A NATO terjeszkedése
A nyugati vezető politikusok és a fősodratú média szerint a háború „Putyin háborúja”, aki vissza akarja állítani Nagy Katalin birodalmát és közvetlenül veszélyezteti a nyugat-európai országokat. Aki azonban volt olyan szerencsés, hogy a világpolitikára is figyelő szemmel követhette végig azt az emberöltőt, amely az 1986-os Reykjavíki Reagan–Gorbacsov-találkozótól a Wendy Sherman amerikai és Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettesek között a 2022. január 10-én lezajlott genfi tárgyalásokig eltelt, azt kissé másképp látja a helyzetet. Hogy ezt az időt a két végén lehatároljuk, rögtön idézzük a korszak elején, majd a végén történteket. A reykjavíki találkozót, hamarosan a közepes hatósugarú nukleáris erők korlátozásáról szóló egyezmény követte (1987), majd sorra kerültek a német egyesítésről szóló tárgyalások. Ekkor, 1990. február 9-én hangzott el James Baker amerikai külügyminiszter szájából a következő mondat: „Megértjük, hogy a keleti országoknak biztosítékokat kell nyújtani. Ha fenntartjuk jelenlétünket egy olyan Németországban, amely a NATO része, akkor a NATO erői számára a NATO joghatóságának kiterjesztése egy centiméterrel keletebbre nem történne meg”. 2022. január 10-én viszont, amikor már egész Kelet-Európa, beleértve a volt Szovjetunió balti köztársaságait is NATO-tag volt és a vita Ukrajna NATO-tagságáról folyt, az amerikai külügyminiszter-helyettes, Wendy Sherman azt mondta orosz partnerének, hogy „nem engedjük, hogy bárki is akadályozza a NATO nyitott ajtók politikáját”, vagyis Ukrajna NATO-tagságát. Szergej Rjabkov az esemény utáni sajtótájékoztatón viszont arra figyelmeztetett, hogy Oroszország ebben az ügyben „már nem tud hova hátrálni”. Mint tudjuk rövidesen következett az orosz támadás.
A nyugati fősodratú sajtó sokszor foglalkozik Putyin lelkivilágával és elmeállapotával, gyakran ismételgetve a gyerekkori patkánykergetési esetet. Mi is utalni fogunk rá, hogy az orosz-ukrán háború tekintetében, egy országon belül is, a különböző vélemények mögött nem csak párthovatartozási, hanem karakterbeli vonások is lehetnek. Cesare Lombroso olasz orvos és kriminológus híres elmélete szerint az ember fizikai megjelenése gyakran kifejezi lelki karakterét is.
Geopolitikusok gyakran hangoztatják, hogy nincs politikai vákuum-tér, ahonnan egy nagyhatalom távozik, egy másik hamarosan benyomul, tehát a NATO keleti terjeszkedése a Gorbacsovnak tett ígéretek ellenére egy természetes politikai folyamat. Halford Mackinder skót geográfus volt az, aki a térképet nézegetve felállította a „világsziget” és „szívföld” valamint „szigetek félholdja” elméletet, amely szerint Eurázsia a világsziget, ennek középpontja (tulajdonképpen az akkori Oroszország déli része) a szívföld, a világszigetek félholdját pedig az Egyesült Államok, Nagy Britannia és Ausztrália alkotja. Ezek „szigetlakók” gyarmati expedíciókkal nyomást gyakorolnak a központi területekre, hogy ellensúlyozzák az onnan kiinduló hódításokat, vagyis egy alapvető – és a földrajzi helyzetből következő – ellentétet állapított meg az eurázsiai szárazföldi és a tengeri hatalmak között. Az már Alfred Mahan amerikai geopolitikus, a haditengerészet tisztjétől származik, hogy a szárazföldi hatalmakat, mint Németország, Oroszország vagy Kína a tengerek felől kell körbefogni, és lehetőleg elzárni azokat a part menti területekhez való hozzáféréstől. Akár hisz valaki a nagyhatalmi törekvések földrajzi meghatározottságában, akár nem, a két világháború és a most kibontakozó konfliktus is, elég nagy mértékben alátámasztja ezeket a 19 és 20. század fordulója körül kialakult elméleteket. Az Ukrajnában jelenleg folyó háborút tehát Mackinder és Mahan elméletei alapján joggal felfoghatjuk a szárazföldi és tengeri hatalmak világuralomért folyó küzdelmének, különösen, ha még a most létrehozott AUKUS-t, vagyis Ausztrália, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok csendes-óceáni katonai együttműködését is beszámítjuk.
De valóban csak a földrajz számít? Az Egyesült Államokban a NATO terjeszkedését komoly vita előzte meg, ahol számottevő érvek hangzottak el a terjeszkedés ellen. A konzervatív beállítottságú Cato Institute munkatársa, Stanley Kober 1996-ban az intézet kiadványában figyelmeztetett arra, hogy a NATO kiterjesztése egy második hidegháborúhoz fog vezetni. A neves amerikai Oroszország-szakértő, George F. Kennan 1999-ben a NATO Közép-Európára való kiterjesztését az amerikai politika legvégzetesebb hibájának nevezte az egész hidegháború utáni korszakban. Kennan, aki a második világháború utáni, a Szovjetunió megfékezésére irányuló stratégia kidolgozója, a legtöbb más amerikai Oroszország-szakértőhöz hasonlóan úgy vélte, hogy a NATO kiterjesztése helyrehozhatatlanul károsítja az Egyesült Államok azon erőfeszítéseit, hogy Oroszországot ellenségből partnerré változtassa. Maga az elnök, Bill Clinton, kezdetben ragaszkodott a Gorbacsovnak tett ígérethez végül az döntötte el a vitát, hogy az 1996-os amerikai elnökválasztáson a republikánus nyomással szemben Clintonnak kellettek az ingadozó államok kelet-európai gyökerű választóinak (főleg a lengyeleknek) a szavazatai.
Teljes Europa NATO tagként áll szemben Oroszországgal
Ha a későbbi amerikai és más reakciókat tekintjük, ugyanezt a megosztottságot találjuk, ám a politikai skála mindkét oldalán. A baloldalon ki lehet emelni Noam Chomskyt, aki határozottan a NATO terjeszkedése ellen volt, de Berni Sanders a demokrata párt elnökjelöltségre aspiráló tagjának is a következő volt a véleménye, még közvetlenül a háború kitörése előtt: „Putyin lehet, hogy hazug és demagóg, de álszent dolog az Egyesült Államok részéről, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy nem fogadjuk el a »befolyási övezetek« elvét. Az elmúlt 200 évben országunk a Monroe-doktrína alapján működött, amely azt a feltevést vallja, hogy a nyugati félteke domináns hatalmaként az Egyesült Államoknak joga van beavatkozni minden olyan országgal szemben, amely veszélyezteti állítólagos érdekeinket”. Ehhez a másik oldalról hozzá tehetjük Henry Kissinger véleményét, aki figyelmeztette a Nyugatot, hogy keleti terjeszkedésében túl messzire ment: „a Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna nem egy külföldi ország. Az orosz történelem a kijevi Russzal kezdődött és az orosz vallás is onnan terjedt el. Ukrajna Oroszország része volt századokon át és történelmük azelőtt is összefonódott. Az orosz szabadságharc legfontosabb csatái, kezdve az 1709. évi Poltavai csatától ukrán földön zajlottak. A fekete tengeri flotta – Oroszország földközi tengeri erejének eszköze – hosszú távú szerződés alapján a Krímben, Szevasztopolban állomásozik.
Az amerikai külpolitikában megkülönböztetik a „galambokat” és a „héjákat” aszerint, hogy mennyire szorgalmazzák amerikai más országokban történő katonai beavatkozásait. Eredetileg a héják elsősorban a republikánusok, a galambok pedig a demokraták soraiban voltak találhatók, ez azonban megváltozott annyiban, hogy a republikánusok között jelentős súllyal szerepelnek a korlátozott külföldi kötelezettségvállalásra hajló (izolacionista) konzervatívok, a demokraták feletti ellenőrzés pedig teljes egészében átvette a globalista plutokrácia érdekeit képviselő „mélyállam”.
Míg Amerikában mintegy fele-fele arányban érvényesül a két irányzat, az Európai Unió szimulált föderalista politikai berendezkedése eredményeként a vezetése teljesen a globalista plutokrácia kezébe került és sorozatban hozza az irracionális, Európát tönkretevő intézkedéseit, úgy a klímapolitika, mint a bevándorlás, a genderideológia és az ukrajnai háború támogatása terén.
Ukrajnában is, ha végigkövetjük az ukrán belpolitika elmúlt harminc évét, megvolt egy józan, az adott geopolitikai helyzetben az ukrán érdekeket szolgáló politikai irányzat, amely egyensúlyt akart teremteni a nyugati és orosz elkötelezettség között (Leonyid Kucsma, Viktor Janukovics), ezt az irányzatot számolta fel a „színes forradalmakkal”, majd a majdani puccsal az euroatlanti térséget uraló plutokrácia.
Végül is az orosz-ukrán háború alapvetően nem más, mint a nemzetek feletti plutokrácia és a nemzetállami berendezkedés között folyó harc, még akkor is, ha ebben a harcban a plutokrácia az ukrán nacionalizmusra épít. (Lóránt Károly)