Almában szemérmes szépségnek látta magát, boldog volt és büszke. Csodás ruhát, díszes fejéket viselt, amilyeneket a valóságban sohasem volt alkalma. Kislányok serege kísérte, csodálta, irigyelte, barátnői féltékenyen lesték… De hamar megértette, hogy mindez hiú álomvilág. Akkor elhatározta, soha többet nem gondol erre, nem hagyja, hogy az ilyen gondolatok felkavarják a lelkét. Ma mégis minden eszébe jutott.
A lány látta, hogy kisasszonya némán ül, szeme a párnákra mered, mintha semmi mást nem látna a világon kívülük. így szólt hozzá: – A kisasszonynak is tetszenek, ugye? Jaj, meg kell halni bele, olyan szép ez a hímzés! Mi lenne, ha holnap lemásolná, és a kisasszony is csinálna egy pár ilyen szép párnát?
A kisasszony nem hallotta, mit kérdezett a lány, csak erőtlenül bólintott.