Már az is kegyelem, hogy élhetünk és még nagyobb ajándék, hogy életünknek értelme és értéke van.
KÁRPÁTOKBAN MEGFÚJTÁK A TROMBITÁT
A honfoglalást megelőzően, a 9. században a Kárpát-medence közvetlen szomszédságába, Etelközbe érkező és ott letelepedő magyarság a nyugat-európai népektől eltérően alapvetően nem földműveléssel, hanem nomád állattartással foglalkozott. Az egész közösség az állatokkal együtt vándorolt, az állatállomány és a zöld vegetáció követése érdekében könnyen mozgatható sátraikban laktak. Mindig ingóságaikkal együtt vándoroltak, tehát nem volt egyetlen olyan földrajzi hely sem, ahol tartósan biztonságban érezhették volna magukat: vagy a legelőváltó állattenyésztés, vagy az évszakok váltakozása, vagy más nomád népek támadásai miatt. Ez is mutatja, hogy a magyarság életmódja szorosan összefüggött a honvédelemmel, a katonai mesterséggel, amelyet minden férfinak kötelessége volt a lehető leghatékonyabban művelni, hiszen ez volt a garanciája fennmaradásuknak.
A korabeli magyar társadalom legkisebb egységét a nagycsalád jelentette. A nomád nagyállattartás érdekében nagyobb közösség jött létre: a nemzetség. A nemzetség eredetileg vérrokonokból álló társadalmi alakulat volt, valakinek a leszármazottait jelentette. A nagycsaládok alkották, de szinte egybemosta azokat. A nemzetségnél is nagyobb közösség volt a törzs, amelyet a szállás-és legelőhely közös megszerzésének és megvédésének feladata hívott életre. A törzs tehát tekinthető politikai és katonai alakulatnak is. Közös tulajdonában állt a legelőterület és az állatállomány.
A honfoglaló magyarság hadművészete a lovasnomád népek hadművészetének felelt meg. Ennek fő jellemzői a gyorsaság, a fegyelmezettség, a távolharcra alkalmas fegyverek hatékony alkalmazása és természetesen a kiváló lovaglótudás, a lovascsoportok összeszokott, jól begyakorlott manőverei voltak. Fő fegyvernemük a lovasság – ezen belül is a könnyűlovasság –, elsődleges fegyverük pedig az úgynevezett összetett íj volt.
A hét magyar törzs (Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi) törzsszövetségben egyesült, amely politikai alakulat volt. Ehhez csatlakozott egy nyolcadik törzs, a kabar, amely a pusztai nomád hagyományoknak megfelelően a katonai segédnépet adta. A törzsszövetség tagjai között fiktív vérrokoni kapcsolat állt fenn, amelyet vérszerződéssel pecsételtek meg, és amely egyszersmind politikai szövetséget is jelentett. Jelentős katonai erővel rendelkeztek, a történetírók szerint a magyarok fejedelme mintegy 20 ezer harcossal vonult hadba. 895-bena magyarság mintegy 250 ezer főt számlált.
A honfoglalást megelőző időszakban tehát a magyar harcosok elsősorban a törzsszövetségért, azon belül is szálláshelyük és rokonságuk megvédése érdekében szálltak harcba. Ez jelentette akkor a hazát, amelyet megvédeni minden férfi kötelessége volt. Úgynevezett „kalandozó hadjárataik” folyamatosak voltak, amelyek több célt is szolgáltak. Egyrészt portyázásoknak, rajtaütéseknek tekinthetők ezek a műveletek, amelyek zsákmányt, rabszolgákat jelentettek.
De felfoghatók ezek a kalandozó hadjáratok erőszakos felderítő műveleteknek, a szomszédos népek folyamatos zaklatásának, gyengítésének, azaz preventív támadásoknak is, amelyek a saját biztonságot, a honvédelmet szolgálták. Ugyanez igaz a honfoglalást követően nyugati irányban 950-ig, illetve déli irányban 970-igfolytatott kalandozó hadjáratokra is. E hadjáratok hatást gyakoroltak a magyar társadalom és a kialakuló államszervezet fejlődésére, és hosszú időn át megakadályozták, hogy támadás érje az országot.
895 és 900 között lezárult a magyar nép honfoglalása a Kárpát-medencében, aminek fő kiváltó oka az volt, hogy a magyar szállásterület biztonságát többé már nem lehetett az Etelközben garantálni, hiszen az eurázsiai népvándorlás következtében egy másik nomád nép, a besenyők veszélyeztették. Egyetlen földrajzi irány maradt: a jól védhető Kárpátok medencéjébe áttelepülni, amelynek viszonyait az azt megelőző évtizedekben folyamatosan felderítették. A honfoglalás eredményét végül a támadó bajorok felett aratott 907-espozsonyi győzelem erősítette meg. A korabeli magyar haderő – amely jól képzett és vezetett, valamint fegyelmezett volt, és amellyel vezérei remekül manővereztek – képes volt védelmi háborúban is vereséget mérni a túlerejű, jól felszerelt, a kor legfejlettebb harceljárásával rendelkező lovagi seregekre. A Pozsonynál kivívott győzelem a magyar törzsszövetség uralmát erősítette meg a Kárpát-medence felett, egyszersmind bizonyította, hogy képes garantálni a magyar szállásterület, a magyar haza biztonságát és védelmét.
Az államalapítás következményeként a Kárpát-medence területének védelme egybeforrt a haza védelmével, a honvédelemmel. Géza fejedelem (971–997) és I. István (997–, 1000–1038) király az államszervezés során új, a nyugatihoz hasonló fegyveres erőt szerveztek. A hagyományos könnyűlovasság kezdett nehézlovassággá alakulni. Az István korabeli haderőreform legnagyobb vívmánya a vármegyéken és várispánságokon alapuló szilárd hadszervezet kialakítása volt, amely egészen a tatárjárásig megvédelmezte az országot a külső támadásokkal szemben, és számtalan sikeres hódító és országvédő hadjárat bázisául szolgált. Magyarország István-kori hadereje három csoportból állt:
- az első csoportot képviselték a nyugati lovagok, akiket saját kíséretük vett körül;
- a második csoportot a fegyveres szabadok alkották, az úgynevezett vitézek;
- a harmadik csoportot pedig a szabadságukat vesztett vagy éppen lesüllyedő elemek tették ki, akik a kialakuló várszervezet keretében a katonáskodó (és termelő) feladatok ellátására kényszerültek.
A 11–12. században már nemcsak a királynak voltak nagy kiterjedésű birtokai, hanem egyre nagyobb mértékben a feudális uraknak is. E birtokok igazgatása, védelme fegyveres erőt igényelt. A nagybirtokosok a saját harcosok kiállításával erejüket, hatalmukat, tekintélyüket növelték, de a király iránti kötelességüket is teljesítették, mert birtokaikat általában katonai érdemeik fejében és fegyveresek kiállítása céljából kapták. A földesúri magánhadseregek a 12. század elején már jelentős erejűek voltak, de a király csak korlátozott mértékben vehette ezeket igénybe.
A középkorban a magyarság identitása, a nemzet és a hazaszeretet alapvetően két forrásból táplálkozott. Az egyik egy rendi tudat volt, amely a magyar nemességet, a nemesi nemzetet jelentette, éles etnikai vagy nyelvi-kulturális megkülönböztetés nélkül. Rendi jellegéből kifolyólag a jobbágyság ennek nem volt része. A magyar identitás másik középkori forrása, bizonyos értelemben, az előző ellenkezője volt. Teljes nyitottsággal bírt a társadalmi vertikumot tekintve, vagyis minden magyarul beszélőt vagy a magyar eredetet, etnikumot vállaló embert egy közösségbe gyűjtött, a magyar jobbágyot éppúgy, mint a magyar nemest. Etnikai értelemben viszont zárt volt.
Az államalapítástól a tatárjárásig terjedő időszakban nem a védekező háborúk voltak többségben. Századonként alig néhány olyan próbálkozást kellett a magyar határvédelemnek, illetve haderőnek elhárítania, amelyet az ország függetlenségének felszámolására indítottak. A magyar haderő helytállt ellenfeleivel szemben, és ennek köszönhetően nemcsak a haza védelmét, az ország területi épségét biztosította, hanem a magyar királyok hódító politikájának – elsősorban a Balkán-félsziget irányába – is ütőképes eszköze lehetett.
A 12. század végén és a 13. század első évtizedeiben olyan társadalmi változások következtek be Magyarországon, amelyek nem kedveztek a korábbi hadszervezési rendszernek, jelentősen gyengítették a királyi hatalom katonai erejét. A királyi birtokok egyre gyorsuló mértékben főként világi előkelők tulajdonába kerültek. A folyamat kezdetén a királyi birtokadományozások még elsősorban katonai szolgálat feltételéhez köttettek, később már ahhoz sem. Így a 13. század első évtizedeiben számottevően csökkent a királyi haderő létszáma: a várnép tömegei magánföldesúri függésbe kerültek, a szegény szabadok lesüllyedésükkel elvesztették katonáskodási kötelezettségüket. Ugyanakkor az eddig katonáskodó rétegek alkalmazását is korlátozták, főként külföldi hadjáratok esetén. A haza védelmére azonban minden fegyverforgatónak kötelessége volt táborba szállni. Kialakult a nemesség általános felkelésének intézménye, amely az ország elleni külső támadás bekövetkeztekor volt kötelező érvényű.
II. András uralkodása (1205–1235) alatt – elsősorban a királyi birtokadományoknak köszönhetően – megerősödtek a világi előkelők. Megkezdődött, majd a tatárjárás után nagy lendületet vett a nagybirtokosok várépítése. II. András volt az első magyar uralkodó, aki várat adományozott világi előkelőnek. A földesúri (bárói) magánhadseregekben a familiárisok szolgáltak, akik uruknak elsősorban katonai szolgálattal tartoztak. II. András uralkodásának idejére tehető a lassan kialakuló magyarországi városok polgárainak katonai szolgálatra kötelezése is.
Az 1241–42-benbekövetkezett mongol támadás – a tatárjárás – pusztításának mértéke minden korábbi külső támadásét felülmúlta – országos átlagban a lakosság 15–20%-apusztult el –, ami arra kényszerítette IV. Bélát (1235–1270), hogy egy várható újabb támadással szemben mihamarabb biztosítsa az ország védelmét, és kezdjen hozzá az újjáépítéshez. A király új védelmi intézkedései közé tartozott a páncélos lovagok arányának növelése, valamint a kővárak építésének szorgalmazása is, amelyek a magánkézben lévő birtokok növelése nélkül elképzelhetetlenek lettek volna.
A IV. Béla uralkodásának második felétől a 14. század végéig terjedő időszakot alapvetően a nagyarányú külső támadásoktól mentes, virágzó, elsősorban a külső hódításokra koncentráló időszaknak tekinthetjük. Az ország és a központi királyi hatalom erejét legfeljebb belháborúk gyengítették, a kívülről jövő támadások, kisebb betörések nagy veszélyeket nem rejtettek magukban, azok viszonylag könnyen elháríthatónak bizonyultak. Azonban a későbbi évszázadok történetét meghatározó fő veszedelem, a török megjelenése már a 14. században bekövetkezett.
A korszak magyar hadszervezete alapvetően a nemesi bandériumokra és a zsoldosokra épült. A banderiális hadrendszer szokásjogszerűen alakult ki. A királyok szívesen vették, hogy a köznemesek nem közvetlenül az ő zászlójuk alatt vonultak hadba, hanem mint familiárisok a főurak bandériumaiban harcoltak. Főleg I. (Nagy) Lajos (1340–1380) kényszerült arra, hogy az országától távol eső régiókba vezetett hadjáratokra, hadereje létszámának fokozására és minőségi elemének gyarapítására zsoldosokat fogadjon. A zsoldosok ugyanis megfelelő fizetség esetén fegyelmezett, jól képzett harcosokat jelentettek, akik életvitelszerűen katonáskodtak, szemben a nem hivatásos, azaz csak egy-egy hadjárat idejére fegyvert öltő birtokosokkal. Anjou uralkodóink idején jelentek meg Európában a magyar zsoldosok is (például Toldi Miklós).
Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején (1387–1437) az egyre veszélyesebbé váló törökök elleni hatásos védelem érdekében mélyreható katonai reform bevezetésére volt szükség, ezért létrehozták a telekkatonaság századokig fennálló intézményét. A jelentős részben jobbágyokból álló, katonai előképzettséggel nem rendelkező telekkatonaságot azonban a gyakorlatban nehezen lehetett összegyűjteni. A török elleni védelemben a telekkatonaságnál hatásosabbnak bizonyult az első végvárvonal kiépítése. Zsigmond a határszéli várakat megszerezte tulajdonosaiktól, és a védelmüket királyi vagy báni csapatokra bízta. A legfontosabb lépésének Nándorfehérvár megszerzése bizonyult, ez lett a déli végvárrendszer központja. A nagyobb várak közti összeköttetést kisebb erősségek biztosították. Ez a déli végvárrendszer kisebb módosításokkal egészen 1521-igfennállt, és döntő szerepe volt a török támadások elhárításában. A 15. század első felében erősödött a gyalogság, amelynek nagy része külföldi zsoldosokból állt. A pikával, később puskával is felszerelt gyalogság főként védelemben és a várharcokban jutott szerephez. Zsigmond uralkodása alatt kezdték el Magyarországon is alkalmazni a tűzfegyvereket. Az ágyúkat leginkább a városok állították elő és birtokolták.
A 15. századi magyar honvédelem legragyogóbb fegyverténye a nándorfehérvári diadal volt 1456-ban. Hunyadi János hadvezéri tevékenységével biztosította és megszilárdította a Zsigmond-kor legfontosabb katonai örökségét: a magyar határvédelmi szervezetet. A nándorfehérvári diadal minden előzetes várakozást felülmúló haditettnek, a feudális Magyarország legnagyobb honvédelmi sikerének bizonyult. A győzelem hatására további 70 évig nagyobb török támadás nem fenyegette az ország területét.
Hunyadi Mátyás (1458–1490) kiváló szervező és hadvezér volt. Uralkodása alatt a középkori magyar hadművészet elérte fejlődésének csúcsát. Hódításait csak az ország erőinek nagyfokú igénybevétele tette lehetővé, emiatt azok nem maradtak tartósak. Felismerte, hogy hadserege a török elleni harcokban csak az aktív védelemre, nyugati ellenségeivel szemben viszont már a korlátozott célú támadásokra is alkalmas. Úgy vélte, a török belátható időn belül nem tud döntő támadást indítani Magyarország ellen, és a déli határ ideiglenes biztonsága lehetővé teszi az Ausztria és Csehország ellen irányuló hódító hadjáratokat. E tervek mögött az a felismerés rejlik, hogy előbb vagy utóbb szembe kell nézni a túlerejű Oszmán Birodalom hódító kísérleteivel, és ezek elhárítására Magyarország egyedül aligha képes, ezért hódító háborúkkal kell megerősíteni. E tervek azonban irreálisnak bizonyultak, Magyarország gazdasági és katonai erőforrásai nem voltak elégségesek a hódító szándékok realizálására, és végül kimerítették az országot.
A Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom Mátyás uralkodásának végétől több évtizeden keresztül alapjában véve békében élt egymással. 1521-benazonban a megerősödött birodalom aktív katonai tevékenységbe kezdett: elfoglalta Nándorfehérvárat, amely a magyar végvárrendszert rendítette meg, majd a szultán vezetésével a török haderő nagy méretű támadást hajtott végre, ami az 1526-osmohácsi csatához vezetett. A vereség a középkori magyar állam bukását is jelentette, és megszűnt az önálló magyar haderő. A központi királyi hatalom meggyengülésével párhuzamosan gyengült a magyar honvédelem ereje is, ami tragikus módon egybeesett a külpolitikai tényezők kedvezőtlenre fordulásával, nevezetesen az Oszmán Birodalom katonai, politikai és gazdasági virágkorának beköszöntével.
Magyarország három részre szakadásának időszakában értelemszerűen nem létezett önálló magyar honvédelem. A Szent István-iállam korábbi területe két nagyhatalom ütközőzónájává vált, és az itt létrejött magyar államalakulatok (Magyar Királyság, Erdélyi Fejedelemség) csakis ezek vazallus, alávetett tartományaiként működhettek. Ennek ellenére mind a török elleni végvári harcokban, mind Erdély külpolitikai útkereséseiben, a Habsburg udvar elleni rendi felkelésekben és a későbbi felszabadító háborúkban magyarok tízezreit találjuk, akik a Kárpát-medencéért, mint hazájukért, harcoltak, igyekeztek azt a fenyegetőbbnek tartott nagyhatalom ellen védelmezni, így ebben az időszakban is beszélhetünk sajátosan magyar honvédelemről. A főúri udvarokban a katonai nevelés három pillére a hagyománytisztelet és erkölcsös életmód, a fegyelem és engedelmesség, a hűség és istenfélelem volt.
A törökellenes háborúk kiemelkedő magyar katonája: Zrínyi Miklós (1620–1664). Ebben az időszakban, valamint a későbbi korokra kifejtett hatása alapján is kiemelkedő jelentőségűnek tekinthetjük Zrínyi Miklós horvát bán politikai, katonai vezetői, irodalmi, valamint hadtudományi írói tevékenységét. Az 1663-banújabb jelentős sikereket (Érsekújvár elfoglalása) elérő szultáni haderővel szembeni fellépés kapcsán komoly egyetértés alakult ki a Magyar Királyságban Zrínyi fővezéri kinevezéséről. A már 1661-bentörök területen stratégiai jelentőségű erősséget, Zrínyi-Újvárat felépítő hadvezér 1664 elején látványos téli támadással igazolta a bizalmat: mélyen behatolt a Dráva menti hódoltságba, visszavett több somogyi erősséget, majd Pécs körülzárása után felégette az eszéki Dráva-hidat, és ezzel jó időre elvágta a Balkán és a Dunántúl közti utánpótlási lehetőséget. A villámgyorsan végrehajtott téli hadjárat Európa-szerte óriási törökellenes lelkesedést keltett. A császári udvar habozása azonban végül Zrínyi-Újvár elestéhez vezetett, és a törökök felett 1664. augusztus 1-jénaratott szentgotthárdi győzelmet sem sikerült megfelelően kiaknázni. A török kiűzésének hosszú időre való elodázása kiábrándította az európai közvéleményt és a magyar rendeket, ráadásul 1664 novemberében maga Zrínyi is vadászbaleset áldozata lett.
A török kiűzése után (1699) a magyar haza védelme és ezáltal egy új nemzeti királyság megteremtésének kísérlete a Rákóczi-szabadságharcban (1703–1711) csúcsosodott ki. Egy önálló, a kor követelményeinek megfelelően kiképzett és felszerelt magyar haderő felállításának azonban nem voltak meg a gazdasági, személyi, tudásbeli alapjai. Az ideiglenesen felmutatott eredmények csakis a Habsburg-hatalom nyugati hadszíntéren való lekötöttségéből, illetve a társadalom elkeseredettségéből és összefogásából adódtak, amely tényezők az idő múlásával fokozatosan ellenkező előjelűre változtak. Így a szabadságharc elbukott, és a Magyar Királyság hosszú időre a Habsburg Birodalom alávetettségében maradt.
A Habsburg Birodalom részeként a Magyar Királyságnak nem volt önálló hadereje, így önálló magyar honvédelemről sem beszélhetünk. Az 1809-es francia betörés is elsősorban az Osztrák Császárság és nem a magyar területek ellen irányult. Azonban a Birodalom hadseregében számos magyar szolgált.
Az 1848–49-esforradalom és szabadságharc alatt a frissen megszülető magyar honvédsereg, mai honvédségünk elődje, képes volt az osztrák nagyhatalommal szemben eredményes honvédelemre. A magyar kormány és a politikai elit a vitás kérdéseket nem a harcmezőn, hanem a tárgyalóasztalok mellett akarta rendezni, ennek ellenére a Habsburg udvar – a nemzetiségeket is felhasználva – fegyveres támadást indított ellene. Ekkor a Magyar Királyság képes volt ütőképes haderőt és a kor színvonalán álló katonai vezetői réteget szervezni, amelyek a harcmezőn jelentős sikereket értek el. A fegyveres küzdelem, a haza védelme 1848 szeptemberétől nem a függetlenségért, hanem a birodalmon belüli önállóságért indult meg. Ez pedig nem volt reménytelen vállalkozás. A magyar szabadságharcot az osztrák nagyhatalom csak az akkori világ másik nagyhatalmának segítségével, az Orosz Birodalom haderejével együtt volt képes eltiporni. Azonban a Habsburg Birodalom hiába nyerte meg idegen segítséggel a háborút, katonai győzelmét nem tudta hosszú távú politikai győzelemmé változtatni. 1867-benel kellett ismernie Magyarország korlátozott önállóságát, el kellett fogadnia az önálló magyar pénz-, had-és kereskedelemügyet, tehát 1848 vívmányait nem lehetett maradéktalanul félresöpörni.
Közel egy évszázados politikai csatározások eredményeként, a reformkori előzményekre támaszkodva a kiegyezést követően jöhetett létre a magyar nyelvű tisztképzés. Az 1808. évi országgyűlésen I. Ferenc (1792–1835) hozzájárult egy tisztképző akadémia felállításához, felesége – Mária Ludovika – pedig a magyar rendektől kapott koronázási ajándékának egy részét is felajánlotta ennek megvalósítására. Később a királynő abba is beleegyezett, hogy a felállítandó intézményt Ludoviceának nevezzék el. Az 1808. évi VII. tc. kimondta, hogy az ország védelmi ügye nemcsak a jelen, hanem a jövendő korok feladata is, ezért fiaiknak és utódaiknak nemcsak erővel, hanem tudománnyal is tudniuk kell a hazáért harcolni. A magyar nemzeti tisztképzés tényleges megindulását az 1867. évi kiegyezés tette lehetővé. A képzés 1872-tőlindult meg, és egészen a második világháború végéig ez az intézmény volt a magyar tisztképzés fellegvára.
A reformkorban átalakult a nemzet és a hazaszeretet fogalma. Megjelent a politikai nemzet, amelynek tagja volt az ország minden állampolgára, rendi, vagyoni, társadalmi, vallási vagy etnikai különbségekre való tekintet nélkül. Erre az identitásra épült a reformkor, a forradalom, a szabadságharc, a passzív ellenállás, a kiegyezés és a dualizmus, és lényegében ezért volt képes egyben tartani az amúgy természetes módon sokféle magyar társadalmat. A kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszak alapvetően békés volt, legalábbis a magyar országterületet az Osztrák–Magyar Monarchiában nem fenyegette külső támadás veszélye. Ez az időszak elsősorban abban a tekintetben jelentős, hogy ismét létrejött az önálló magyar honvédelem alapjának tekinthető magyar haderő, és megkezdődött annak fejlesztése.
Az első világháború alatt önálló magyar honvédelemről nem beszélhetünk. A Monarchiát elsősorban balkáni terjeszkedési tervei sodorták bele a háborúba, amelynek előrehaladtával egyre inkább magának a Birodalomnak a léte forgott kockán, és a nemzetiségi mozgalmak a magyar állam kereteit is feszegették, területi integritását veszélyeztették. Ilyen értelemben a Monarchia által megvívott hadműveleteket nevezhetjük honvédelminek, de a magyar országterület közvetlen védelmére csak néhány esetben került sor (például 1914–15 tele – Kárpátok védelme; 1916 – Erdély). Az összeomlás pillanatáig a magyar haza védelme sikeresnek bizonyult.
Az első világháborút követő összeomlásban, a háborúellenes közfelfogás elterjedése időszakában a haza védelmének gondolata háttérbe szorult. Az őszirózsás forradalom nem volt képes sem a belső problémák megoldására, sem az idegen beözönlés feltartóztatására, ez okozta bukását. A Tanácsköztársaság kezdeti népszerűségét éppen a haza védelme gondolatának, az imperialisták (a társadalom többsége számára az idegen hadseregek) elleni védelmi háború meghirdetésének köszönhette. Összességében megállapítható, hogy a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege vereségét nem a haderőszervezés elhibázott volta, a hadsereg rossz vezetése eredményezte. Az ellenséges hadseregek túlereje és a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulása mellett a vereség előidézésében nagy szerepe volt a rendelkezésre álló országrész hadigazdasága gyenge teljesítőképességének, valamint a társadalom különböző rétegei eltérő politikai céljainak. A Tanácsköztársaság bukása onnantól datálódik, amikor a sikeres északi hadjárattal (1919. május 30. – június 10.) visszafoglalt felvidéki területek kiürítése megkezdődött (június 30.), mert ekkor veszítette el a katonák többsége az addig a Vörös Hadsereg által megvalósítani látszott eredményes honvédelembe vetett hitét. Ennek ellenére a Tanácsköztársaság honvédelmi szervezőmunkája a magyarországi haderőreformok sorában fontos helyet foglal el. Ilyen rövid idő alatt, egy négy évig tartó kimerítő háború után hihetetlen módon voltak képesek az ország erőforrásait mozgósítva olyan haderőt felállítani – és azt a haza védelme érdekében sikeresen működtetni –, amely végül csak komoly nemzetközi összefogással vált legyőzhetővé.
A két világháború között a haza védelmének gondolata nemcsak az esetleges idegen, elsősorban a kisantantállamok részéről fenyegető támadás elhárítását jelentette, hanem a trianoni békediktátum igazságtalanságai miatt egybeforrott az elszakított területrészek visszaszerzésének gondolatával. A revíziós gondolat Trianon egyenes következménye volt, és ez olyan kényszerpályára taszította Magyarországot, amelynek végén a térségbe behatoló Harmadik Birodalom szövetségi rendszerében találta magát. A revíziós sikereket támogató nemzetiszocialista Németország az oszd meg és uralkodj ősi elvének alkalmazásával hatolt be a Duna-medencébe, és a magyar politikai és katonai elit nagy része elhitte, hogy Németország Magyarország őszinte szövetségese, tehát a vele való együtt menetelés Magyarország érdeke is egyben. Súlyos árat kellett fizetnünk ezért a tévedésért.
A Horthy-korszakban a nemzet fogalma ismét átalakult: a politikai nemzet már nem volt működőképes, hiszen Trianon után az etnikai magyarság jelentős része más államok polgárává vált, a Kárpát-medence nemzetiségei pedig a nemzeti ébredésük és az önálló államiságuk útjára lépve hallani sem akartak sem a Szent Korona fennhatóságáról, sem a politikai nemzetről. A két világháború közötti magyar elit azt a célt tűzte maga elé, hogy legalább az etnikai egységet helyreállítja, vagyis a magyarlakta területek visszaszerzésével létrehoz egy modern magyar nemzetállamot. A korszakban a haderőn kívül is igyekeztek minél szélesebb körben növelni a kiképzettek létszámát. Az első ilyen kezdeményezés a Magyar Országos Véderő Egylet keretein belül létrehozott lövészegyletek rendszere volt. A szakmai munkát itt is hivatásos tisztek vezették. Az ifjúság honvédelmi nevelését, képzését is komoly feladatnak tekintették, ezért hozták létre az úgynevezett leventeintézményt, amelynek vezető szervei 1923-banálltak föl. A képzés élén az Országos Testnevelési Tanács III. szakosztálya állt. A szakmai munkáért a katonai kerületenként alkalmazott testnevelési felügyelő, illetve a megyei és járási testnevelési vezetők feleltek. Ezek mind rejtett (azaz hivatalosan nem katonaként alkalmazott) tisztek voltak, míg a leventeoktatók tartalékos tisztek, illetve altisztek. Az ifjúság az első időszakban kivonta magát ebből a képzési formából, de rövid időn belül már aktív élet folyt a leventeintézményen belül. Az 1939. évi honvédelmi törvény pedig már deklaráltan a honvédelmi kötelezettségek közé sorolta a leventekötelezettséget. 1944-benkiterjesztették a kötelező katonai szolgálatot a leventékre is, akik elsősorban a védelmi munkálatokban segédkeztek, majd együtt harcoltak a honvédséggel.
Magyarország a második világháború végére hadműveleti területté változott, amelyen a korszak két nagyhatalma vívta meg egymással a maga élet-halál harcát. Önálló magyar honvédelemről tehát ebben az időszakban sem beszélhetünk (ennek elsődleges oka a német megszállás volt), mint ahogyan a szovjetek általi felszabadulás vagy megszállás kérdése is más-más nézőpontokból vitatható. Azokon a területeken, amelyeket nem vagy csak kevésbé érintettek a Vörös Hadsereg katonái által elkövetett atrocitások, megélhették a szovjet hadsereg átvonulását egyfajta felszabadulásként, hiszen a háború borzalmai alól valóban felszabadultak, és reménykedhettek egy új világ felépítésében. Azok számára jelentett a Vörös Hadsereg megjelenése igazi felszabadulást, akiknek a német hadsereg vagy a nyilas kormány hatóságainak jelenléte közvetlen életveszélyt jelentett: elsősorban a budapesti gettó megmaradt zsidóságára, a cigányságra, a munkaszolgálatos alakulatokban szolgálókra, a baloldaliakra vagy a katonaszökevényekre kell gondolnunk. Az ország lakosságának azon része, amely közvetlenül tapasztalta meg.
a Vörös Hadsereg átvonulását és az általa elkövetett atrocitásokat, kevésbé tekinthette ezt felszabadulásnak, mint inkább egy megszálló hadsereg katonái által elkövetett önkényeskedéseknek.
Az 1944. október 15-ielvetélt kiugrási kísérlet és az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulása után a magyar tisztikar előtt három választási lehetőség állt: tovább harcolni a szovjetek ellen; vagy hajlani a Vörös Hadsereghez átment magyar tábornokok felhívásaira és átállni, azaz szembefordulni a németekkel; vagy elhagyni a honvédséget és bujkálva, katonaszökevényként bevárni a háború végét. A tisztikar tagjainak döntő többsége az első megoldást választotta, elsősorban nem ideológiai megfontolások alapján. A kormányzó nyilvánosságra hozott (valójában erőszakkal kikényszerített) döntése, amely szerint hatalmát átadta Szálasi Ferencnek, számukra a jogfolytonosságot jelentette. Úgy vélték, ennek következtében a harc folytatása a kötelességük, a korábbi és az Új Legfelsőbb Hadúrra letett esküjükhöz híven. A tisztek egy kisebb csoportjának az volt a meggyőződése, hogy a Horthyra tett esküjük a kormányzó törvénytelen eltávolítása következtében arra kötelezi őket, hogy a Vörös Hadsereg oldalán vegyenek részt a háborúban a németek és a velük harcoló magyar csapatok ellen. Ezen tisztek száma a háború előrehaladtával egyre nőtt. A honvédség tisztikarának harmadik csoportja a bujkálást választotta, vállalva ezzel elfogatásuk esetén a halálos ítéletet. Nem kívántak a korábbi ellenséggel cimborálni, de az új hatalmat sem voltak hajlandók szolgálni, szintén esküjükre hivatkozva. A tisztek példaadása hatott a legénységre is. Mivel a tisztek töredéke állt csak át nyíltan a szovjetekhez, ezért a legénység sem tette ezt. A háború előrehaladtával és ezzel együtt a vereség egyre bizonyosabbá válása következtében gyakoribbá vált, hogy kivonták magukat a harcból, hazamentek, vagy egységükkel a front mögött csellengtek. Mindezen tényezők figyelembe veendők, amikor a második világháború utolsó időszakában a haza védelmének kérdését vizsgáljuk.
A kommunizmus időszakában a nemzet és a haza fogalma ismét változott, erőteljes torzuláson esett át. A magyar identitás egyedüli alapjának a népi identitást tették meg, és minden nemzeti hovatartozást üldöztek. Ezt az identitást igyekeztek egy internacionalista közösségtudatba belefojtani. A nemzettudatot kompromittálták, lényegében azonosították a nácizmussal és a fasizmussal. A Rákosi-korszakban is nagy hangsúlyt helyeztek az ifjúság honvédelmi nevelésére: a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség keretein belül szakkörök, tanfolyamok és tanulócsoportok szervezésével adták át az általános katonai és szakmai ismereteket a bevonulás előtt álló fiataloknak, sportcsapatokat, valamint harci túrákat és tömegversenyeket szerveztek. Sportklubokat hoztak létre a lövész, motorkerékpáros, modellező, rádiós, vitorlázó-és motorosrepülők, ejtőernyős, lovas és a különböző vízi sportok legrátermettebb képviselői számára, akik a minősített versenyzői utánpótlást biztosították.
Az 1956-osforradalom és szabadságharc, a haza védelme az idegen támadás ellen a fennálló erőviszonyok miatt eleve kudarcra volt ítélve. Az emberek azonban a Rákosi-korszak önkénye miatti elkeseredésükben nem foglalkoztak a szovjet túlerővel, nem mérlegeltek, csak cselekedtek. Különösen igaz ez a forradalmi ifjúságra. Egyesek, talán maga Nagy Imre is, úgy gondolták, a kommunizmus megreformálható, és ennek a gondolatnak megnyerhető a Szovjetunió politikai vezetése, létrejöhet tárgyalásos megegyezés. Elképzeléseikben azonban csalódniuk kellett. A felkelők közül sokan reménykedtek a nyugati világ segítségében, még a második szovjet támadás (1956. november 4.) megindulása után is. Ez azonban elmaradt, így a forradalom fegyveres ereje: a pesti srácok, az egyszerű felkelők, az átállt katonák és rendőrök nem fejthettek ki valódi, sikeres ellenállást a szovjet csapatokkal szemben. Harcukban, a frissen létrejött szabad Magyarország védelmében egyedül maradtak, áldozatuk csak 33 év elteltével bizonyult nem hiábavalónak, amikor a frissen létrejött demokratikus Magyarország 1956 vívmányait is előképének tekintette. Ezzel zárult a 20. században a magyar haza védelmének története.
A magyar honvédelem a Kádár-korszakban (1956–1989) egyfelől a Varsói Szerződés tagálamaként meglévő kötelezettségek teljesítését jelentette. A Magyar Néphadsereg fő feladatául a Magyar Népköztársaság területének, függetlenségének, szocialista társadalmi rendjének, illetve békéjének külső támadással szembeni megvédelmezését határozták meg. Emellett belső funkciót is ellátott, mint a népgazdasági feladatokban való közreműködés vagy az ifjúság nevelésében való részvétel. A honvédelmet az egész társadalom ügyének, a haza fegyveres szolgálatát pedig megtisztelő kötelességnek tekintették. Az ifjúság honvédelmi nevelésének másik intézménye a korszakban a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) volt, amelynek klubjaiban politikai propagandatevékenység mellett általános és szakmai honvédelmi oktatás, valamint minőségi és tömegsport gyakorlása egyaránt folyt.
A rendszerváltás után 1990-benmegalakuló Magyar Honvédség legfőbb feladata Magyarország függetlenségének, területének, légterének, lakosságának és anyagi javainak külső támadással szembeni fegyveres védelme. Ezeket a szövetségi és nemzetközi szerződésből eredő egyéb katonai kötelezettségek – különösen a kollektív védelmi, békefenntartó és humanitárius feladatok – teljesítése egészíti ki. Magyarország 1999-bencsatlakozott az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez, más néven a NATO-hoz, 2004-benaz Európai Unióhoz. A Magyar Honvédség katonái jelenleg részt vesznek az afganisztáni és koszovói NATO-missziókban, a boszniai, grúziai, mali és szomáliai EU-missziókban, a ciprusi, a libanoni, a nyugat-szaharai, a közép-afrikai köztársaságbeli ENSZ-missziókban, valamint az iraki nemzetközi koalícióban. Külföldi katonai szerepvállalásai közül Magyarország a legnagyobb létszámmal NATO-vezetésű missziókban vesz részt. A külföldön szolgáló magyar katonák több mint fele az elsődlegesen magyar biztonságpolitikai érdekszférába tartozó balkáni országokban állomásozik NATO-és EU-vezetésű műveletek keretében.