Genealógia azaz származástan. általános jelentősége szerint valaminek leszármazását jelenti. Szűkebb értelemben a nemzetségek eredetének, leszármazásának és egymásközti összefüggésének tana. Mint ilyen, a történelem segédtudományai között tekintélyes, lehet mondani nélkülözhetetlennek tekinthető. Ettől eltekintve a jogtudomány is egyik legfontosabb segédtanai közé sorolja, amennyiben örökösödési stb. perekben gyakran döntő hatást gyakorol. A Genealógia, mint tudomány két részre oszlik. Az elméleti és gyakorlati részre. Az elméleti rész azon szabályok összességét tárgyalja, melyek szerint a leszármazási viszonyok, az egyes ágak rokonsági foka, a családokra vonatkozó adatok összeállítása történik. A gyakorlati rész ezen szabályok alkalmazását tünteti fel.
Egy nagyon kedves sváb származású barátom családfakutatásba kezdett. Elmondanám, hogy mindazok, akiknek a családfáján magyarországi német (sváb, szász, bajor, frank stb.) felmenők is feltűnnek és elérve a hazai anyakönyvezés határá,t az első kérdés, ami felmerül, vajon melyik német területről lettek betelepítve. Én ilyenkor segédanyagként az Ortsfamilienbuch és a Heimatbuch említeném meg. De érdekes lehet Franz Kallbrunner 1936-ban Münchenben kiadott munkája „Quellen zur deutschen Siedlungsgeschichte in Südosteuropa” címú könyve is. A gót betűvel nyomtatott kötet az Országos Széchenyi Könyvtárban elérhető.
Az 1970-es években Werner Hacker jóvoltából nagyszabású munka vette kezdetét. Az ennek eredményeképpen publikált kötetek német régiókra bontva tartalmazza az onnan kirajzók származási helyét.
Az ezt követő évtizedekben egymást követték a legendás Hackert kiegészítő művek. Ezeket szintetizálta Stefan Stader 2017-ig bezárólag megjelenő sorozata, amely tehát az eddigi legteljesebb hasonló vállalkozás.
A sorozat kötetei ábécérendben közlik a Németországot a 18. században elhagyott összesen 47 000 Duna menti sváb telepes listáját. Óriási segítség ez azon családfakutatóknak, akik őseik származási helyét keresik. A kötethez tartozik a családnevek, a származási helyek és a letelepedési helyek mutatója is. Az adatok forrásait az egyes bejegyzések tartalmazzák. Annak ellenére, hogy nem teljes, a telepeslista a Duna menti sváb családfakutatás legfontosabb segédeszközei közé tartozik.
A protestánsok betelepítése Dél-Magyarországon Tolna, Somogy és Baranya megye területein elsősorban földesúri magántelepítések útján történt. Az egyik legismertebb közülük a Mercy gróf nevéhez köthető, akinek a Tolna megyei protestáns svábok letelepítése is köszönhető. Ebben a háromkötetes gyűjteményben nem csak adatokat és évszámokat találunk. A könyvben egy történelmi rész található, ahol a körülményekről és okokról igen részletesen írnak. Itt olvashatunk a telepítések vonatkozásában a három megye és az egyes sváb települések történelméről is. A kivándorlás okai és körülményei mellett az egyes származási települések a mai németországi postai irányítószámaikkal is megtalálhatóak ebben a részben. A származási településeket mai térképeken is feltüntették, továbbá a kutatók kezdeti tájékozódását segítve egyes első kivándorlók neveit is megadták.
A könyv regisztere körülbelül 1400, a Sváb-Törökország területére telepített család adatait tartalmazza. Ez az adategység teljes családi adatokat tartalmaz, úgy, mint a betelepülőt, annak szüleit, gyermekeit, keresztszüleit, házassági tanúit, néhány esetben a foglalkozását is. A kötet végül százezer nevet eredményeznek. Az adatok kinyeréséhez körülbelül ötven magyarországi, és körülbelül hétszáz németországi egyházi anyakönyvet használtak fel. A feldolgozás huszonöt éven keresztül tartott. A családfakutatás véget nem érő, fáradtságos, ugyanakkor érdekes tevékenység.
A Magyarországi Németek Könyvtára a rendkívül felkészült, szolgálatkész Frei Nándor vezetése alatt immár több mint 7 000 kötetes állománnyal büszkélkedhet. Ezek között számos németek által lakott kisebb-nagyobb település német közösségeit bemutató kötet található. Minden érintett kutatónak szívből ajánlom figyelmébe az intézményt és annak honlapját: http://bibliothek.hu/hu/
BEVEZETŐ
Svábföld Németország egyik történeti, nyelvi, etnikai régiója, nagyjából a mai Baden-Württemberg tartományt és Bajorország nyugati részét valamint Svájc északabbi részét foglalja magában. Nevét a Római Birodalom bomlásakor a 3. században a területre benyomuló alemannokról, másképpen szvévekről, vagy svábokról kapta.
A bánsági svábok német népcsoport Délkelet-Európában. A 18. században emigráltak az akkori Habsburg Birodalomhoz, utóbb a Magyar Királysághoz tartozó Temesi Bánságba, amely elnéptelenedett a török háborúk következtében.
Az első világháború végén, 1918-ban a sváb kisebbség azon egy többnemzetiségű, független Bánáti Köztársaságot alakíttottak, a régiót azonban az 1919-es trianoni békeszerződés kettévágta. A nagyobbik részt Románia annektálta, a kisebbik részt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak jutott, és egy Szeged melletti kis rész maradt Magyarországnak.
A második világháború után a legtöbb bánáti svábot a Szovjetunióba deportálták.
A bánsági telepeseket gyakran a régió más német nyelvű népcsoportjaival együtt dunai svábok néven említik. A Bánság mellett a közeli Bácskában, Szlavóniában és Szatmárban telepedtek le, mindannyian osztrák fennhatóság alatt. A betelepítés célja az volt, hogy a törököktől visszahódított, elnéptelenedett területeket újra benépesítsék, és a mezőgazdaságot újjáélesszék.
Eleinte a bécsi udvar politikájának megfelelően kizárólag római katolikus hitűeket engedtek a Bánságba települni. A vallásra vonatkozó korlátozást csak II. József alatt törölték el.
A telepesek többsége Frankföldről, Bajorországból, Ausztriából, Elzászból, Lotaringiából, Luxemburgból, Badenből és Pfalzb érkezett. Kisebb csoportok Közép-Németországból és Sauerlandból is kimutathatóak.
Nem tisztázott, hogy a telepeseket miért hívták ennek ellenére svábnak. Az egyik magyarázat szerint azért, mert többségük a svábföldi Ulmban szállt hajóra. Úgynevezett „ulmi dereglyéken” szállították őket le a Dunán egészen Apatinig, ahonnan gyalog mentek tovább új hazájukba.
A legtöbb telepes szegény parasztcsaládok második vagy harmadik szülötte volt, akik saját föld és tőke nélkül otthon nehezen boldogultak volna.
Mária Terézia idején jelentős pénzügyi támogatásban és hosszútávú adókedvezményben részesültek. A kedvezmény a házasemberek számára lényegesen magasabb volt, hogy korlátozzák a férfiak túlsúlyát. Szintén támogatták a kézművesek, tanítók letelepedését. Sok telepescsoportot lelkészek és borbély-orvosok kísértek. A kedvezményekért cserébe a telepesek kötelesek voltak hadba szállni egy esetleges török támadás esetén.
1692 és 1786 között mintegy 150000 fő telepedett le Temesvár környékén. A szervezett letelepedés a Bánságban 1718 után kezdődött, amikor a pozsareváci béke alapján Ausztria megkapta az Oszmán Birodalomtól a Bánságot. Azzal a céllal, hogy az újonnan megszerzett, a több évig tartó háború miatt elnéptelenedett tartományt hasznosítsák és gazdaságilag fejlesszék, a német és szerb telepesek toborzása már III. Károly idején elkezdődött.
Az első csoport 1718-ban érkezett: 300 kőműves, ács, téglaégető azzal a feladattal, hogy az új katonai közigazgatás számára kaszárnyákat, raktárakat, hivatali épületeket építsenek vagy újítsanak fel.
A tömeges betelepítés 1722-ben kezdődött el, több hullámban zajlott, és több mint száz évig tartott. A szervező az osztrák közigazgatás volt, amely módszeres népesedési és településrendezési politikát gyakorolt.
1726-ig huszonháromezer német telepes érkezett Ausztriából, Baden-Württembergből, Hessenből, Vesztfáliából, a Frankföldről, Elzász és Lotaringia területéről. Mária Terézia korában összesen 43201fő vándorolt be nyugatról (frankok, svábok, babenbergiek, felső- és alsó-rajnavidékiek, pfalziak, felsőausztriaiak, mainziak, luxemburgiak, bádeniek, kölniek, hesseniek, nassauiak, lotharingiaiak, vallonok, elzásziak, piemontiak, franciák és spanyolok).
II. József uralkodása idején a beletelepítés folytatódott; 1782 és 1787 között mintegy tizenötezer fő érkezett.
Mária Terézia és II. József alatt az osztrák közigazgatás 7 millió aranyat adott ki a telepesek számára.
A 19. századi és 20. század eleji német nyelvű szakirodalom gyakran az osztrák hatóságok következetes és sikeres projektjeként írta le a Bánát betelepítését. A kormányzati körökben azonban megkérdőjelezték a betelepítés hasznát, és számos probléma merült fel. Az anyagi támogatás olyanokat is áttelepülésre csábított, akik kevésbé voltak hajlandók dolgozni, úgyhogy 1764-ben felügyelőket neveztek ki, akiknek a telepesek magatartását kellett figyelniük.
1744 és 1768 között a betelepítésnek a kényszerű változata is létezett, az úgynevezett Temeswarer Wasserschub: évente kétszer eltávolították szülőföldjükről, és erkölcsi megtisztulás céljából a Bánátba telepítették le a kicsapongó asszonyszemélyeket, orvvadászokat, csempészeket és engedetlen parasztokat. Az intézkedésnek rossz visszhangja volt, és megnehezítette a telepesek toborzását.
1768-ban a Bánátban tett utazása során II. József számos hiányosságot és szabálytalanságot jegyzett fel, amelyért a tartományi közigazgatás felelt. A korrupció mellett[ kitért a települések helyének rossz kiválasztására és a részben túlméretezett falvakra, a víz- és fahiányra valamint számos ház megrongálódására. Ennek következtében Mária Terézia 1772-ben rendeleteket bocsátott ki, amelyek számos tekintetben szabályozták a betelepedést, például a falvak kialakítását, a kiosztható földek nagyságát, a tanítók és polgármesterek javadalmazását.
A falvakat, városokat és utcákat rajztáblán tervezték, és szimmetrikus elrendezésükben az abszolutizmus építési kultúráját tükrözték.
A telepesek a Bánátban majdnem teljesen néptelen, erdőkkel átszőtt mocsaras tájat találtak. Két-három generáción belül azonban sikerült a térség mezőgazdaságának újjáélesztése, egy olyan teljesítmény, amely számos áldozattal járt. Ezzel kapcsolatban maradt fenn a „Den Ersten der Tod, den Zweiten die Not, den Dritten das Brot“ – „Az elsőnek a halál, a másodiknak a szükség, a harmadiknak a kenyér” szólásmondás.
MÁSODIK RÉSZ
A siker döntő tényezője a mocsarak lecsapolása volt. Az így megnyert szántóföldek különösen jó minőségűek voltak, és a 19. századra megalapozták a bánáti svábok jólétét. A régió az Osztrák–Magyar Monarchia magtárává vált, Temesvár pedig virágzó várossá és a bánáti svábok kulturális központjává fejlődött. A 19. század végén a vasút kiépítésével megindult az iparosodás.
A jólét azonban nem egyenletesen oszlott el; különbség volt a gazdag és szegény parasztok, a kézművesek és a szolgák között. A 20. század elején egyre több bánáti sváb állt össze Raiffeisenn modellje szerinti szövetkezetekbe az erdélyi szászok pénzügyi támogatásával. Temesváron a német polgárság mellett kialakult a német proletariátus is, amely gyárakban vagy építkezéseken dolgozott.
Az osztrák-magyar kiegyezést követően, de még inkább az 1879. és az 1907. évi oktatási törvények folytán indult meg a Magyarországon élő nemzetiségek magyarosítását célzó folyamat.
1906-ban a bánáti német parasztok védekezésképpen megalapították Versecen a kezdetben illegális Magyarországi Német Néppártot (Ungarländische Deutsche Volkspartei). Követeléseik között volt többek között az anyanyelvi oktatás, az anyanyelv használata a községi és járási hivatalokban valamint az egyházi életben.
Rudolf Brandsch erdélyi szász politikus, 1910 óta országgyűlési képviselő támogatta a bánáti svábokat az elmagyarosítás elleni küzdelmükben. Együtt dolgozott Adam Müller-Guttenbrunnal, aki szintén a magyarosítás ellenzője volt.
Brandsch különösképpen kiállt az összes német kisebbségi politikus együttműködéséért. A hangadó erdélyi szász politikusok („feketeszászok”) azonban támogatták a mindenkori magyar kormányzatot cserébe a magyarosítási nyomás csökkentéséért az erdélyi szászok által lakott területeken, és elég szkeptikusan tekintettek a többi német kisebbséggel való együttműködésre.
A politikai és gazdasági körülmények hatására 1885 és 1910 között sok bánáti sváb Amerikába és Kanadába vándorolt ki.
Az első világháború után a bánáti svábok lényegében három politikai frakcióra oszlottak:
- Reinhold Heegn verseci mérnök követői, akik a Bánát és a Jugoszláv Királyság egyesülését óhajtották;
- A Kaspar Muth és Blaskovits Ferenc vezette Sváb Autonómiapárt, akik egy független Bánáti Köztársaságot képzeltek el Magyarország részeként vagy magyar-francia protektorátus alatt, ezen belül a bánáti svábok autonómiáját; az ő irányításukkal alakult meg 1918. október 31-én a Sváb Nemzeti Tanács.
- A Német-Sváb Néppárt akinek a vezéregyéniségei Viktor Orendi-Hommenau, Franz Xaver Kappus, Andreas Dammang, Johann Tengler, Josef Gabriel, Johann Röser és Otto Alschervoltak; egy radikális frakció, amely Bánát és a Román Királyság egyesüléséért állt ki.
1918. november 1-jén Otto Roth, az új népbiztos, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagja a temesvári városháza erkélyéről kikiáltotta a Bánáti Köztársaságot. A közigazgatás élére Bartha Albert kormánybiztost szánták. A köztársaságra tett kísérlet megpróbálta megelőzni a Bánát felosztását, de igen rövid életű volt: november 15-én a szerb hadsereg bevonulásával megszűnt.
A bánáti svábok küldöttsége 1919. augusztus 10-én állást foglalt a nem felosztott Bánát és a Román Királyság egyesülése mellett. A határozatot augusztus 12-én a nagyszebeni román kormányzótanácshoz juttatták el; ezt aztán a román küldöttség felhasználta a versailles-i békekonferencián. 1920. április 16-án a bánsági svábok viszont írtak egy levelet a békekonferenciának, amelyben visszatértek a Bánsági Köztársaság gondolatához, amelyet svájci mintára terveztek kialakítani.
HARMADIK RÉSZ
A trianoni békeszerződés következtében a Bánságot felosztották; nagyobb része Romániához került. 1920. augusztus 8-án Kaspar Muth, a román parlament képviselője hűséget esküdött új hazájának.
A Bánát Romániához csatolása kulturálisan pozitív hatással volt a bánáti svábokra, mivel a magyar fennhatóság végével vége lett a magyarosításnak is.
A bánáti sváboknak szükségük volt egy cselekvőképes saját politikai szervezetre. Sorsközösséget éreztek a többi romániai német nyelvű népcsoporttal, elsősorban az erdélyi szászokkal, a bukovinai németekkel és a szatmári svábokkal. 1919-ben a romániai német közösségek új politikai és kulturális szervezetet alapítottak Romániai Németek Egyesülete néven.
1921-ben a bánáti svábok megalapították a katolikus-konzervatív irányultságú Német-Sváb Népközösséget, amelynek a Bánát keleti felében és az északabbra fekvő Szatmár megyében kellett a németek pártoktól független érdekvédelmét ellátnia. Mivel a Népközösségnek csak korlátozott lehetőségei voltak, a németek kulturális életében fontos szerephez jutott a római katolikus egyház Augustin Pacha (1870–1954) temesvári püspök vezetésével.
Ugyan a Romániához csatolás rövid ideig gazdasági stagnálást hozott, ezt hamarosan fellendülés követte. Fontos szerepet játszott ebben a magyar időkből fennmaradt mezőgazdasági szövetkezeti rendszer, legalább 250 egyesülettel. A két világháború közötti időben a bánáti svábok jelentős mértékben vettek részt a mezőgazdasági termékek exportjában. 1919-ben a szövetkezetek a sváb bankokkal együtt beolvadtak a Sváb Mezőgazdasági Egyesületbe, amely az ugyanabban az évben alapított Bánáti Német Kulturális Egyesülettel a Német-Sváb Népközösség nacionalista irányultságú ellenpólusává vált.
Az 1930-as években a nagy gazdasági világválság súlyosan érintette a Bánátot is. A román agrárreform következményei a gazdasági válság éveiben elsősorban a kis- és középparaszti gazdaságokat sújtották, és a román államnak a kisebbségek ellen hozott intézkedései a Bánát keleti felében élő németek között ugyanolyan hatást váltottak ki, mint Erdélyben. Utóbb számos bánáti sváb próbált szerencsét olcsó munkaerőként Argentínában, Brazíliában vagy az Amerikai Egyesült Államokban.
Hitler 1933-as hatalomra kerülését követően minden bánáti sváb mrokonszenvezett Németországgal; üdvözölték a Harmadik Birodalomgazdasági és katonai hatalmának növekedését. „Nemzeti ébredésre” került sor, amelynek során a bánáti svábok még jobban figyeltek Németországra és a nemzetiszocialista politikára, nem utolsósorban a román királyi diktatúra és a Harmadik Birodalom ideológiai közeledésére.
Romániában fokozódtak a nemzeti feszültségek, ami az 1930-as évek elején kedvezett a nemzetiszocialista megújulási mozgalomnak. A Fiatal Sváb Mozgalomban vagy a Szabad Német Közösségben csoportosuló bánáti sváb megújítók már nem értettek egyet a népcsoport régi vezetése által követett konszenzusra törekvő politikával. Törésre került sor a régi vezetés, amelyhez a mérsékeltebb, katolikus beállítottságú megújítók is csatlakoztak, és a megújítók radikális szárnya között, amely csatlakozott a Deutsche Volksgruppe in Rumänien. A megújítók és az összes politikai szövetséget magába olvasztó Deutsche Volksgruppe ellen elsősorban az egyházi körök léptek fel, amelyek megpróbáltak szembehelyezkedni a nemzetiszocialista vezetés egyházellenes világképével és a felekezeti oktatás kisajátításával.
1937–1939 között több romániai német egyénileg belépett a Waffen-SS-be, 1943. május 12-én Berlin és Bukarest egyezményt kötöttek, amelynek értelmében toborozni lehetett a népi németeket a Wehrmachtba és a Waffen-SS-be. A Volgkgruppe vezetői azonban felhívásaikban nem önkéntes jelentkezésként tüntették fel a toborzást, hanem a német népcsoport fegyverforgatásra képes férfiainak általános behívásaként. A besorozottaknak nem volt befolyásuk arra, hogy túlnyomórészt a Waffen-SS-be kerültek a Wehrmacht helyett; a Wehrmacht és az SS ugyanis 1941. novemberben és 1942. májusban megállapodást kötött, amely szerint a népi németeket kizárólag a Waffen-SS, a birodalmi németek pedig a Wehrmachtba. A romániai német SS- illetve Wehrmacht-tagnak 63000 romániai német önként jelentkezett.
NEGYEDIK RÉSZ
A Román Királyság, amely kezdetben a tengelyhatalmak oldalán állt, 1944. augusztus 23-án átállt a szövetségesekhez. A Vörös Hadsereg immár akadálytalan közeledése és a rendezett kiürítési tervek kudarca oda vezetett, hogy rendezetlen menekültáradat indult meg a Német Birodalom felé. Az evakuált és elmenekült bánáti svábok száma mintegy 70000 fő volt. A menekültek első állomása Ausztria volt, innen sokan Németországba telepedtek le.
A romániai németek egyik napról a másikra az állam ellenségei lettek, és kollektív bűnösséggel vádolták őket. 1945. januárban mintegy 33000 sváb személy kényszermunkára deportálták a Szovjetunióba. Mintegy 5000 fő nem élte túl a deportálást.
Az 1945. márciusi agrárreformot és a német gazdák vagyonának kisajátítását az összes akkori aktív politikai párt támogatta. A romániai németeket megfosztottak a vagyonától.
Az országban maradt romániai németek, a nyugatra menekültekhez hasonlóan, elvesztették állampolgári jogaikat, de 1948-ban újra visszakapták.
1951-ben a bărăgani deportálások során 40000 sváb lakost hurcoltak el Románia délkeleti részébe, és arra kényszerítették őket, hogy új falvakat létesítsenek.
A német nyelvű oktatást 1948-ban újra engedélyezték, és az oktatási reform keretében a városokban és falvakban megfelelő iskolákat létesítettek. Az ismét engedélyezett istentiszteletek mellett ez fontos feltétele volt a nemzeti identitás megőrzésének a kommunista államban. 1953-ban hozták létre az állami finanszírozású Temesvári Állami Német Színházat.
Egy 1954-es rendelet nyomán a gazdák visszakapták az 1945-ben elvett házukat és udvarukat, de a mezőgazdasági termelőeszközök kényszerű kollektivizálása miatt szarvasmarhák, föld és munkaeszközök nélkül, és a házat is általában leromlott állapotban. A visszaadás azonban nem történt automatikusan, és számos esetben hosszas jogi eljárásra volt szükség.
1957-től kezdve jelent meg Temesváron a német nyelvű Neue Banater Zeitung, amelyet 1993-tól kezdve Allgemeine Deutsche Zeitung für Rumäniencímen adtak ki. A temesvári rádió 1956 és 1985 között naponta egy órát sugározott német nyelven.
Az évtizedek alatt számos fiatal bánáti sváb tanult egyetemen, köztük sokan ösztöndíjasként, mások elől azonban bizonyos szakmák és foglalkozások származásuk miatt el voltak zárva. Románia iparosításában számos bánáti sváb vett részt szakmunkásként, mesterként, technikusként, mérnökként, építőként, könyvelőként vagy üzemvezetőként. A gazdasági életen kívül megbecsülték őket az egészségügyben, oktatásban és kutatásban is.
Ebben az időben kezdődött a németet végleges elvándorlása Romániából. Jóllehet a bánáti svábok már tíz generáció óta éltek az országban, az általuk elszenvedett jogtiprás, diszkrimináció és gazdasági szükség egy tömeges kivándorlási hullámhoz vezetett, az erdélyi szászokhoz hasonlóan.
Az 1970-es évek végére Ceaușescu nacionalistává és a nemzeti kisebbségek ellenfelévé vált, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy hasznot húzzon a német kisebbségből. A romániai németek kivásárlása két síkon zajlott. A kivándorolni szándékozók után a Német Szövetségi Köztársaság fejpénzt fizetett, amelyet az életkor és a végzettség alapján állapítottak meg. 1968-ban a díj alapesetben 1700 DM, egy felsőfokú végzettségűért 10000 DM volt; 1989-ben az átalánydíj már 8950 DM-t tett ki. Ezen felül az is szokásos volt, hogy a kivándorlásra készülő családok az útiokmányok kiváltásakor devizában fizettek kenőpénzt a helyi hatóságoknak. Aki nem akart vagy nem tudott fizetni, sokszor éveket kellett várnia kérelmének feldolgozására, de a kenőpénz sem jelentett garanciát a sikerre. Az áttelepülési engedély kézhezvétele után az országot elhagyni készülőknek hatóságilag megszabott áron el kellett adniuk házukat és földjüket. Sok esetben a kivándorlók eladósodtak külföldi rokonaik felé, akik megelőlegezték a kenőpénzt. Mindezek ellenére a kivándorlás a bánáti svábok számára az 1980-as években egyre kívánatosabbá vált. A gazdasági válság, a kisebbségi jogok további korlátozása, illetve a falurendezési terv mind hozzájárultak ehhez.
Másik lehetőség az ország elhagyására az illegális és veszélyes szökés volt a zöldhatáron vagy a Dunán át az ebben az időben liberálisnak számító Jugoszláviába. Az 1980-as években az országot Jugoszlávia felé elhagyni próbálók száma megnövekedett, minden éjjel több tucat határátlépőt fogtak el és börtönöztek be. A büntetés szokásos mértéke két-három év volt, a börtönök azonban túlzsúfoltak voltak, ezért a szökevények rendszeresen amnesztiában részesültek. A határ majdnem hermetikus lezárása ellenére számos szökevény kijutott az országból.
A kommunista rendszer végnapjaiban egyre erősödött a nyomás a teljes románosítás leplezetlen célja érdekében, melynek eszközei az asszimiláció, adminisztratív előnyben részesítés, és a kisebbségek manipulálása voltak. Az ország más régióiból történő irányított bevándorlás révén a kisebbségek által lakott falvak etnikai összetétele egyre inkább átalakult. Több próbálkozás történt arra is, hogy az egész országban elszórt 2 milliónyi romátfalvakban kényszerítsék letelepedni olyan házakban, amelyeket a kivándorlók üresen hagytak.
Az 1970-es és 1980-as években több mint 200000 romániai német hagyta el az országot.
A kommunista rendszerrel szembeni ellenállás az Aktionsgruppe Banat felől érkezett, amelyet 1972-ben alapítottak irodalmi körként. Tagjai, Albert Bohn, Rolf Bossert, Werner Kremm, Johann Lippet, Gerhard Ortinau, Anton Sterbling, William Totok, Richard Wagner és Ernest Wichne kritikusan viszonyultak a rendszerhez és annak belülről történő reformjához, illetve a bánáti svábok hagyományaihoz. A csoportot a Securitate figyelte, és végül feloszlatta, és egyes tagjait bebörtönözték. 1975 után a csoport korábbi tagjai, valamint Helmuth Frauendorfer, Roland Kirsch, Herta Müller, Horst Samson és Werner Söllner Adam Müller-Guttenbrunn Irodalmi Kör néven gyűltek össze.
Carl Gibson, Erwin Ludwig és Fenelon Sacerdoțeanu és társaik, elsősorban bánáti svábok 1979-ben megalapították a románai szabad szakszervezetek, azaz Sindicatul Liber al Oamenilor Muncii din România temesvári fiókját a lengyel Szolidaritás Független Szakszervezet mintájára. A szervezetet az állam azonnal megszüntette, és az alapítókat bebörtönözték.
Az 1989-es romániai forradalom után bekövetkezett a még az országban maradt németek utolsó nagy kivándorlási hulláma, amely néhány év alatt alábbhagyott. Az egykor 750000 fős romániai kisebbség tizedére apadt. Az emigránsok csak nagyon kivételes esetekben térnek vissza Romániába, például vállalkozóként, elkötelezett pedagógusként vagy fejlesztési projektek keretén belül. A 2011-es népszámláláskor Arad, Krassó-Szörény és Temesmegyében összesen 14310 német lakost jegyeztek fel, szemben az 1930-as 273670, az 1956-os 182008 és az 1977-es 159674 fővel.
Az elvándorlások és deportálások következtében a 21. századra a bánáti svábok jelentéktelen kisebbséget tesznek ki Romániában. Eltűnésükkel az épített örökségük is lassú hanyatlásnak indult.
Romániában egy német nyelvű hetilap jelenik meg, az Allgemeine Deutsche Zeitung für Rumänie, a Temesvári Állami Német Színházat az állam szubvencionálja. A közösség két német nyelvű középiskolája a temesvári Nikolaus Lenau Líceum(wd), valamint az aradi Adam Müller-Guttenbrunn Elméleti Líceum. A romániai németek politikai képviseletét a Romániai Német Demokrata Fórum látja el.
A kivándorolt bánáti svábok leginkább Németországban és Ausztriában élnek; képviseleteik a „Landsmannschaft der Banater Schwaben” Németországban illetve a „Verband der Banater Schwaben in Österreich” Ausztriában, amelyek az elszármazottak egyesületeit (Heimatortsgemeinschaft fogják össze. Különösen Dél-Németországban és Bécs környékén, ahol a legtöbb bánáti sváb él, léteznek ilyen egyesületek, amelyek a népszokások és tájnyelv ápolásával foglalkoznak, és erkölcsileg és anyagilag támogatják az otthon maradottakat. A bánáti svábok szócsöve a havonta megjelenő Banater Post, amelyet 2020-ban tizenötezer példányban adtak ki.
ÖTÖDIK RÉSZ
A népi németek részvétele a Jugoszlávia elleni harcban szolgáltatta az alapot a jugoszláv partizánoknak az 1944. november 21-i AVNOJ-határozatokra, amelyek megfosztották vagyonuktól a Jugoszláviában élő németeket. A szerb partizánok által végrehajtott pogromokban – tömeges agyonlövés, letartóztatások, kínzás, rablás, nemi erőszak és kényszermunka – részben a civil lakosság is részt vett.
Egész falvakat vittek el szovjet hadifogságba vagy jugoszláv internálótáborokba. 1944. november 29-én a Bánát, Bácska és Baranya parancsnoksága kiadta a parancsot, hogy minden 16 és 60 év közötti német férfit internáljanak.
1945 tavaszáig a jugoszláviai németek mintegy 90%-át internálták. A határozat többek között a következőket tartalmazta: központi munkatábor a munkaképes férfiaknak, helyi táborok a falvak teljes lakosságának, internálótáborok a munkaképtelenek, nők, gyermekek és öregek számára. A feltételezett (német) háborús bűnösök többsége már a Wehrmacht visszavonulásakor elmenekült a Vajdaságból, a hátramaradók öreg és beteg emberek, nők és gyermekek voltak.
A dunai svábok közül összesen 214 személyt tudtak háborús bűnösnek besorolni. A minisztertanács elnöksége által felállított bánáti ellenőrző bizottság 1945. május 15-i jelentése szerint a németek internálása egyik táborban sem zajlott törvényesen, és a katonák és civilek visszaéléseket, nemi erőszakot és személyes haszonszerzést követtek el. Egyeseket lelőttek; a táborokban az orvosi ellátás elégtelen volt; több tízezren haltak meg a táborokban alultápláltság vagy betegség miatt.
1946-ban a jugoszláv kormány azt kérte a nyugati szövetségesektől, hogy a jugoszláv adatok szerint 110000 az országban maradt németet telepítsék ki Németországba, a szövetségesek azonban elutasították ezt. 1948-ban kisebb csoportok kiutazhattak vagy el tudtak menekülni. A Német Szövetségi Köztársaság megalapítása után Jugoszlávia megszervezte a túlélő svábok nagy részének kiutazását.
A partizánok és a kommunista vezetés eljárása a jugoszláviai németekkel szemben keserű következménye volt annak a gyakran brutális magatartásnak, amelyet a jugoszláviai németek egy része tanúsított a partizánokkal és civilekkel szemben, valamint a számos németlakta településen létrehozott kisegítő rendőrség részvételének a túszok letartóztatásában és kivégzésében, – ugyanakkor azonban a megszálló hatalommal való együttműködésüknek és a megszállás alatti kivételezett helyzetüknek is. A jugoszláviai németek részvétele a háború és polgárháború alatt a túszok lelövésében és a falvak és mezők felégetésében végzetes következményekkel jár rájuk nézve, és a partizánok számára bizonyítékul szolgált a tartósan agresszív és illojális magatartásukra.A partizánok számára a népi felszabadítási harc összes ellenségének megbüntetéséről volt szó, a kommunista vezetés számára viszont a totális hatalomról. A népi német partizánok és támogatóik száma igen csekély volt, a Volksgruppe tagsága viszont olyan nagy létszámú, hogy csak kevés népi német képezett kivételt a megtorlás során. Négy év megszállás után a svábok ellen felgyűlt büntetési igény vezetett ahhoz, hogy a népi németeket kollektív módon háborús bűnösnek tekintették.
Jugoszláviában 1940 körül mintegy 550000 sváb élt, 1980-ban már csak 50000. A 20. század végén a számukat 10000 alattira becsülik.
HATODIK RÉSZ
- Nikolaus Lenau (1802–1850) költő
- Adam Müller-Guttenbrunn (1852–1923) író, költő
- Herczeg Ferenc (1863–1954) író
- Augustin Pacha (1870–1954) temesvári római katolikus püspök
- Stefan Jäger (1877–1962) festő
- Franz Xaver Kappus (1883–1966) író, költő, újságíró
- Franz Liebhard (1899–1989) költő, műfordító, helytörténész, lapszerkesztő, dramaturg
- Zita Johann (1904–1993) osztrák-amerikai színésznő
- Johnny Weissmuller (1904–1984) amerikai olimpiai bajnok úszó, filmszínész
- Hans Mokka (1912–1999) költő, író, operaénekes, színész
- Sebastian Kräuter (1922–2008) temesvári római katolikus püspök
- Gertrude Baumstark (1941–2020) sakkozó, női nemzetközi mester
- Martin Roos (1942–) temesvári római katolikus püspök
- Richard Wagner (1952– ) író
- Herta Müller (1953– ) Nobel-díjas író, költő
- Helmuth Duckadam (1959– ) labdarúgókapus
- Stefan Hell (1962– ) kémiai Nobel-díjas fizikus
- Fischer Veronika (1955-) híres természetgyógyász
HETEDIK RÉSZ
A magyarországi svábok ma legnagyobb számban Baranyában, Tolnában és Bács-Kiskunban élnek. Baranya vármegyében találhatók szinte teljesen németek által lakott falvak is (Óbánya, Ófalu).
Ezt követi Tolna vármegye német ajkú lakossága, amely a Mecsek északi lejtőin és a Sió-parti falvakban található meg nagy számban.
A harmadik legtöbb német Bács-Kiskun vármegyében koncentrálódva, a Kalocsától délre eső vidék településein él (Baja, Hajós, Érsekhalma, Császártöltés, Nemesnádudvar, Sükösd), és Harta, amely Kalocsától északra helyezkedik el.
A Magyarországi Németek Általános Művelődési Központja, az egyik legfontosabb és legelismertebb oktatási intézményük Baján található. Szekszárdon található az ország egyetlen német nyelvű, a német nemzetiségi kultúra és identitás megőrzésében fontos szerepet ellátó színháza (Deutsche Bühne).
Jelentős még Budapest, a Budai-hegység és a Pilis környékének sváb lakossága (például Solymár, Pilisvörösvár, Pilisszentiván, Piliscsaba, Leányvár, Dorog, Nyergesújfalu, Csolnok, Máriahalom, Zsámbék, Budaörs, Budafok, Taksony, Dunaharaszti, Újhartyán, Vecsés, Ceglédbercel, Szigetszentmárton, Szigetcsép, Szigetújfalu, Ráckeve, Etyek.
A Dunakanyarban (Zebegény, Nagymaros, Kismaros (itt működik a Sváb Emlékezet Centrum) Dunabogdány) és Nógrádban (Szendehely) is előfordulnak svábok.
Budapesten Soroksáron élnek nagyobb számban svábok, a szomszédos Pesterzsébeten működik a Német Nemzetiségi Gimnázium (Deutsches Nationalitätengymnasium), de a Tamási Áron Gimnáziumban Budán, illetve Pilisvörösváron, a Schiller Gimnáziumban (Schiller Gymnasium Werischwar)is nagy hangsúlyt fektetnek a német nemzetiségi oktatásra.
Komárom-Esztergom vármegye területén is előfordulnak Csolnokon és Leányváron kívül is részben sváb települések, például Dunaszentmiklós, Vértessomló, Kecskéd, Környe, Tarján, Szomor, Baj, Alsógalla, Felsőgalla, Várgesztes, Szomód, Vértestolna és Agostyán.
Fejér vármegye területén Móron, Pusztavámon, Gánton, Vértesbogláron, Vértesacsán, Száron, Újbarkon, Mányon élnek svábok, illetve néhány sváb lakosságú községet tudhat magáénak Veszprém, Hajdú-Bihar Somogy, Vas (Vaskeresztes) és Békés vármegye is, valamint Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye.