A gyermek megtanul járni, beszélni. A gyerek iskolába megy, ahol a tanároktól tanul, és osztályzatai alapján felsőbb iskolába, iskolákba lép. Van, aki jól tud tanulni, van, aki kevésbé. Mindenesetre a tanulás nem választható el attól a gyermeki vágytól, hogy a gyermek aktív szerepet kíván játszani a világban, az őt körülvevő kultúrában.
A tanulásnak több köze van a szerelemhez, mint a pedagógiához, vagy a didaktikához. Valamit tudni, legyen az egy elképzelés, vagy képesség, annak több köze van egy emberi kapcsolathoz, mint az evéshez, vagy az emésztéshez (issza a tudást). A tanulás egy társadalmi és nem egy technikai folyamat, megértéséhez ezért a társadalmi környezetet kell megvizsgálnunk. Mindez nem azt jelenti, hogy le fogjuk tudni írni a tanulást egy modell segítségével, ahol ok-okozati összefüggések vannak. Amit szeretnénk adni, az hozzájárulás annak megértéséhez, hogy mi történik a felszín alatt.
A tanulás forrásai az egyes emberben vannak, nem a társadalom teremti őket, mert az csak akadályozza, vagy segíti a tanulást, a növekedést. Ez akkor is igaz, ha a kultúra a tanulás elengedhetetlen feltétele, mert nélküle nem jön létre a beszéd, az absztrakt gondolkodás, a szeretetre való képesség; de mindezek, mint lehetőségek a kultúra előtt léteznek az emberi génekben.
A tanítás nem váltja ki a tanulást mechanikusan, mint az ok az okozatot. A tanítás szeretné magát ilyen színben feltüntetni, de a tanulásnak sokkal bonyolultabb feltételrendszere van. A tanulás társadalmi folyamat, de nem szűken vett iskolai folyamat. A mai iskola ellenőrizni és manipulálni akarja a tanulást, homályossá téve annak igazi tartalmát: a világ aktív elsajátítását.
Követem egy 10 éveseket tanító informatikatanár problémáit. Néha arról van szó, hogy mit kellene tanítani, néha arról, hogy hogyan. Milyen gyorsan, milyen sorrendben, milyen életkorban, milyen módszerrel. Máskor arról folyik a szó, hogy hogyan kell ellenőrizni és értékelni a tanítást és a tanulást, és felmerül a kérdés, hogy miért marad meg egyes fejekben a tananyag, míg másokban nem.
Szerintem minden segítő foglalkozásnak van egy belső konfliktusa. Ezen foglalkozások űzői rá vannak szorulva arra, hogy a segélykérők folyamatosan áradjanak feléjük. Ezért, akár tudattalanul is, nagy a kísértés arra, hogy úgy segítsenek, hogy magukat nélkülözhetetlenné tegyék, hogy a tőlük függők úgy érezzék, hogy további segítségük nélkül nem boldogulnak, és ezért mindig újra felkeressék a segítőket. A segítő hajlik arra, hogy a maga szerepét a megváltóhoz hasonlónak lássa. Ez tehát nem a tanuló önállósága felé vezető út.
Magammal kapcsolatban elmondhatom, hogy nagyon sok mindent tanultam tanítás nélkül – ezért szerintem a legnagyobb probléma, ha a tanítás-tanulás kötelező. A mai helyzet olyanná vált, hogy lassan meggyőzi a tanulót arról, hogy képtelenek tanulni tanítás nélkül. Az iskolában a gyerekek úgy viszonyulnak a tanárokhoz, mint a katonák a tisztekhez a hadseregben. A tanár tiszteletet követel magának azon az alapon, hogy ő a tanár, a felnőtt. Ez a helyzet korlátokat állít a tanárok és gyerekek közé. Meg aztán a tanároknak sincs nagy kedve tanítani, mert amíg egy főorvosnak 3.000.000.- Ft a havi fizetése, addig egy hasonló képesítéssel rendelkező mesterpedagógusnak, csak töredéke, azaz 400.000.- Ft. Ez aránytalan és igazságtalan – és mi elvárjuk, hogy a tanár megtanítsa gyerekünkkel a mesterséges intelligencia (MI) minden csínját-binját.