Kettős jubileumot ünnepelt Magyarország egyik legrégebben fennálló péksége, a 80 éves bajai FIRÁNYI PÉKSÉG, és tulajdonosa a 80 éves Firányi Ferenc, az egyik legismertebb magyarországi sütőipari szakember.
A JUBILEUM ALKALMÁVAL FIRÁNYI FERENC VISSZAEMLÉKEZETT A KEZDETEKRE:
Jugoszlávia felbomlása után 1941 és 1944 között Szabadka ismét Magyarországhoz került. Az 1942-es délvidéki razzia idején 180 szerb polgári személy esett áldozatul a magyar katonáknak, 1944 végén pedig a visszatérő szerbek etnikai tisztogatásba kezdtek: a magyarokat háborús bűnösöknek nyílvánították, és a kollektív bűnösség elve szerint frissen felállított koncentrációs táborba zártak. Az újvidéki vérengzésre hivatkozva, Tito jóváhagyásával több mint 80000 civil magyar lakost, korra és nemre tekintet nélkül gyilkoltak le a szerbek, amit a történészek délvidéki vérengzésekként emlegetnek.
Így kezdődött az életem 1944-ben. Kissé megilletődve tartom a kezemben a régi családi fakoffert, ami végigkísérte szüleim életútját. Most a régi iratok, fényképek vannak benne. Ott van Anyám hatvanéves, kiselejtezett ridikülje, benne a régi papírok. Két egyforma szürke nyomtatvány tintával kitöltve. Alatta a dátum: Tompa, 1947. július 1-én. Tudtam ezekről a régi papírokról, de betűről betűre nem olvastam el őket. Most rászántam magam. A két teljesen egyforma nyomtatvány egyike az Apám, a másik az Anyám nevére van kiállítva. A hátulján lévő figyelmeztetésen elmosolyodok: „Ezt a szelvényt gondosan meg kell őrizni!” Hát ez megtörtént.
A dokumentumok leírják az Apám és az Anyám szüleinek nevét, születési helyét és időpontját, foglalkozását. Tehát egyértelmű, hogy rólunk van szó. Az Apám iratán a vele utazó 1944. évben született Ferenc gyermekét is feltüntették. Ez vagyok én. Ez az irat egy biztos támpont. Ekkor biztosan ott voltunk, de mi is történt előtte és utána? Erről már nincs irat a kezemben, csak emlékeimre és szüleim régen elmondott meséire hagyatkozhatok.
Azaz mégis van még egy régi irat, de ahhoz vissza kell mennem még öt évet. Szabadka, 1942. május 29. a dátum. „Véghatározat”, az Apám iparengedélyének megadásáról szól. Már a kezdet is érdekes: „Szabadka, szabad királyi thj. város I. fokú Iparhatóságától.” Tehát ez bizonyítja azt, hogy én 1944. 05. 26-án tulajdonképpen nem is Jugoszláviában születtem, hanem Magyarországon!
Az 1980-as évek elején a határ jugoszláviai vámosával vitám támadt erről. Nézi az útlevelemet és szerbül mondja, látva, hogy születésem helyéül Szabadka van írva:
– Te Jugoszláviában születtél!
Én önérzetesen magyarul válaszoltam:
– Én Szabadka szabad magyar királyi városban születtem!
Ezzel rövid beszélgetésünk meg is szakadt, semmi öröm nem látszott a hivatalnok ábrázatán.
De visszatérve a véghatározathoz. Lakhelyünk: Szabadka, Halasi szőlők 234. szám van megjelölve. A pékség címe nem íródott, hanem Szabadka város területére szólt az engedély.
Érdekes az erről értesített hivatalok felsorolása is : Szegedi Kereskedelmi és Iparkamarát, Szabadka magyar királyi adóhivatalt, Városi Adóhivatalt, Forgalmi Adóhivatalt, OTI-t, Ipartestületet, Tiszti Főorvost, Kerületi Rendőrkapitányságot.
Ma sem lehetne különb.
Aztán megtaláltam a pékség címét: Szabadka, Gajeva utca 50. szám.
Több más cím is előkerült.
Firányi Ferenc bevonulás előtti lakcímeként Szabadka, Bárány u. 28. volt írva. Legközelebbi hozzátartozójaként felesége, Nánási Etel, Szabadka, Bethlen u. 50. van megjelölve.
Tehát az biztos, hogy az Apám 1942. május 29-én bérelt egy pékséget és ott kezdtek kenyeret sütni.
Mindössze huszonnégy éves volt ekkor. Azt tudjuk az iratokból, hogy pékmester és házas. Mestervizsga nélkül nem is kapott volna iparengedélyt.
Szüleim házasságkötésének időpontjáról és részleteiről nem tudok semmit. Erről nem is beszéltek. Egyszer annyit említettek ugyan, hogy a városháza előtt két ismeretlen férfit kértek meg, hogy legyenek tanúk, ennyi volt az esküvőjük.
A szabadkai pékségről annyit hallottam, hogy egy sütőterű falazott kemencéje volt, fateknőben kézzel dagasztottak.
Hallottam egy Dózsa bácsiról, aki egy öreg segéd, ő volt az alkalmazott. Hárman dolgozhattak tehát. Az Anyám akkor már terhes volt első gyermekével, aki pár naposan meghalt. A szabadkai temetőben egy rokoni sír fejfájához kis koporsóban lett eltemetve.
Az Anyám saját bevallása szerint, a sok munkától halt meg a gyermek, a tésztával telt kosarak felöntése a táblára volt neki nehéz. Ferenc volt a neve az 1942-ben született gyermekének is.
Második terhessége alatt az Apám katona volt, de Dózsa bácsi nem engedte Anyámat annyit dolgozni, így hát megmaradtam.
Megmaradtam és egy-két hónapos koromban készült rólam még egy akt-fotó is. Hát őszintén megvallom, nagyon sokáig, szégyeltem ezt a képet. Ha ismerősökkel, rokonokkal néztük a régi képeket és ez a kép előkerült gyorsan át szerettem volna lapozni az albumot. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért. Talán brutálisnak, szemérmetlennek tartottam.
Úgy tizenöt éves lehettem, amikor kifakadtam szüleimnek, hogy miért hagytak így lefényképezni.
– Még a Jézus Krisztusnak a keresztfán is kijárt egy rongy az ágyékára, pedig azt igazán meg akarták szégyeníteni – mondtam.
Szüleim csak mosolyogtak.
– De látod, hogy milyen vasgyúró gyerek voltál – mondták sziliden.
Most, amikor nézem ezt a vasgyúró képet magamról, már nem szégyellem. Elgondolkozom azon, hogy a patikában kapható gyerek tápszerek nélkül, hogy lehettem ilyen jó kondícióba? Valószínű, hogy az anyatej csodálatos hatásának köszönhettem ezeket a hurkákat a combomon.
Hát igen, a szopás, vagy a szoptatás, is egy olyan téma volt, amiről gyerekkoromban keveset beszéltünk. Ha az Anyám mondott is valamit erről, én gyerekként, szemlesütve hallgattam, ezért nem emlékszem rá pontosan. Egy mondatára viszont határozottan emlékszem. Azt mondta, hogy kivertem a bögrét a kezéből, és nem kell tejke, cicit adjál!- mondtam. Tehát, ha ezt tudtam már mondani, biztos, hogy két évesnél nagyobb voltam, és még mindég szoptam.
