2024. Július 13.- ISTEN KARJA

írta | júl 13, 2024 | Vírusnapló, Archívum, Biblia, Háború, Kultúra, Politika, Történelem, Vallás, Videó

A fenti beszélgetés-előadás egy nagyon szép témát boncolgat – ezért is ajánlom a VÍRUSNAPLÓ olvasóinak figyelmébe. A videó megtekintése után, ha valakinek felkeltettem a zsidó nép története iránti érdeklődését, akkor a témával kapcsolatos alábbi kis bejegyzést ajánlom:

Salamon királyról olvashatjuk: „És mikor már vén volt, szíve megromlék az asszonyok által, hogy idegen isteneket követe, és nem vala az ő szíve oly tökéletes (egységes, salom) Urával, Istenével, mint atyjának, Dávidnak szíve, hanem a szaidominusok istenasszonyát Asztartét tisztelé Salamon és az ammoniták bálványát, Molochot. Templomot építe Moáb bálványának, Kámosznak azon a hegyen, amely Jeruzsálem átellenében van és Ammon fiai bálványának, Molochnak… Lőn pedig abban az időben, hogy Jeroboám (a jó erkölcsű, nagy erejű ifjú, a király tiszttartója) kiment Jeruzsálemből és találkozott vele a siloni Abiás próféta az úton s ennek új palástja volt és csak ketten voltak a mezőn. És Abiás megragadván új palástját, amely rajta vala, tizenkét darabra szakította és mondá Jeroboámnak: Végy magadnak tíz darabot, mert ezeket mondja Izrael Ura, Istene: Íme, én kiszabadítom az országot Salamon kezéből és neked adok tíz nemzetséget.”
Salamont, miként tudjuk, fia, Roboám követte a trónon, aki éretlen ifjú barátai bíztatására még nehezebb igát akart a nép vállára rakni, mire a nép látván, hogy a király nem akarja meghallgatni, eltávozott hazájába és amikor a király a kincstárnokát, Aduramot hozzájuk küldte, a nép egyszerűen agyonkövezte. A király Jeruzsálembe menekült és sereget gyűjtött, hogy büntető hadjáratot vezessen az elszakadt tíz törzs ellen, azonban az Úr Szemejás által megtiltotta nekik, hogy atyjuk fiai ellen hadakozzanak, mire mindnyájan leszereltek s faképnél hagyták Roboámot. És elvála Izrael Dávid házától a jelen napig. Ez az elszakadás Krisztus előtt a 970 év táján történt. Jeroboám pedig, hogy Izrael népe ne kívánkozzék Jeruzsálembe, Bételben és Dánban aranyborjukat állított felé, mondván: Íme a ti istenetek! 
A belső gyengeség mind a két országot arra kényszerítette, hogy idegen hatalmak, Asszíria, Babilon, Egyiptom, Szíria barátságát keresse, ezek azonban irigységből, kapzsiságból inkább kizsákmányolták őket. 
Izrael országában az utolsó király Ozee volt, aki 732-től 722-ig uralkodott. Először Izrael országa bukott el. Ugyanis IV. Salmanasár asszír király hadvezére, Sargon, Krisztus előtt 722-ben elfoglalta Samariát, majd az egész országot és a nép legnagyobb részét a méd és perzsa tartományokba telepítette át, míg Izrael országát idegen fajbeliekkel népesítette be. Ez a pacifikálás megpecsételte a zsidó állam sorsát. 
A kis Juda országa, amelynek fővárosa Jeruzsálem volt, Krisztus előtt 599-ig tartotta magát. Joakim király napjaiban tört rá Nabukodonozor, és a királyt egész családjával és népével fogságba hurcolta, a templomot kifosztotta, egyúttal pedig Szedeciást rendelte ki királyul. Kilenc év múlva ismét betört Nabukodonozor, a királyt elhurcolta, fiait megölette. A templomot felgyújtotta, valamint a várost is és a népet Babilonba vitte. Szedeciás királyt később, 37 év múlva kihozatta a börtönéből és fejedelmi megtiszteltetésben részesítette.
A zsidóknak a 70 éves babilóniai fogság korántsem vált anyagi hátrányukra. Mindenütt nagy befolyásra, hatalomra tettek szert, kitűnő üzleteket csináltak, nem kellett nekik a földet művelni, mint odahaza, magától értetődő tehát, hogy ebben a keleti kényelemben vajmi kevéssé emésztette őket a honvágy. 
A fogságban nem maradtak zárt egységben, hanem egyre jobban szétszóródtak az egész Babilonban. Alexandriában mintegy 200 000 zsidó telepedett le, tehát jóval több, mint amennyi lakosa Jeruzsálemnek volt. (Később elárasztották Kisázsiát, Görögországot s egyre több római tartományt, sőt Rómában is sok zsidó élt, amint ezt az Apostolok Cselekedeteinek könyve is előadja. A babilóniai fogságból való visszatérés után (Krisztus előtt 457) az új zsidó állam, amely a Makkabeusok alatt rövid életű politikai önállóságnak örvendett, Judea néven volt ismeretes, az Izrael név pedig teljesen eltűnt, minthogy a visszatért Izrael-fiak között vajmi kevés volt az imént említett 10 északi törzsből, a tulajdonképpeni izraelitákból. 
Amint a történelemből tudjuk, Babilon bukása után Kyrosz perzsa király Krisztus előtt 538-ban hazaengedte a zsidókat, t. i. akik haza akartak térni. Ezeket Ezra és Nehemiás vezette vissza Palesztinába. Sok komoly történetíró állítása szerint azonban a zöme ott maradt, mivel már előnyösen „elhelyezkedett”. Ugyancsak több hitelt érdemlő történetíró beszéli, hogy már a babilóniai fogságban virágzó „kölcsön- üzleteket” folytattak. 
A zsidók hazabocsátása korántsem jelentette Zsidóország függetlenségének visszaállítását. Az ország továbbra is a perzsa szatrapiának egy része maradt egészen Nagy Sándor hódításáig (Krisztus előtt 333) Az ő halála után az egyiptomi Ptolemaioszok tették rá kezüket, majd III. Antiochus 203-ban Szíriához csatolta.
A zsidók vallási gyakorlatai is ezután tilalom alá estek. Nemcsak az áldozatokat nem tudták bemutatni, hanem a körülmetélés is tilos volt. Számos zsidó kóstolt bele a sertéshúsba, a nem zsidó nők szerelmébe és egyre többen áldoztak a bálványoknak. A zsidók a Makkabeusok alatt föllázadtak a pogány uralom ellen és 164-ben sikerült is nekik Jeruzsálemet visszavenni. A templomot megtisztították a pogány szennytől és újraszentelték. Ez a pünkösdi királyság azonban csak 63-ig tartott, akkor a rómaiak Pompejus vezérlete alatt megverték a zsidókat; Heródes lett az alkirály Jeruzsálemben, aki azután mindig a rómaiak kegyét hajhászta. A később kitört polgárháborúkban a zsidók opportunista lojalitással Julius Caesar-hívek maradtak, aminek fejében tőle többféle privilégiumot nyertek. Így szabad letelepedésre adott nekik engedélyt, megengedte saját törvényeik és szokásaik használatát, szabad kereskedelmet, sőt hadmentességet is biztosított nekik. Mikor pedig Antonius megtámadta Octavianust, a zsidók jó szimattal Octavianust pártára álltak, amiért ez megerősítette a Julius Caesar nyújtotta kiváltságokat. 

roma1jpeg


Nagy Antiochus alatt Palesztina egészen Szíria uralma alá jutott. (Krisztus előtt 298) A Makkabeusok könyveiből tudjuk, hogy Antiochos Epiphanes és az ő utódai alatt a zsidók kegyetlen elnyomatásokat szenvedtek. (Krisztus előtt 168) Az ő parancsára sok zsidó tért át a bálványimádásra.
Ugyancsak a Makkabeusok második könyvében olvassuk, hogy a zsidók Krisztus előtt 164-ben szövetségre léptek a Római Köztársasággal, majd rövidesen megkezdődött  magába Rómába való beszivárgásuk. Nero alatt még jobban felvirradt a zsidóknak, mert a császár egyik felesége zsidó nő volt. Titus azonban, aki Jeruzsálemet bevette, mégsem vehette feleségül zsidó szeretőjét, mert a néphangulat erősen tiltakozott egy újabb zsidó császárné ellen, de idővel mégis zsidók lettek a császári háznak és számtalan római nemesnek bankárjai. A zsidók tekintélye egyre növekedett; Rómában 40 000 vagyonos zsidó lakott: tekintélyüket az is bizonyítja, hogy a színházakban a császár páholya közelében béreltek ülőhelyeket. Minden tartományban nagy befolyásuk volt. 
Amint a történelemből tudjuk, a rómaiak 188 körül nagy területeket vettek el Kis-Ázsia és Szíria uralkodójától, Antiochostól, Nagy Pompejus (89-48) pedig 64-ben Mithridates legyőzésével bekebelezte a Birodalomba; elfoglalta Jeruzsálemet és Hirkanos főpapot rendelte államfőül. Julius Caesar megöletése után (44. március 15.) a második triumvirátus (43) diadalai után Octavianus ragadta magához a hatalmat, aki Augustus (27-14) néven nyitotta meg a római császárok sorát. Tudjuk, hogy az ő uralkodása alatt született Krisztus.
Mikor Tiberius császár (14-37) a zsidókat Rómából kiűzte, ezek Antiochiába és Alexandriába emigráltak.
38-ban Herodes Agrippa fényes kísérettel Szíriába ment Alexandrián keresztül: ennek a fegyveres kíséretnek láttára kirobbant a népharag a zsidók ellen, a zsidó városrészt kifosztották, és több zsidót megöltek. Caligula, aki ebben az ügyben bíráskodott nem nagyon volt a zsidók pártján, de Három évre rá azonban Caligulát megölték, s az utóda Claudius filoszemita volt, hiszen Salome nevű zsidó nő volt az anyja. 
Alexandria tudományos életében is csakhamar érvényesült a zsidó befolyás. A görög filozófia ugyanis igen sok kérdésre nem tudott választ adni, hanem dilemmákat állított fel, az izraelita vallás pedig ezekre a kérdésekre pozitívumokkal válaszolt és így kiszorította a szkepticizmust és a platonizmust. A neoplatonisták utolsó hordozója Philon zsidó volt, akinek voltaképpen nem is volt filozófiai módszere, hanem csupán az izraelita világnézetet öltöztette neoplatonista kosztümbe. 

roma3


66-ban tört ki a nagy zsidó lázadás Alexandriában és  Titus az alexandriai zsidók leverését Tiberius Sándor fővezérre bízta, aki egyébként zsidó származású volt.. Ez a nagy zsidó fölkelés folytatódott abban a háborúban, amelyet Josephus Flavius zsidó háborúnak nevez s amelyben Jeruzsálem Krisztus után 70-ben végleg elpusztult. Ebben a háborúban több mint egymillió zsidó veszett el, valamint  900 000 került Titus fogságába. Értékes, templomi fölszerelés került a rómaiak kezébe: ezek között volt a hétágú gyertyatartó, az aranyasztal (amelynek mása bevésve látható Rómában a Titus diadalívén). Mikor azután 455-ben a vandálok Genserich vezetése alatt Rómát feldúlták, ezek a kincsek a germánok birtokába jutottak, majd pedig amikor 80 évvel később I. Justinián bizánci császár az afrikai Vandál Birodalmat megdöntötte, Bizáncba vitette a zsidó kincseket. A császárnak azonban a kincseket visszaadta a zsidóknak. Így vándoroltak a kincsek egy jeruzsálemi templomba. 
Több történetíró említi azt, hogy más, sokkal értékesebb régiségeket, és pedig a Mózes törvénytábláit, Áron vesszejét, Salamon koronáját, Dávid királyi palástját és az „urim veturim” nevű főpapi palástdíszt a zsidók Jeruzsálem ostroma alatt egy föltalálhatatlan helyen elásták. Ez a hely Mórja hegyén volt, mégpedig ott, ahol a VII. században Abdulmelik kalifa a tévesen Omarnak tulajdonított mecsetet építette.  Az amerikai zsidók szervezete 1909 tavaszán éjjel, egy e célból kiküldött titkos bizottsággal kiásatta ezeket, miután a török őröket busásan megvesztegette. A régiségeket tüstént Amerikába szállították, s most a sharlestoni páholy őrizetében pihennek. 
A zsidó háború befejezése után az antiochiai görögök a római szenátustól közben császárra kikiáltott Titushoz, Vespasianus fiához (79-81) követséget küldtek, hogy a zsidókat telepítse ki Antiochiából, vagy legalább a polgárjogot vonja meg tőlük. Titus nem hallgatta meg őket. Sok zsidó vándorolt ki ekkortájt Parthiába és Babylonba is, ahol Rómától biztonságban érezhették magukat. Míg azonban Vespasianus a forradalmak örökös taplóját látta a zsidóságban, Marcus Ulpius Trajanus (98-117) nagy zsidóbarát volt.
Az egyetlen Hermaiskos merte ellenük a szavát fölemelni: „Nagyon megszomorít bennünket, hogy a te szenátusod tele van zsidókkal!” Meg is lakolt bátorságáért, elfogták őt és két barátját, Paulust és Antoniust, és zsidógyilkolás kísérlete címén a zsidók sürgetésére kivégezték.
De Trajánnak sem kellett soká várni, hogy megismerje a zsidók hűségét. Amidőn ugyanis a párthusok ellen hadat vezetett, makacsul ellenálltak neki a zsidók. Traján erre hadvezérét, a mauretániai Lusius Quietust, aki a babyloniai zsidók ellen vonult, utasította, hogy a zsidókat irtsa ki az országból. 
Amidőn Traján 115-be a párthusok fővárosa, Ktesiphon ellen indult, a zsidók Nagardava és Nisibis várakra támaszkodva, Traján hátában nagy fölkelést indítottak. Csatlakozott hozzájuk Adiabena is, amelynek uralkodója az előbbi században lett zsidóvá.  Kyrenaikában megverték a görögöket és a rómaiakat, s ezek a helytartóval, Lupusszal 116-ban Alexandriába vonultak vissza, ahol a zsidóknak egyik fő területe volt. Közben  megérkezett a fősereg Marcius Turbo vezérlete alatt és szétverte a zsidókat. Ekkor égett le a híres alexandriai zsinagóga. 
A zsidók nagy háborút vívtak Kyrenében, Kyrenaika fővárosában. A fölkelők élén egy Lucas nevű zsidó állt. Egy zsidó történetíró, Dubonov  azt mondja, hogy ott 200 000 pogányt öltek meg, és a zsidó származású Renan Ernő francia professzor is ugyanígy beszél „Izrael népének története” című könyvében. 
Még borzalmasabb háborút vívtak a zsidók Kyprosban 117-ben. Itt a zsidók vezére Artemon volt. Elfoglalták Salamist, a fővárost. Artemon ekkor egy önálló zsidó államról alapított. Leölette az egész nem zsidó lakosságot, szám szerint 240 000 embert.Traján császár ide is Marcius Turbo hadvezért küldte s ez a zsidók legnagyobb részét elpusztította. Traján halálbüntetés terhe alatt megtiltotta, hogy oda valaha egy zsidó betegye a lábát. 

roma2


A zsidók történetében korszakalkotó esemény volt a Bar-Kochba fölkelése.  Traján császár utóda, Hadrián (117-138) a zsidók kedvébe akart járni, Jeruzsálemet is föl akarta építeni, de a régi templom helyén Jupiternek akart templomot emelni. Állítólag ez a terv robbantotta ki a fölkelést, amely még nem tapasztalt borzalmakkal 132-től 135-ig tartott. A fölkelést Akiba ben Joseph rabbi szervezte. (50-35). Beutazta e célból Palesztinát, Kisázsiát, Babyloniát. Akibának, mint tudósnak páratlan tekintélye volt, a Talmud több Misurája, Gemarája is tőle származik; híres Eliézer-ben Hirkanosnak, valamint II. Gaméliélnek, a jamniai Szanhedrin fejének tanítványa volt s állítólag 12 000-re rúgott a tanítványainak száma. Az lett neki azután a tragikuma, hogy Simont, fölvett nevén Bar Kokhbát (a csillagok fiát) Messiásnak tartotta s ezzel a hiedelemmel fantáziálta a zsidók tömegeit. 
A fölkelést a római helytartó, Tineus Rufus, akit a Talmud is megemlít, nem tudta elnyomni, mert a római légiók nem voltak hozzászokva a hegyvidéi gerillákhoz. A fölkelők kezdetben fényesen győznek: Judeában, Galileában, Samariában 50 várat, 985 várost és falut foglaltak el. Állítólag be is vonult Jeruzsálembe, sőt, ki is kiáltották zsidó királynak, aminek emlékére pénzt is vertek. 
Mikor azután sem Rufus, sem a Szíriából segítségül hívott Marcellus helytartó nem bírt a lázadókkal, Hadrián császár Julius Severust, Britannia legyőzőjét küldte ellenük. Három és fél évet vett igénybe a fölkelés teljes leverése. Bar Kochba végre a Sepphoris melletti Bether várba, majd Tur Malka (Királyhegy) nevű városba vonult vissza. A Talmud fantasztikus számokat közöl az ott lemészárolt zsidók tömegéről. A vár elfoglalása Jeruzsálem eleste után pont 65 évre, 135-ben következett be. Bar Kochba maga is elesett. Összesen 580 000 zsidó pusztult el ebben a fölkelésben. A római seregnek is nagy veszteségei voltak. Az örök város fényesen ünnepelte meg a győzelmet és a szenátus Hadriánt az imperátor címmel tisztelte meg. 
Judea elnéptelenedett, sok zsidót adtak el rabszolgául. Hebron piacán oly sok zsidó került eladásra, hogy még annyi pénzt sem adtak egy zsidóért, amennyit egy lóért adtak. Hadrián kisöpörte a zsidókat Jeruzsálemből és idegeneket telepített helyükbe, és a Colonia Aelia Capitolina nevet adta a városnak. Halálbüntetés terhe alatt tilos volt a zsidóknak oda belépniük. A zsidó kultúrát az egész Birodalomban eltiltották, a körülmetélést, a szombat megtartását szigorúan üldözték, miként ezt a Talmud is megemlíti. 
Mindennek ellenére Lyddában mégis megtartották a rabbik titkos nagygyűlésüket, és azon arról vitatkoztak, hogy ezután meg kell-e halni a zsidónak az ő hitéért, vagy látszatra fölveheti a rómaiak vallását. A keresztények pedig ugyanekkor beadványt juttattak Hadrián elé, amelyben kifejtették, hogy a keresztény vallásnak semmi köze a zsidósághoz. A lyddai gyűlés után azonban minden zsidó a saját véleményét követte. A zsidók közül állítólag csak tíz  rabbi vállalta a vértanúságot. A zsidó szétszóródása tehát teljessé vált. A vezető szerepet egy ideig Babylonia zsidósága tartotta kezében, ott székelt az exilarcha, ott ülésezett a szanhedrin s ott magyarázták a mózesi törvényeket, amely magyarázatok összefoglalásából született meg a Babyloniai Talmud. 

Kategóriák