Kádár János utolsó hónapjaiban egyre súlyosabb szellemi és fizikai leépülése gyakorlatilag a nyilvánosság előtt ment végbe. Több mint három, az ország élén töltött évtized után az Öreg nem tudott visszavonulni, tervei szerint 1990-ben adta volna át hatalmát az utódjának.
Az 1980-as évek elejétől Kádár egészsége egyre sérülékenyebbé vált. Ekkortól fordult súlyosabbra a már korábban diagnosztizált tüdőtágulata, állapota egyre csak romlott, tüdeje vizenyőssé vált. Ez a visszafordíthatatlan betegség a tüdőhólyagocskák tágulásával, a szövetek egyre nagyobb mértékű károsodásával jár – a beteget száraz köhögés rázza, miközben fájdalmai vannak, mind nehezebben lélegzik, légszomj gyötri.
A folyamat 1987 őszétől kezdett kritikussá válni. Ahogy telt az idő, egyre kevesebb tiszta pillanata volt, 1989 nyarán, az utolsó heteiben pedig már csak rövid időkre, mondhatni percekre volt ura a gondolatainak.
Aztán eljött 1989. április 12., amikor Kádár János beszédet mondott a párt Központi Bizottságának zárt ülésén. Zavartan, összefüggéstelenül beszélt, a KB-tagok körében óriási megdöbbenést keltett, amint vezetőjük, szeretett vezetőjük ott a szemük előtt csúszik szét, karizmatikus politikusból motyogó, össze-vissza beszélő, roskatag vénemberré válik.
A velejéig romlott Grósz tudatosan engedte Kádárnak lejáratni magát, hogy utána teljes visszavonulásra kényszeríthesse. Az ő hibája volt az is, hogy májusban tiszteletbeli elnöki posztjától és KB-tagságától is megfosztották az Öreget. Politikailag semmi nem indokolta, Kádár pedig kifejezetten megalázónak érezte a döntést.
Kádár utolsó pár hónapja a beteg ember története, fokozódó testi és lelki fájdalmak gyötörték. Bűnös volt kétségtelenül, a legkeményebb büntetést érdemelte volna mind a történelem, mind egy független bíróság előtt, de végóráiban már nehéz benne nem csak az esendő embert látni. A történelem pedig még Kádár életében megkezdte az igazságszolgáltatást a mártír miniszterelnök szellemén keresztül.
A per valóban megtörtént, és Kádárt Orbán Viktor beszéde valóban elítélte: A tárgyalás egyetlen napot vett igénybe, 1989. június 16-át, amikor Nagy Imre és társai földi maradványait eltemették. A hallgatóság a téren és a televízió sokórás adásában sokezer főből állt. A koronatanú nem volt más, mint a korpusz, a harmincegy éve halott Nagy Imre.
A Nagy Imre-temetés napján Tamáska Mária felhívta Németh Miklós miniszterelnököt, hogy segítsen neki: a férjéhez menjen el egy katolikus pap.
Néhány nappal később Kádár az egyik – ekkor már tényleg igen ritka – tiszta pillanatában felhívta Fock Jenő egykori miniszterelnököt, az új gazdasági mechanizmus egyik atyját, hogy elbúcsúzzon tőle. Elmondta, hogy említett utolsó beszédével a KB tagjaitól akart búcsút venni, üzent Grósznak, majd „az utolsó hang, ami a telefonból kihallatszott, Kádár János zokogása volt” – emlékezett vissza Fock.
Állapota július 3-án fordult válságosra, a Kútvölgyi úti kórházba szállították, ahol hátborzongató jelenet játszódott le. Szó szerint az utolsó erejével felállt az ágyból, indulni készült. „Hova, hova Kádár elvtárs?” – kérdezte kezelőorvosa, Rétsági professzor. Hova, hova, hát megyek az Imre temetésére!
Kádár János utolsó erejével felállt a kórházi ágyból, és Nagy Imre két héttel korábban megtartott újratemetésére indult volna. Az egykori pártfőtitkárt komoly testi és lelki fájdalmak kínozták élete utolsó heteiben, papot hívatott, gyötörte a lelkiismerete, attól félt, bíróság elé állítják.
Kádár János 1989. július 6-án, 9 óra 16 perckor meghalt. Élete egyik utolsó, érthető mondata így hangzott: „Öljenek meg!”
Ugyanezen a napon a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy Nagy Imrét és társait koncepciós per keretében, törvénytelenül végeztette ki Kádár János és elnyomó gépezete. Az ítéletet hallgató családtagok, egykori elítéltek egy papírlapot adtak kézről kézre, amin ennyi állt: „Kádár meghalt”.