Henivel vasárnap úgy határoztunk, hogy körüljárjuk a Mars-téri hét épületből álló, 1954-ben szocreál stílusban épített komplexumot és én elmagyarázom neki az épület történetét. A nagy mesélésemből végül megszületett a VÍRUSNAPLÓ mai bejegyzése is:
Búzát kaszáló parasztok, gyárban dolgozó emberek, varrónők, pékek, sportolók és kisdiákok gyakran köszönnek vissza a szocreál épületek domborművein, szigorúan az ókori formavilággal karöltve, úgyhogy még az is lehet, hogy elsőre inkább gondolnánk klasszicizálónak ezeket az épületeket, mintsem annak, amik valójában. Sőt, a szocreál fogalma erős zavart okoz sokunk fejében, mert viszonylag sokáig ezzel jellemeztünk szinte minden épületet – leginkább a betonmonstrumokat –, ami a szocializmus idején épült.
Az, hogy ezek az épületek miért is ennyire eklektikusak, a tartalmában szocialista, formájában nemzeti sztálini mondatban keresendő: „Egy olyan stílust kellett létrehozni, ami megfelel a szocialista követelményeknek és a hazafiasságot, az osztályellentétek feloldását hirdeti, és aminek köze sincs a nyugati mintákhoz.” Ennek eredményeként klasszicista palotahomlokzatok jelentek meg. A legtöbb ilyen épületet Dunaújvárosban találunk, de azért Budapesten is ki lehet szúrni jó néhányat: a Kerepesi úti és a Gubacsi úti lakótelep bővelkedik a stílusra jellemző jegyekben, az oszlopok, boltívek és timpanonok mellett az élmunkások, az idilli családok és az úttörő ifjúság képviselteti magát a homlokzatok domborművein.
A szocialista realizmus egyébként sokkal rövidebb ideig volt jelen az építészetben, mint gondolnánk: 1949 és 1953 közötti időszakban kellett ebben stílusban alkotni, ám Sztálin halálával a szocreál is megszűnt, az építészek pedig ismét belevetették magukat a modern építészet világába. A sztálini követelmény elvei alapján a feladat az volt, hogy szakadjunk el a nyugati mintáktól és hívjuk életre a szovjetek irányította birodalmi építészetet a klasszicista palotahomlokzatok, a monumentalitás és a nemzeti munkástémák keverésével. Az első ötéves terv kihirdetésénél még az 1-2 szobás, 3-4 emeletes, emberléptékű lakótelepek jellemezték a típusterveket, amiknél persze sok esetben a funkció, a jó alaprajzi elrendezés a stílushoz képest csak másodlagos volt. Ugyanakkor ezek a domborművekkel telepakolt épületek a 60-as évek paneljeihez képest még így is sokkal barátságosabb képet adtak, már csak azért is, mert a szocreál lakótelepek tervezésénél szomszédsági egységekben, hatalmas zöldterületekben és sétatávolságokban gondolkoztak.
Szegeden a Mars teret a XVIII. században katonai gyakorlótérként használták, az 1800-as évektől pedig jószágvásárokat rendeztek a területén. 1842-ben kapta nevét a római hadistenről, majd 1945-től a rendszerváltásig a Marx tér nevet viselte. A kezdetben meglehetősen kicsi és szerény piac az 1950-es évekre a város piaci forgalmának csomópontjává nőtte ki magát. Az 1950-es években Szegeden is egyre erősödött az ideológiai vita, amely a különböző művészeti ágakban a szocialista realizmus alkotó módszerének alkalmazását követelte. Tulajdonképpen az alapvető fogalmak tisztázatlansága okozta a zavart. Az építészetnek, mint művészetnek a sajátszerűsége, a tartalom-szerkezet-forma dialektikája, a haladó hagyomány fogalmának értelmezése ezen a területen még bizonytalanabb volt, mint a többi művészeti ágban. Rontotta a modernistának bélyegzett magyar építészet megítélését egyes nyugati építészeti elemek és formák mechanikus átvétele, a sajátos magyar építészeti forma-nyelvről való lemondás, a jellegtelen kozmopolitizmus. A Magyar Építőművészek Első Országos Kongresszusa 1951 őszén a hatalom elvárásainak megfelelően kimondta: „Gyökeréig fel kell számolni az imperialista burzsoázia építészetelméleteinek és építészetének — immár leleplezett — kozmopolita, művészet és népellenes befolyását a magyar építészetre. Fel kell tárni a magyar építészet haladó hagyományai — s ezek közül különösképpen a hozzánk legközelebb álló nagy reformkorét —amelyek a formálásra, a formák fejlesztésére, az eszmék leghatásosabb kifejezésére adnak hasznos útmutatásokat.”
A Marx táblát Botka eltárs kitartóan őrzi – talán valamiben reménykedik?
Az alig 3 évig tartó periódusban Szegeden kevés, országosan sem jelentős mennyiségű épület valósult meg. Szegeden az Attila utca Mars téri végénél megépült lakóházcgyüttes képviseli a korszak építészetét jó színvonalon. Így kétségtelenül letűnt stíluskorszakot tükröz ugyan Nagyfalusi Antal Mars téri hatalmas ház együttese, azonban kapujával (az Attila utcát lezáró beépítésével, nyílt kertté formált udvarával egyrészt beilleszkedik a szegedi városkép mind jellegzetesebbé váló formavilágába, másfelől pedig a szocialista társadalom otthon-követelményeit is iparkodik kielégíteni. Ennek az időszaknak a végén készült el a múzeum oldalszárnyainak bővítése 3-3 axissal, az eredeti — klasszicizáló — stílusjegyek pontos követésével – szocreál stílusáért így később sem volt elítélhető. A diktált stíluskorszak legkeményebb évében, 1953-ban épült a Szemklinika előadótermi szárnya. A szakmai körökben is ismeretlen tervező Pretsch János nagyszerű alkotást hozott létre: a modern tömeg- és homlokzat formálás a nyerstégla felületekkel kiválóan illeszkedik a klinikaépületekhez és a Dóm téri együtteshez is. Talán az ismeretlenség adott bátorságot a tervezőnek.
Az ilyen épületegyütteseknél mint amilyen a szegedi Mars-téri is, elmaradhatatlan árkádokat és boltíveket találjuk. de itt mégis meglepően jól működik a varázs. A szegedi tömb tervezése közben a végletekig szimmetrikus szerkesztésben gondolkoztak az építészek, ami szigorú tömegekké is válhatott volna, de a hivatalosan meandervonalú, gyakorlatilag kacskaringósan futó beépítésnek köszönhetően kedves kis belső udvaros részek jöttek létre.
Az épületekbe káderek költöztek, akiknek a különböző méretű és felszereltségű lakásokat befolyás és megbízhatóság alapján osztották ki. A 66 négyzetméteres, kis erkéllyel, mosdóval, konyhával és két szobával ellátott lakásokat a vezető beosztásúak kapták, míg a CS-lakásnak – csökkentett értékű – nevezett, 28 négyzetméteres garzont a kevésbé befolyásos emberek. A lakások nagy része félkomfortos volt, szobák helyett inkább csak hálófülkék voltak, de a középkádereknek szánt lakásokban az erkélyt is franciaerkély – erkély nélküli erkélyajtó – váltotta.
Tápai Antal (Kistelek, 1902. – 1986. ) szobrászművész. Műveit a realista szemlélet és a Római Iskola monumentális felfogása egyaránt jellemzi. Témáit általában a kétkezi emberek világából merítette. Kovácsolt domborművei ma Szegeden kívül megtalálhatóak az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában és Izraelben is. Egyéb műveit a Magyar Nemzeti Galéria és a szegedi Móra Ferenc Múzeum őrzi. Munkásságát 1981-ben Juhász Gyula-díjjal, 1983-ban Szeged város alkotói díjával és 1985-ben SZOT-díjjal ismerték el. Az ő domborművei díszítik a Mars-téri szocreál épület bejáratait is: Munkás-paraszt szövetség (Szeged, 1954), Faültetők, család (Szeged, 1954), Várépítő gyerekek (Szeged, 1954), Pihenő munkáscsalád (Szeged, 1954)
A szegedi zsinagógával szemben lévő szocreál épület jellemzi a szegedi városvezetést – a zsinagógával szembeni homlokzatot rendbe tette, de a Hajnóczy utca felüli rész festékét ellopták:
