A második világháború idején a Krupp művek tervezőasztalán megálmodott, és Hitler által lelkesen támogatott ezer tonnás tankszörnyeteg, a Landkreuzer P. 1000 Ratte elnevezést kapta és egy kisebb hadihajó méretű monstrum lett. A tankszörnyeteg terve a Krupp Művek egyik főkonstruktőre, a tengeralattjárók fejlesztésével foglalkozó Edward Grotte fejében pattant ki. Edward Grotte 1942. július 23-án személyesen mutatta be Hitlernek az elképesztő monstrum, az 1000 tonnás önjáró páncélos terveit, amit Landkreuzer-nek, vagyis szárazföldi cirkálónak nevezett el.
A tank egy olyan hatalmas lánctalpas alvázból állt, amelyre egy háromemeletes háznak megfelelő méretű, 11 méter magas felépítményt terveztek. A monstrum hossza 39 méter, szélessége pedig 14 méter lett.
Az elképesztő páncélos főfegyverzetét a haditengerészt Scharnhorst csatacirkáló-osztályánrendszeresített kettő 280 mm-es hajóágyú alkotta a tervek szerint, amit a tankszörnyeteg hátsó traktusán elhelyezett 88 mm-es légvédelmi ágyúk, és más kisebb kaliberű légelhárító lövegek egészítettek ki.
A megfelelő védettség biztosításához a Ratte törzsét 250 mm vastag páncélzattal látták volna el. Csupán szemléltetésképpen: a második világháború legjobb páncélvédelemmel rendelkező német nehézharckocsija, a Királytigris páncélzata a toronynál 185, a törzs frontpáncélzatánál pedig 150 mm vastag volt.
A hatalmas, mozgó páncéloserőd kezelőszemélyzete negyven főből állt, és a monstrumot két, a hátsó ajtón kihajtható oldalkocsis, géppuskával felszerelt BMW felderítő motorkerékpárral is ellátták volna.
A monstrumhoz tervezett gigantikus motornak és erőátviteli rendszernek köszönhetően a tank, a tervek szerint sík terepen képes lett volna a 40 km/órás sebesség elérésére.
A tank megnevezés valójában általános célra kifejlesztett páncélozott eszközt jelent – magyar terminológia szerint harckocsi.
A harckocsi a tűzerő, a páncélvédettség és a mozgékonyság megfelelő kombinációja.
- A tűzerő a harckocsin elhelyezett fegyverzetet, legtöbbször a harckocsilöveget és a kiegészítő fegyverzetet jelenti.
- A páncélzat a személyzetet, a motort és a lőszereket védi, a páncélvédettség függ a páncél vastagságától, anyagától, illesztésének módjától és nem utolsósorban a páncéllemezek dőlésszögétől is.
- A mozgékonyság legfőbb jellemzői a sebesség, a terepjáró képesség és a hatótávolság. A mozgékonyságot sok minden befolyásolja: a motor típusa és teljesítménye, a futómű felfüggesztése és elrendezése, a lánctalp szélessége, az erőátviteli rendszer, a páncélzat vastagsága, azaz a jármű össztömege.
Gyakran felbukkan az a tézis, hogy a harckocsikat azok árának töredékéért beszerezhető páncéltörő eszközökkel megsemmisíthetik, ezért feleslegesek. Erre rendre rácáfol a valóság, ugyanis komplexitása miatt az egyre fejlődő harctéri kihívásoknak is képes megfelelni. A fejlesztés, gyártás és fenntartás költségeinek dacára harcászati támadó és védő szerepkörben egyaránt hatékony.
Mivel ez a szárazföldi fegyvernemek legerősebben páncélozott harceszköze, képes az alá beosztott alegységeket megvédeni és védelemből támadásba átmenni. Egy területet huzamosabb ideig megtartani szinte csak harckocsikkal lehet. Jelenlétével képes lehet demoralizálni az ellenfél gyalogságát.
A harckocsitervezők álma egy olyan harcjármű létrehozása, mely egyesíti a hármas alapelvet: a jó páncélvédettséget, a tűzerőt és a nagy mozgékonyságot. A harckocsik megtervezése egy kompromisszumokkal járó folyamat, melyet a meghatározott feladat végrehajtásának követelményei, a fejlesztők technológiai felkészültsége és anyagi lehetőségeik határoznak meg. A harckocsik nagy szilárdságú erős fémből készült testtel rendelkeznek, ez legtöbbször acél- illetve alumínium ötvözet, modern kompozit páncélzatoknál műanyagok, kerámiák és nehézfémbetétek (ólom, urán) is lehetnek. A harctéri érintkezés szabályainak megfelelően a harckocsikat erős fegyverzettel látják el, hogy képesek legyenek az ellenséges páncélosok harcképtelenné tételére, elpusztítására. A harckocsikat nagy teljesítményű motor hajtja és a lánctalpas futómű jó terepjáró képességet biztosít számukra. A harckocsik mérete nem növelhető a vasúti űrszelvénynél nagyobbra, össztömegük pedig nem haladhatja meg a 60–70 tonnát. Átlagosan a harckocsi tömegének 50–58% jut a páncélzatra, ennyiből kell a védelmet megvalósítani. A védelem növelése a páncélzat egyszerű vastagságnövelésével nem megoldható, ezért jelentek meg a rétegelt, szendvics-lemezek (egységnyi tömeg mellett nagyobb ellenállással rendelkeznek a homogén anyagokhoz képest, illetve egységnyi ellenállás mellett kisebb a tömegük).
A harckocsik páncélzatát az 1970-es évekig hagyományosan öntött vagy hengerelt, nagy szakítószilárdságú acélból készítették. A páncélozottság mértéke és elhelyezése a harckocsitesten arra utal, hogy a tervezés során hogyan ítélték meg a találati kockázatokat. A páncél vastagsága a homlokpáncélzatokon (test és torony) a legvastagabb. A különleges kihívások, amit a különlegesen kialakított aknák és páncéltörő lövedékek jelentettek, a homlok- és a tetőpáncélzat rohamos növekedését vonták maguk után, ami a későbbi bonyolult moduláris, rétegelt/kompozit, passzív illetve aktív/reaktív páncélzatok kialakulásához vezettek. A páncélzat méretének növelése a megengedhető legnagyobb össztömeg elérése miatt nem megoldható, így a nagyerejű páncéltörő fegyverek megjelenésével párhuzamosan kifejlesztésre került egy, két vagy három rétegű kazamatás szendvics-páncélzat, amiben a rétegeket légrés választja el egymástól.
A motor üzemanyag-felhasználásának gazdaságosságától és a harckocsiban tárolható tüzelőanyag mennyiségétől függ a harckocsi hatótávolsága. A motor legfontosabb jellemzői a térfogat–teljesítmény arány, a lehető legkisebb össztömeg, jó kiegyensúlyozottság, egyenletes járás, a motorfék és a motor jó elhelyezése a motortérben az erőátvitel szempontjából. Ezek mellett meg kell felelnie a könnyű gyárthatóság, beépíthetőség és javíthatóság feltételeinek is. A motor munkafolyamatának követelményei a jó gyorsulóképesség, a minimális levegő-felhasználás, a minimális hőveszteség, és a kipufogó gáz és hőkibocsátásának csökkentése, ami csökkenti a hőképalkotó felderítő- és irányzóeszközök okozta fenyegetést.
A dízelmotorral felszerelt harckocsik hatótávolsága – a kisebb tüzelőanyag fogyasztás és a dízel üzemanyag nagyobb sűrűségének következtében – nagyobb mint a hagyományos karburátoros motorral felszerelt páncélosoké. A legtöbb modern harckocsiba dugattyús dízelmotort, vagy gázturbinát építenek.Az állandó harckészültség fenntartása is különleges igényeket támaszt a harckocsimotorokkal szemben. Ilyenek a hosszú élettartam, a könnyű indíthatóság alacsony hőmérsékleten is, működőképesség különböző éghajlati viszonyok között, valamint a minimális technikai kiszolgálási igény.
A hidegháború sok nemzetközi feszültséggel járó korszak volt 1947 és 1991 között, amelyet a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államokés a Szovjetunió közötti folytonos rivalizálás jellemzett. Az ideológiai feszültség mellett e korszak a nagy fegyverkezések és az atomkor időszaka volt. Az atomfegyvereket preferáló stratégáknak ismét rá kellett döbbenniük, hogy az atomfegyverek birtoklása ellenére a kor háborúit nem vívhatják meg eredményesen a gyalogság és a páncélos erők nagyarányú alkalmazása nélkül. Ehhez azonban mind a gyalogság, mind a harckocsik védőeszközeit módosítani, fejleszteni kellett, hogy megfeleljenek a kor harcászati követelményeinek. A hidegháború időszakának két meghatározó harckocsifejlesztési irányadója volt: az egyik a Varsói Szerződés, másik a NATO. A Varsói Szerződés tagállamai között a Szovjetunió volt a meghatározó, így ebből a körzetből kevés más önálló harckocsikonstrukció került ki. A NATO tagállamok közül az USA, Franciaország, Nagy-Britannia és az NSZK fejlesztései domináltak. A két oldal között a harckocsitervezés és -építés filozófiája is nagyon különböző volt. Míg az előbbiben a szovjet tömeghadsereg filozófiája került előtérbe átlagos minőségi színvonallal, addig utóbbiban erre a jobb túlélőképességű, minőségi fölénnyel rendelkező eszközökkel adták meg a választ.
Az európai háború befejezése után a megszálló szövetséges hatalmak közötti viszony ellenséges viszonyba csapott át, melynek fő oka a teljes közép-európai térség megszállására törekvő Szovjetunió mennyiségi katonai fölénye által támasztott fenyegetés volt. A nyugati hatalmak elsőként az 1945-ös berlini győzelmi felvonuláson szembesülhettek a szovjet tüzérségi és harckocsierők fejlettségével és mennyiségével. A Sztálinról elnevezett ISZ–2 és ISZ–3 nehéz harckocsikat 122 mm űrméretű, D-25T jelzésű, 217 mm páncél átütésére képes harckocsiágyúkkal szerelték fel. Az ISZ–3 tömege 46 tonna volt, kialakítása tükrözte a kor magas mérnöki színvonalát: lapos, lencse alakú öntött acéltornya és döntött páncéllemezek biztosították a jó ballisztikai védelmet, melyek vastagsága egyes helyeken elérte 160 mm-t. Utolsó nehézharckocsi-projektjük a ISZ–3-ból továbbfejlesztett ISZ–10, későbbi nevén T–10 volt, melyet 1966-ban megszüntettek. A volt nyugati hatalmak szövetségeként létrejött NATO erők válasza különböző jó minőségű harckocsik előállítása volt, azzal a céllal, hogy felülmúlják a szovjet páncélos erőket. A brit Centurion harckocsit a második világháború végén fejlesztették ki a Panther és a T–34 előnyös tulajdonságai figyelembevételével, de rendszerbe állítása hónapokkal lekéste a háború befejezését, így 1949-ben rendszeresítették a Brit Szárazföldi Erőknél. Részt vett a Koreai háborúban, ahol az amerikai Pershing típussal sikerrel vették fel a harcot az orosz T–34/85 harckocsitípussal. Sikerességét jól mutatja, hogy alapját képezte a későbbi Chieftain és Merkava harckocsiknak egyaránt. Izraeli részről egyes módosításai még a 2000-es években is rendszerben állnak.
A NATO-harckocsik kezdetben 76 mm-es és 84 mm-es harckocsiágyúkat alkalmaztak, majd végül áttértek a nagyobb hatóerejű 105 mm-es huzagolt csövű lövegekre, amelyek megfelelő alapot adtak a lőszerek és a töltényűrök NATO-szabványosítására is. Az amerikaiak az M26 Pershing típusból fejlesztették ki az M48 Patton, majd a modernebb M60 Patton harckocsikat. Az NSZK 1965-re készítette el a háború óta elsőként (1956-tól) fejlesztett harckocsiját, a Leopard 1-et. Ezt követte a francia fejlesztésű AMX–30 harckocsi, mindegyik típust 105 mm-es lövegekkel szerelték fel. A nyugati szakemberek számára nagy meglepetést okozott a szovjet T–62-es harckocsi megjelenése. Főfegyvere egy huzagolatlan 115 mm-es harckocsiágyú volt, amely új fejezetet nyitott a harckocsiágyúk tervezésében. A löveget kifejezetten űrméret alatti, leválóköpenyes, szárnystabilizált, páncéltörő nyíllövedék kilövésére tervezték, azonban a löveg konstrukciós hibái miatt nem volt megfelelően pontos és megbízható, így leváltották vagy huzagolták őket. A NATO eközben elkezdte a sima furatú harckocsiágyúk tervezését, aminek hatása az volt, hogy a szovjet simacsövű-löveg program is tovább folytatódott. Eredménye lett az 53,5-es űrmérethosszú 2A26 GRAU-kódú 125 mm-es ágyú, mellyel a T–64-es harckocsikat szerelték fel. Kisebb módosításával jött létre a 2A46 sorozat, ami nagyobb hatásfokot és megbízhatóságot biztosított a T–72-es harckocsik számára. Ezt az ágyúsorozatot alkalmazzák a T–80/–90 harckocsikban is.
Az 1970-es években a Brit Hadsereg kifejlesztett egy kompozit páncélzatot, elterjedt nézet szerint ez a Chobham névre keresztelt páncélzat acél, titán és kerámia lemezekből készült rétegelt páncélzat volt. A valóságban az angol fejlesztés neve Burlinghton, és nem tartalmazott sem kerámia, sem titán rétegeket. A páncél speciális ragasztási technikával és préseléssel összeállított szendvicsek rétegeiből áll. Az acél rétegek közé elasztomereket (eleinte nyers gumit) préseltek, amely találat esetén hasonlóan pusztítja a kumulatív sugarakat, mint a robbanó reaktív páncélzat, azonban robbanás helyett a gumi elpárolgásából képződő nyomás működteti. E szendvicseket 3-4, de nem ritkán hatos vagy több sorban 60-70 fokban döntve építik be, ezáltal a kumulatív sugarak hatásfoka akár 90%-kal is csökkenthető.
Utóbb kiderült, hogy ez a rétegelt páncéllemez-elv az egyedüli járható út az egyre fejlődő harckocsielhárító lövedékek elleni védekezésül. Különféle típusainak anyagösszetétele és rétegfelépítésére csak találgatások vannak, ugyanis napjainkban is hadititoknak minősülnek. A hidegháború idején számos nemzetközi program indult egységes harckocsitípusok kifejlesztésére. Az egyik ilyen az USA–NSZK által létrehozott MBT-program (Main Battle Tank-program), amely felbomlott az egységes kísérleti alvázak megalkotása után. A kudarcba fulladt fejlesztések továbbviteleként jöttek létre a német Leopard 2 és az amerikai M1 Abrams harckocsik. A hetvenes évektől kezdve a harckocsikat fejlett elektronikai rendszerekkel kezdték felszerelni, úgymint az elektronikus tűzvezető rendszer, lézertávmérők, a különböző spektrumban működő éjszakai irányzékok és elektronikus helymeghatározó berendezések. A tűzvezető rendszer egy igen összetett működésű rendszer: a tűzvezető számítógép a lézertávmérők segítségével leméri a céltávolságot, a szélerősséget, a beépített hőmérők révén a hőmérsékletet és egyéb tényezők hatásait, ezekből lőelemet képez, ha a jármű menetből irányoz, stabilizálja a löveget, előretartást számol és mozgás közben is önműködően célra tart. A tűzmegnyitás minden esetben a személyzet dolga. A hidegháború követelményeinek megfelelően az összes korszerű harckocsit ellátták a tömegpusztító fegyverek elleni védőrendszerekkel, valamint a személyzetet az erős páncélzaton kívül egyéb kiegészítő védőfelszerelések is védhetik.