Bármilyen meglepő, az emberiség már körülbelül 25 000 éve is fogyasztott levest. Maga a leves a főzés kialakulásával, a forralás felfedezésével egyidős, ami egészen addig nem történhetett meg, amíg az ember rá nem jött a vízálló és hőálló edények készítésére. Azelőtt ugyanis fonott kosarakat vagy háncsból, botokból készült edényeket használtak ételkészítéshez, ami tűzzel való főzésre igen kevéssé lett volna alkalmas.
Régen a leves valójában alaplében, szaftban áztatott kenyér volt. A középkor kedvelt eledele sűrű raguszerű étel teljesen más jellegű volt, mint napjaink híg, tiszta levesei. Régen ezt a fajta folyékony állagú fogást brothnak nevezték, ez a mai raguleves megfelelője. Hagyományosan a benne főtt hússal és zöldségekkel együtt tálalták fel, ráöntve egy szelet kenyérre. Később kezdett népszerűvé válni önmagában való fogyasztása is, majd a 18. század elejétől kezdte elfoglalni helyét az előételek sorában.
A tyúkhúsleves-terápiát már az ókori Kínában is használták, majd Krisztus után 60-ban Pedaniosz Dioszkoridész görög katonaorvos, a farmakognózia (természetes eredetű gyógyszerekkel foglalkozó tudományág) atyja le is jegyezte ötkötetes orvosi enciklopédiájában.
Európában később, már a 12. századi orvosok is nagy becsben tartották a tyúkhúslevest és előszeretettel ajánlották az erőtlenség és a megfázás kezelésére. Rengeteg népi hiedelem is kapcsolódik ehhez az ételhez, szinte minden kultúrában tápláló, erősítő és könnyen emészthető fogásnak tartják.
Megfázáskor fehérvérsejtekkel telítődik az orr, a nyálkahártyák megduzzadnak és még több váladékot termelnek, folyik az orrunk, és köhögünk. A húsleves számos jótékony gyógyhatású anyagot tartalmaz, például gyulladáscsökkentőt, ami enyhítheti a felső légúti fertőzéseket. A leves, főleg, ha csirkéből készül, nedvesíti a száraz nyálkahártyát, az alacsonyabb fehérvérsejt-aktivitás előidézésével csökkenti a gyulladást, és a benne lévő cink erősíti az immunrendszert. A levesben a különböző tápanyagok kombinációja adja a szupererőt, a sárgarépa A-vitaminja és a karotinok, valamint a hagyma és a csirke együttese serkentik az immunrendszer védekezőképességét, és gátolják a vírusok szaporodását. A vizet és elektrolitokat tartalmazó húsleves segít a rehidratációban is.
Nagymamám szerint a kismamáknak 7 napig tyúkhúslevest kell enniök. Azt hiszem, hogy igaza volt, hisz az elmúlt évszázadok hatalmas változásokat hoztak a táplálkozás- és az orvostudományban, a lábadozó betegeknél alkalmazott diéta azonban rendkívüli állandóságot mutat.
Továbbá hozzá kell tennem azt is, hogy az emberek ételhez fűződő lélektani kapcsolata a gyermekkorba nyúlik vissza, tudat alatt fejlődik, ahogy felnövekednek. Így amikor vigaszt keresünk, azokhoz az ételekhez fordulunk, amelyeket Nagymamánk főzött nekünk, amelyeket az otthonnal kapcsolunk össze. Ráadásul a levesek receptjei nem sokat változtak az évszázadok során: a hozzávalók és az elkészítési módok is generációról generációra öröklődnek.
A leves – ahogy én is főzöm a Drágámnak – finom, átmelegíti a testét és a lelkét. Szerintem érdemes időt hagyni a levesfőzésre, mert lassú tűzön jobban kioldódnak a tápanyagok, és hatékonyabban hasznosulnak szervezetünkben. A főételként tartalmasabb, húsokat, zöldségeket és levesbetétet is magába foglaló ragulevesnek magas a beltartalmi értéke, kalóriában gazdag, nagyon laktató. Én a rugaulevest főételként szolgálom fel.