Czapáry-Martincsevics András: Katakombák magyarja. Mécs László megfigyelési dokumentumai (1945–1978) Xante Librarium Könyvkiadó, 2023.
Méltóságától megrablott Nihil, / jogfosztott, csupasz lény vagyok: halott.« Mécs László a Katakombák magyarja című, bujdosása idején, 1948-ban született versében mintha a pokol legmélyebb bugyrából szólna hozzánk. Nem tudta, nem tudhatta: ekkor még a szakadék szélén sem állt. Az ide vezető út egy-egy ügynökjelentéssel volt kikövezve. A folyamatos menekülésre kényszerítő, rémálmaiban újra és újra megjelenő eljövendő vég. 1953. augusztus 22-ei letartóztatásakor, kihallgatásaikor, majd elítélésekor vált igazzá. S ha azt hitte, börtönből szabadulásával a figyelő tekinteteknek is búcsút vehet: tévedett. Utolsó útjáról, temetéséről is szólt ügynökjelentés.
Czapáry-Martincsevics András könyvéből nyomon követhető az, hogyan hálózták be az állambiztonsági szervek ügynökei polipként a magyar társadalmat. Miért számított a pártállami rendszerre veszélyes »klerikális reakciós elemnek« Mécs László, »Isten szavának trombitája, s mint költő, élő lelkiismeret.« Azért, amit Szent János apostol első levele így határoz meg: »Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.« (1Jn 4,16)…” (Részlet Balogh P. Piusz O. Praem. gödöllői apát ajánlásából.)
A 277 oldalas mű összesen 57, vizsgálati, objektum és ügynöki munkadosszié ismertetésével mutatja be a szerzetes-költő megfigyelését. A tények befogadását és a tájékozódást 609 lábjegyzet, 50 melléklet és névmutató segíti.
Dr. Czapári-Martincsevics András
Czapáry-Martincsevics András könyve bizonyítékok sorát állítja egymás mellé, amelyek azt mutatják, hogy Mécs küldetésének súlya volt.
1962-ben lehetett. A Pannonhalmi Szent Gellért Hittudományi Főiskola1 védőszentjének, Szent Gellértnek2 ünnepén szokás szerint ünnepélyt tartott. A bencés atyákon kívül részt vett rajta a Pannonhalmi Szociális Otthon néhány lakója. Idős szerzetesek, akiknek rendjét feloszlatták, és itt kaptak „kényszerszállást” a regnáló hatalom jóvoltából. Amolyan internálótábor volt ez, Mécs László is lakója volt. Az ünnepségen Mécs versét szavaltam, a Bakonyi látomást. Fontos vers ez, mélyen igaz kijelentésével: „Ha a Mérték tönkrement, / senki, semmi meg nem ment.” Az ünnepség után Laci bácsi gratulált, és megjegyezte: „Ezt a verset nem így kell mondani…” Majd eldúdolta, átszellemült tekintettel.
Később, miután tanulmányaimat befejeztem, és az 1970-es évek elején ismét Pannonhalmára kerültem, gyakran találkoztam Mécs Lászlóval. Ugyanazon a folyosón volt a szobánk. Be-be nyitott hozzám, beszélt. Egyre többet tudhattam meg róla és tőle. Gyémántmiséjének és az utána következő ünnepélynek egyik szervezője lehettem.
Gyerekkoromban nem értettem, miért kellett házkutatástól való félelemben Mécs-köteteket elégetni. Most már tudom. Veszélyes volt.
Nem ide tartozik, hogy Mécs költészetét elemezzem. Talán a legjobb tanulmány Rónay Györgyé, az „Aranygyapjú” című kötet bevezetőjében. Annyit azonban hadd említsek meg: hozzátartozik költészete lényegéhez, hogy mit mond, és azt hogyan.
A második világháború előtti irodalmi élet vitatémája volt a katolikus költészet. Mécs Lászlót keményen kritizálták. Illyés Gyula egy írásában nagyon keményen nekiment. (Illyés emberi nagyságához tartozik, hogy felkereste Mécs Lászlót, a súlyos beteget, hogy kezet fogjanak.) Illyés Gyula is veszélyes volt a háború után: szívügye volt a magyarság. Mécs László is veszélyes volt egy hivatalosan ateizmust hirdető világban: szólt, szónokolt, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Felfigyelt rá a háború idején a német titkosrendőrség is, az Imádság a nagy Lunatikusért című verse miatt.
Czapáry-Martincsevics András gondosan utánajárt, kik, hol, mikor, miért figyelték Mécs Lászlót, mit jelentettek róla. Mécs verseinek irodalmi értékétől függetlenül (az értékelést bízzuk az irodalomtörténészekre és az esztétákra) olyan hatása volt, mint talán senki másnak. Az Evangélium értékrendje fogalmazódik meg bennük. Nyugodtan kimondhatjuk: kemény társadalomkritika szól belőlük.
Sokat beszélgettem Mécs László verseiről Fényi Ottó18 (1917−2002) későbbi premontrei kormányzó perjellel, aki az illegalitásban élő rendtársaival rendszeresen tartotta a kapcsolatot.
Szinte szállóigévé váltak Mécs kijelentései: „E fiúkért valaki felelős!”, „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”, „A kirándulás elmaradt.” Egy Mécs-verssor kimondása már alkalmas volt arra, hogy az azonosan gondolkodók egymásra találjanak.
A kéziratban terjesztett verseket sokan olvasták és továbbadták. Nem volt ez tudatos szervezkedés, de mégis létezett egy olyan rétege a társadalomnak, amelyben Mécs László gondolatai tartották a lelket, függetlenül attól, hogy a szervezett politika, mint olyan, Mécs László egész egyéniségétől távol állt. Ő, ahol megjelent, hatott. S ez veszélyesnek tűnt.
A dokumentumok – kihallgatási jegyzőkönyvek – bizonyítják, mennyire kemény volt a diktatúra, és mennyire próbálták megtörni az embereket. Egy sokak számára ismeretlen világ rajzolódik ki Mécs László megfigyelésének kapcsán. Az államhatalom fél mindenkitől, akinek hatása lehet az emberekre. S az államhatalom megfélemlít mindenkit, akit csak lehet. Sokszor gyanútlan, jó szándékú emberek gerincét töri meg, és kényszeríti arra, hogy jelentések sokaságát írják.
Kérdezhetné valaki, mi szükség van arra, hogy a Mécs Lászlóra vonatkozó állambiztonsági följegyzések, jelentések nyilvánosságra kerüljenek? A válasz egyszerű: könnyen felejtünk. Már az 1990-es évek is történelmi távlatban vannak. A szerzetesrendek feloszlatásáról közvetlen emlékei nagyon keveseknek vannak. A diktatúra kegyetlenségei nem csak fizikai bántalmazásokban és kivégzésekben érhetők tetten. Egy egész társadalmat, az egész országot behálózta a félelem, a kiszolgáltatottság, a bizalmatlanság. Nem szabad felejteni.
A kezünkben lévő könyv ehhez nyújt rendkívül jó segítséget. Figyelmeztet, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni az igazságtalanságokat, a méltánytalanságokat, a megaláztatásokat.
Amikor Fényi Ottóval az „Üzenet” című Mécs-válogatást szerkesztettük, a kéziratban olyan versek is szerepeltek, amelyek valóban társadalomkritikát fogalmaztak meg, és az „Aranygyapjú” első kiadásában nem jelentek meg. A kötet 1982-ben jött ki a nyomdából – természetesen a cenzúra ezeket a költeményeket kihúzta. Ennek a kötetnek a bevezetőjében25 olvassuk a következő sorokat: Egy ismeretlen, ősi fényű örök Titokról elszakadtan küldöncnek jöttem, s eltűnök majd, ha üzenetem általadtam.
A »küldönc« eltűnt, üzenetét átadta. Olykor a remény sarkallta, máskor az aggodalom űzte, nem méricskélt, nem fontolgatott, hanem úgy mondta el üzenetét, ahogy az örömében, bánatában, áhítatában az ajkára tódult. De, amit üzent, elgondolkoztató ma is.
Költészete meggyőző erejű tanúságtétel volt az emberért érzett felelősségről. És nem mellékes tény a történelmi események, változások útvesztőiben, hogy mindezt katolikus papként tette, premontrei szerzetesként, mint az egyház képviselője. Olyan korszakban szólt és közvetített üzenetet, amikor az írástudók felelőssége lelkiismereti kérdés volt a szó művészei számára.”
Czapáry-Martincsevics András könyve megerősíti mindezt: bizonyítékok sorát állítja egymás mellé, amelyek azt mutatják, hogy Mécs küldetésének súlya volt. Különben nem figyelték, figyeltették volna olyan gondosan, mert féltek tőle. Az igazság bátor kimondói a hatalom számára sosem kívánatosak.
Dr. Korzenszky Richárd OSB, emeritus perjel