Váci Mihály VÉGÜL Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább a szíve tessék! Fél egyedül. Csak karolják! – s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék. Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék. Egyedül az éjszakákat?! – Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék. Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, ezüstös karácsonyestét? Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, és azt, mi lesz még?! Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, – azt se, hogy szeressék. Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, szeressen még. Legyen aki megengedje: rágondolva tölthessen el egy-egy estét.
Váci Mihály költészete tematikusan sokrétű és újító volt, formailag viszont meglehetősen hagyománykövető. Verseiben – különösen a fiatalabb korában írtakban – megjelentek a kommunista, szocialista köntösbe burkolt társadalmi témák, a korai Váci Mihály nyugodtan nevezhető proletárköltőnek.
Halála után vita indult megítéléséről – 1970-ben bekövetkezett halála után néhány évvel vetődött föl először a Váci-kultusz átértékelésének igénye egy, a Kritika folyóiratban lezajlott vita formájában.1979-ben még megjelent életműkötete és ezt követően népszerűsége fokozatosan csökkent, a szavalóversenyeken és iskolai ünnepségeken szinte elmaradhatatlan versei a politikai helyzet lazulásával elmaradoztak, majd a nyolcvanas évek végére eltűntek.
A rendszerváltást követően a bírálatok felerősödtek: Váci személyét a hatalom támogatott költőjeként betöltött szerepe miatt a rendszer kiszolgálójaként értékelték. Ezzel párhuzamosan művei irodalmi értéke is vitatottá vált, jelentősen leértékelődött, életműve háttérbe szorult.
2004-ben került a nyilvánosság elé az 1956-os forradalom napjaiban írt 16 oldalas naplójegyzete, amely szerint a forradalom lelkes részvevője és átélője volt. Ez új vitákat élesztett személye és életműve értékelése körül, és fölvetve költészetének új távlatait egyes verseinek biblikus értelmezésével.
Mentora, Illyés Gyula korabeli méltatása szerint „Alig volt vele egykorú költő, akinek fejében annyi tervet, szívében annyi friss érzelmet állított meg a halál.”
A kortárs Hegedüs Géza 1976-ban azt írta róla: „Ízig-vérig szociális költő volt, a közösség szószólója, lírai publicista, aki közben a szelíd és érzelmesen átélt magánéletnek, szerelemnek, hétköznapi perceknek finom poétája is tudott lenni. De hangja kritikussá, haragossá, ha kellett harsogva vádlóvá vált, ha szembenézett a közösséget fenyegető bűnnel, hanyagsággal, közömbösséggel. De nem volt olyan árnyalt benső érzelem vagy dühöngést kiváltó felháborodás, hogy amit versben leírt, az ne legyen a legszélesebb rétegek számára is közérthető és a legkényesebb nyelvtan- vagy verstanszakértő számára szabatos.”
Krusovszky Dénes 2009-es, kritikusabb értékelése szerint „Hiába bukkanunk búvópatakként itt-ott érdekesebb versekre, ciklusokra (mint amilyen a Mindenütt otthon kötet betegségverseiből álló Kések között-sorozat), az életmű nagy részére rátelepülő kompromisszumainak, szemellenzősségének és líranyelvi anakronisztikus unalmának köszönhetően ma nem egyszerűen idejétmúlt ez a corpus, de szinte már olvashatatlan is.”