Elment a Tanárnő:
Életének 88. esztendejében elhunyt Horváth Emma, a szabadkai messzeföldön ismert Életjel Előújság egyik vezetője, a versmondás Pro Urbe díjas szabadkai népszerűsítője, angol-francia szakos nyelvtanár. 2009-ben Magyar Életfa Díjat, 2016-ban Vajdasági Művészeti Díjat, 2018-ban Külhoni Magyarságért Díjat vehetett át.
Horváth Emma Tanárnő életpályálya:
Az elemi iskolát és a gimnáziumot (1955) Szabadkán végzi. Angol- és franciatanári oklevelet 1962-ben szerez Zágrábban. 1964-től 1971-ig tanár a szabadkai egészségügyi középiskolában, 1971-től 1972-ig a munkásegyetemen, 1972-től 1977-ig a matematikai és nyelvi gimnáziumban, majd a Kosztolányi Dezső Nyelvi Gimnáziumban. Számos összeállítást készített és rendezett az Életjel élőújság számára, illetve több előadást rendezett az Életjel keretében működő Kosztolányi Dezső Irodalmi Színpadon.
Horvát Emma rendezései:
Sáfrány Imre: Magellán. Kosztolányi Dezső Irodalmi Színpad, Szabadka, 1977;
Bogdánfi Sándor: Nők utópiában. Kosztolányi Dezső Irodalmi Színpad, Szabadka, 1981; Fülöp Gábor: Leó tűnődései. Kosztolányi Dezső Irodalmi Színpad, Szabadka, 1982;
Tőke István: Mosolygó Tisza mente. Kosztolányi Dezső Irodalmi Színpad, Szabadka, 1988
Tolnai Ottó: Mi volt, kérded, a legszebb Dániában. Kosztolányi Dezső Irodalmi Színpad, Szabadka, 1991.
Horváth Emma Tanárnő nyilatkozta:
Tulajdonképpen már középiskolás koromban elhatároztam, hogy bármit is dolgozok majd, közben népszerűsítem a verseket is. Arra teszem fel az életemet, hogy az emberekkel megszerettessem a verseket, a hallgatóság számára katartikus élményt jelentsenek. Azután persze világossá vált, hogy ehhez tudás kell, olvasottság, állandó tanulás, mások meghallgatása és olyan személy bátorítása, akire én is felnézek. Egyszer Gáti József előadóművészt, beszéd- és színészmesterség-tanárt láttam szavalni, és mintha valami a fülembe súgta volna, hogy nekem is így kell verset mondanom, ezeken a nyomokon kell haladnom. Hazajöttem, és szinte sorsszerűen a városi könyvesbolt kirakatában megpillantottam Gáti József könyvét a versmondásról.
Nálam sokkal okosabb emberek határozták meg, hogy mi a vers. Én csak annyit tudnék mondani, hogy a vers kötött beszéd: egy bizonyos formához alkalmazkodó szavak összessége, mely egy bizonyos célt szolgál. A versmondás a megjelenítése annak, ami a szövegben van — ez nem annyira evidens. Ha például azt mondom, József Attila Medvetánc, akkor hirtelen nem tudunk mire gondolni, mivel a refrén, a Brumma, brumma, brummadza csak részben nyit meg kapukat. De sokkalta több van — mint a kincs — elásva a versek szövegében. Ezt teljes egészében kifejezni, azt hiszem, egyetlen versmondó sem tudja, hanem csak részben, azt emeli ki, mintegy a mélyből, ami hozzá legközelebb áll. Van Fehér Ferencnek egy verse, melyben ezek a sorok olvashatóak: Tudom, hogy eljön majd. Halk lesz, hozzám hasonló, / Nyugodt, mint a föld, mint a ballangó: bolyongó, / Aki tudja, hogy nem vég, se kezdet… / Akiből mindig hullik el a barázdákban, / Mert magaemelte paraszti kunyhajában / Nem tud áldozni isteneknek. Ez egy olyan jelentős strófa a versben magában is — nem mondom meg a címét, tessék megkeresni —, hogy én nagyon szeretem, és nagyon vártam mindig, amikor mondtam a verset, hogy odaérjek.
Horváth Emma Tanárnő visszaemlékezése:
Elsősorban örökös teremkérdéssel küzdöttünk. Eleinte a régi városháza félemeleti büféjében aztán a kék teremben, a Népkörben, majd az egykori Munkásegyetemen, és legalább tíz évig nálam, a lakásban próbáltunk. Mi sohasem voltunk túlpénzelve, voltak évek, amikor egyáltalán nem kaptunk dotációt a várostól. Sokszor a szülők fedezik a gyerekeknek az utaztatását, ha verseny van, vagy fellépés. Valahogy megszoktuk már, hogy nem tartozunk az elkényeztetettek közé. De nem baj. Ahogy az angol mondja: Never mind.
Felemelt hanggal vagy türelmetlenséggel nem lehet közösséget formálni. Ahányan vagyunk, annyifélék, tehát nagyon sok türelemre és toleranciára van szükség, meg állandó figyelésre a vezető részéről. Időről időre rá lehet lőcsölni olyan verset a szavalóra, amely nem áll hozzá közel, és erre szükség is van, mert különben nem lehet előrelépni. Ezért a vezetőnek nagyon türelmesen kell figyelnie, hogy ki milyen ember. És amikor verseket keres — mert folyamatosan olvasok, és nemcsak mai verseket, hanem klasszikusokat, külföldieket —, illetve követi az irodalomnak a lélegzetvételét, egyszer csak leesik a tantusz, hogy ezt a verset ki tudná elmondani. A csapat legfeljebb húsz emberből áll, körülbelül a fele felnőtt, valamikori gyerek, aki ezt változatlanul szereti csinálni. Nagyon fontos, hogy mindegyik érezze, törődnek vele, hogy ő nem kisebb, mint az a másik, aki esetleg többször föllép. Én magam nagyon szeretem Juhász Gyulának a Szegedcímű versét, és el is mondtam már, aztán sokáig a „spejzban” maradt. Egyszer csak rájöttem, hogy ó, hát nekem vannak olyan embereim, akik el tudnak ilyet mondani. Beszélni a hazafiasságról anélkül, hogy mutogatnám magamat, őszintén, tisztán, mert ez a vers is olyan. Némedi Imre és Bencsik István meg tudja ütni azt a hangot, amely ehhez a vershez illik. És nem tévedtem. Nagyon nagy örömet szerez, amikor így rátapintok valamire. A verset nem lehet kifordítani a bőréből, de a versmondónak alkalmazkodnia kell.
Annak, aki a csoporthoz tartozik, kötelezettségei kell hogy legyenek, másképp nem tartozhat egy csoporthoz. Itt alkalmazkodni kell az elvárásokhoz, és ez általában tagról tagra átragad, mert ők meg is hallgatják egymást. Maguktól belátják, hogy amíg a többiek próbálnak, és meghallgatják a véleményezést, azzal nyernek, tanulnak valamit. Azt hiszem, az előadóművészben benne van, hogy szereti, örül, ha sikere van, de nem hiszem, hogy csak ennyi. Itt barátságok szövődnek, van egy egymást serkentő, csöppnyi irigység, de nem a díjak végett csináljuk mi ezt. Itt nem kap valaki packát, ha nem hoz díjat. Helyt kell állni, és majd legközelebb sikerül. Nagyon érdekes versmondói életrajzok léteznek, meg anekdoták keringenek arról, ki hogyan fejlődött föl. Van egy nagyon aranyos történet Basity Grétával kapcsolatban. Ő is úgy kezdte, hogy nem tudott még olvasni. Valamit rosszul mondott, én pedig rászóltam, hogy miért nem veszi elő a füzetét, és talán megeredtek a könnyei, hogy de hát, én még nem is tudok olvasni. Ez valahol nagyon a kezdetén volt az ő versmondói karrierjének.
Nagyon örülök annak, hogy jó kapcsolatot ápolok mindenkivel, és azt hiszem, az ilyen mester-tanítvány viszony kölcsönös tiszteletből áll. Respektálni kell a tanítvány véleményét is. Ha ő úgy érzi, neki úgy kell mondania, és nem szívesen veszi át, amit én mondok, hanem kitart az igaza mellett, akkor hagyni kell. Viszont van, amit nem lehet másként ejteni, például egy hosszú mássalhangzót. Vagy vannak olyan rossz beidegződések is, amikor egy mosoly rajtafelejtődik az arcon, még akkor is, amikor már messze járunk a versben, és már megváltozott a szöveg hangulata, már szomorúnak kellene lennünk. Ez nem maradhat így, hogy mondok valamit, de az arcom mást fejez ki. Szóval van, amit muszáj elfogadni, mert illogikus, hogy ne úgy legyen, és van, amit nem muszáj, amúgy is elfogadható. Sokszor mondtam a gyerekeknek, nekem nem tetszik, ahogy mondod, de elismerem, hogy így is lehet mondani. Ebből nem szabad presztízskérdést csinálni.
Horváth Emma Tanárnőt 1967-ben ismertem meg és az elmúlt 55 évben végig nagy tisztelője voltam. Most, hogy elment a Tanárnő, megpróbálom a több mint fél évszázados aranykort felidézni:
Szabadkán 1967-1971 között szellemi vezetője voltam az Életjel című irodalmi élőújság köré csoportosult fiatal irodalmároknak, képzőművészeknek, zenészeknek. Az Életjel Ifjú-Műhelyének szerkesztője- és műsorvezetőjeként – Pataki Zoltánt, Beer Miksát, Gubics Ferencet, Francz Mihályt, Gulyás Józsefet, Molcer Mátyást, Pribilla Valériát, Murényi Mátyást, Basch Editet, Kotroba Jucit, Horváth Mihályt, Bajza Viktóriát, Dóró Lázárt, Nagy Tibort, Fekete Vilmost, Póka Évát – léptettem fel.
Ez úgy kezdődött, hogy Dévavári (Dattler) Zoltán, az Életjel szerkesztője 1967-ben meglátta benne a tehetséges fiatal szervezőt, mert körülötte nagy létszámú irodalomkedvelő fiatal csoportosult. A városháza félemeletén lévő kantinhelyiséget biztosította számukra, hogy esténként klubot hozzanak létre a fiatal tollforgatókkal és irodalomrajongókkal. Naponta itt találkoztak, majd kibontakozott az első szabadkai magyar irodalmi műhely, a „Kör”.
Számomra emlékezetes, hogy Életjel keretében 1968 március 19 – május 21. között megrendeztem az első szabadkai munkásfiatal írók-költők versenyét (Fiatal költők között – 7NAP, 1969.május 23.). Az itt bemutatkozó 14 fiatal tollforgató írásait később a Jelen ifjúsági folyóiratban, valamint a Szabadkai Rádió Ifjúsági-Kulturális Figyelőjében jelentettem meg.
1968. október 11-én, a szabadkai városháza Zöld termében került sor az Életjel Művészbaráti Kör alapító közgyűlésére, Lévay Endre, Dévavári Zoltán, Kollár Ferenc és még húsz irodalombarát – alapító részvételével.
Az Életjel munkájából Dévavárinak köszönhetve nőtt ki 1971-ben a valódi nyomtatott irodalmi folyóirat, az Üzenet is.
Persze voltak árnyoldalak is, amit mi fiatalok akkor nem anynyira érzékelhettünk. Dévavári mint régi inforbirós politikailag nem volt megbízható – az Életjelet is csak Urbán János neve mögött vezethette, az Üzenethez pedig Biacsi Anti kellett, hogy nevét adja.
Dévavári a háttérből nagyon ügyesen manipulált – az Életjelnek járó támogatáson főleg saját műveit adta ki, amelyek egy bizonyos témára fókuszáltak valamint elvbarátai (Gajdos-Gotesman) műveinek kiadását biztosította.
Engem vagy három évig felhasznált, hogy a majdnem száz fiatalt beszervezzem és műsorokat ren- dezzek – a szervezéssel kapcsolatos költségeket pedig ő vette fel és abból én semmit sem láttam. Mi örültünk a megjelenési-szereplési lehetőségnek míg ő új, nyugati autóban feszített, ellentétben a többi újságíróval, akik akkoriban kerékpáron vagy ósdi járgányokkal jártak.
Persze nem csak velünk szemben alkalmazta ezt a irodalmi-pénzügyi trükköt, hanem Horváth Emma magyar-latin szakos tanárnővel szemben is, aki gimnáziumi versmondó-csapatával került az Életel berkeibe – ő sem látott a szervezési pénzekből, ő is önzetlenül dolgozott, csak annyiban különböztünk, hogy öt más motiválta mint engem.
Ezen a helyen kell megemlitenem a fáradhatatlan Vujkovné Lippay Etelkát is ki nagy lelkesedéssel és dijazás nélkül végezte el Dévavári Zoli helyett a szervező munkát, melynek dicsősségét mindig Zoli aratta le.
Dévavári által kialakított rendszer pedig jól működött, de rájöttünk a titok kulcsára: Zoli 1949- ben mint sztálinista került Goli Otokra – ott önként vállalkozott magyar társainak átnevelésére” Így okozott maradandó lelki sérüléseket Sárkány-Dési Ábelnek, Brindza Károlynak és Szecsei Mihálynak is.
Dési – a hatvanas években mikor a 7Nap-ban együtt dolgozott Dévavárival – ha csak tehette és nem látták, akkor Zoli hátába vágta könyvekkel kitömött hatalmas aktatáskáját. Gönczy Sara szerint csak a hátbavágás miatt hordta magával a nagy táska könyvet.
Persze az inforbírósok szabadulásuk után is megfigyelés alatt maradtak – Dévavárit, Sárkány- Désit és Brindzát munkahelyükön Grósz György a 7Nap igazgatója felügyelte. Igazából jó trükk volt az egész, Dévavári valahogy az állambiztonságiakat is átejtette hiszen az őket felügyelő Grósz is titokban sztálinista volt.
A 7Nap-os csapat Sárkány-Désin keresztül tartották a kapcsolatot Lukács-Löwinger György Budapesten élő kommunista filozófussal, aki 1919-ben a Vörös Hadsereg politikai biztosaként Poroszlón nyolc embert fejbelövetett, majd később a moszkvai Komintern munkatársa lett. Lukács elvtársa volt Sinkó-Spitzer Ervin aki 1919-ben Kecskemét városparancsnokaként szintén magyarokat üldözött.
A hatvanas években a 7Nap-os inforbírós csoport élén Sárkány- Désivel közreműködik abban, hogy Sinkó-Spitzer Ervin akkor már mint az Újvidéki Egyetem Filozófiai Karának vezetője elérje, hogy a lukácsi-filozófia a jugoszláv kommunista párt hivatalos ideológiájává váljon.
Ezt a törekvésüket koronázta meg sikerük, hogy 1970-ben a zágrábi egyetem díszdoktorrá avatja Lukácsot a marxista filozófia fej- lesztésében elért eredményekért.
Nemsokára ezért Lukács Budapesten fogadja Grószt, Brennert és Sárkány-Désit azaz Dési helyett a leendő Vajdasági Tartományi Kommunista Szövetség titkára és főideológusa Petkovics Kálmán megy.
Nagy terjedelmű interjút készítenek a forradalom igazi (fejbelövős) teoretikusával Lukáccsal, ki- nek marxista-leninista vezéresz-méjét ettől kezdve a jugoszláv hi-vatalos filozófia is átveszi.
Így lett nemzetközivé a lukácsi szocialista demokráciával kapcsolatos eszmevilág. Tito pedig észre sem vette, hogy átejtették a goliotokosok.
Dévavári teljes politikai rehabilitációja csak ezután történik meg – nemsokára valójában hivatalosan is az ő neve szerepelhet az általa szerkesztett Üzenetben is.
Persze a történelmi folyamatok olyanok mint a búvópatak – néha eltűnnek de akármikor felszínre is bukkanhatnak. A lukácsok-sin-kók szelleme tanítványaikban Heller Ágnesekben és Vajda Mihályokban ma is nagyon virulens.
De visszakanyarodva az eredeti témára – nálunk, fiatal Életjeleseknél – Dévavári akkoriban nem csak a fentiek miatt volt visszatetsző, hanem azért is mert csak akkor adott szabad kezet az Ifjú-Mű- hely műsorok szervezésében ha egy-egy fiatal szavaló-fellépő lányt műsor után leszállítunk neki. Mi ezt nagy árnak és gusztustalannak tartottuk az akkor már több mint negyven éves mentorunktól.