Miloš Crnjanski azaz Czernyászky Milos 1893.-ban Csongrádon született és a 20. századi szerb irodalom egyik legjelentősebb képviselője. 1968-ban, a költő 75. születésnapján én is személyesen találkozhattam vele. Miloš Crnjansk 1977-ben halt meg Belgrádban.
1914-ben kitört a első világháború és a fiatal Czernyászky mint megannyi honfitársa a Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében Galíciába került, a véres orosz frontra. Itt hamarosan megsebesült és Bécsben ápolták. Felépülése után 1916-ban Szegedre a MÁV igazgatóságára vezényelték. 1917-ben Komáromban, Esztergomban majd az olasz fronton szolgált.
A szörnyű háborús élmény és az elveszett generáció tudata, erősen meghatározta Czernyászky költészetét, amelyből az alábbiakban közlünk részletet:
MILOŠ CRNJANSKI 1914
MILOŠ CRNJANSKI VERSEI - 1916
Szeretnék egy fekete gárdában állnia páston, magasan fenn lobogna csákómon a fehér forgó.
Hetyke bajuszom lenne, barna és igen keskeny, aztán ha hajnalórán a földig leeresztem, arany fényben csillogna arany alabárdom..s a királynő szeme megállna rajtam borongón.
És megkérdezné lágyan, mint ahogy lepkeszárny rebben: Miért vagy mindig oly bús?
Mosolyogva tisztelgést vágnék ki, kardommal suhintva, s halkan mondanám: Mert férfinak születtem.
Aztán mintha évekig nem járna arra.
És egy este, vadászat közben, ha váratlan odatéved, a csillagos májusi éj csak úgy, magától, forrón a vágytól dobja mellemre, sápadtan a vágytól.
S könnyre fakadva, míg magát nekem adja, meztelen lesz, minta patak, combjai hattyúfehérek.
És úgy kérdezi lágyan, mint ahogy pilleszárny rebben:
Miért vagy mindig oly bús? Tisztelgést vágok ki, kardommal suhintva, és halkan mondom: Mert férfinak születtem.
És egy szép, vörös, öszi pirkadatban, végórámon talál rám, míg trombita szól recsegve.
Gyöngéd, mint egy szál fehér rózsa, a harmatnál tisztább, kifulladón odafut, forrón, mezítláb, s tán az őszi hajnaltól könnyezik szelíden, halkan.
Én fölegyenesedem, és ő mint riadt gerle sikoltana, de hangja pilleszárnyrebbenés, szinte semmi: Mondj búcsút a napnak.
Én tisztelgek, és halkan mondom: Bús dolog férfinak lenni.
Ha elhagyod magad, csak ülsz a lábamnál hallgatag, szemed a komor őszbe néz, s a fájdalomtól kissé elsápad ajkad, érzem, hogy élsz.
Meztelenül halott vagy.
Bőrödön a finom ereket nézve nem nehéz elgondolnom, hogy valahol, ős romok közt, már ezer és ezer éve kígyók kúsznak egy márvány asszony-torzón.
Melleden a bíbor bimbók, mint ha rózsára cseppentenek vörösbort, nekem a halált idézik.
Akkor hiába födöm be meztelenséged.
Egyre úgy érzem, miattad van az бsz, s amint elalszom, rajtad a tejes bimbó megéled, őrült fájdalomban és kéjben, s egy cseppje kicsordul az őszbe.
Fölöttem, hervadt lombok közt, tagjaid felragyognak, holtan, márványba vésve.
Nem segít se férj, se gyerek, se zongora.
Kegyednek csak a bűnben az otthona.
Több-kevesebb boldogtalanság majdnem mindegy.
Szívbe rejteni az undort, milyen bolondság, mily szégyen a szívnek.
Kegyed, jól tudjuk, nem hibás mindazért, ami lesz, a boldogtalanságig.
A kötelesség: hazugság, semmi más, nekünk, bús szeműeknek.
Az anyaság se számít, mindennél szebb az élvezet.
Csak a bús ember tiszta, szabad, gyöngéd és kedves, mint a harangvirág s a mezőn a pacsirta, fán a száraz ág.
Maradjon a szeme sötét, minta lázadó fáklyák, melyek a jövбt látják, és átszúrják az éjt.
Kegyed a lázadásom.
Tudom, kedvese hívja, ne legyen hát tekintettel énrám.
Ha az élete fáj, ha valahol valaki várja, csak gratulálok némán.
Az én hangom nem epedez virágos rétre hullván.
Sose hallottad még nyöszörgésem, sohase láttál engem térden, sohase csobbant a szememben szökevény hullám.
Messze van az, ó, messze, mi lassan gyilkol engem.
Néha megszólal az éjben, lágyan, bódítón, énekelve.
Néha csak olyan, mint egy napszítta tengeri szikla, melyen kigyúl az egyetlen virágzó kđszirom: a nyugalom.
Néha úgy érzem: madárdaltól függ halálom titka, s hogy se otthonom, se nevem, épp csak élek.
Valahol messze karcsú, havas fenyők állnak, a szeleknek nyitva, miattuk, anyám, köszönöm tisztességed.
Forró ajkam nem vágyik többé eleven, hófehér asszonytestre.
Avárost járva, éjjelente, feszületek közt, temetőkertben, nem áhítozom fiúra, nem lázadok a rabság ellen.
A szelek helyettem ügetnek majd rikoltva.
S ahol leesnek, ég omlik, kőörvénylik, fehér Por száll az ifjú, sudár fenyőkre, s a szárnyukat beszórja csillaggá fagyott, jeges leheletünkkel, valahol... ahol nem voltam... és nem voltál.
S az ég alatt, rózsaszín jégben, míg a hajnal ég, fenyők lélegzik, amit mi rég, és csillagokat csitít a derűs erő, amit a szelek árja rólunk sodorta nagyvilágba.
Eszembe jut, hogy az első napok, a szerelemben, milyen szépek.
Mikor a kéz forró, a szem megdermed, és halálosan sápadt a szájszeglet.
Mikor rejtett remegések szövik át a veszélyes csöndet, melyben mosoly és bánat vegyül bizonytalanul és sötéten.
Harang kondul, és nehéz nyelve súlyosan, tompán mellbe vág.
Akkor fölkelek, és a homályos ablaküvegbe, mely csupa apró hangszilánk, belesúgom, hebegve, a nevemet.
Duhaj és szertelen gazdag paraszt a lelkem, a honi telken. Alvó asszonyt ölel, s az lustán moccan keze alatt, mint hízott marhalapocka, a búzában, hol mint fekete varjak, éjszaka darvad.
Járta a világot élhetetlen, véres katonaköpenyben, mint egy gyilkos.
Ácsorgott ázottan, behavazottan, őrségen, kapualjban, bajsza alatt enyhe mosollyal.
Idegen, felperzselt templomok mellett, hosszú, világos, meleg éjszakákban, míg a mocsári békák brekegtek, mindenféle lotyókkal enyelgett.
Nappal meg császári paloták elбtt strázsált, s lépteivel mérte az órák múlását.
Ébren duhaj és szertelen, gazdag paraszt a lelkem.
De álomban, mint a sápadt Hold, kedvetlen vándorol a nagyvilágban.
Gondola rejti hallgatag Velence hídjai alatt, álmosan, fáradtan, csalódottan, víg karneválban.
S mikor gitárján az elhaló rím epedése sírássá halkul, úgy ölelné a vizet, a harangokat, mindent, hogy már az éj is belesajdul; elhallgatnak, és halkan kérdik: „Ki volt az a szláv valaki a Riva dei Schiavonin?"
Te, feledhetetlenem, a bőség földjén váratlan nőstény, maradj árnyék nekem.
Mint rozsdás kaszák sűrűsorba téve, sárgálltak a kukoricaszárak.
Súlyos voltál, forró és mezítlábas, illatoztál, mint a bontott kéve.
Szembogarad fekete pontja, mint furulyán a lyuk. S mikor az élvezet forró kéje átjárta minden porcikádat, felsóhajtottál kitárulkozva, mint a föld, mely sokáig aludt.
Hosszú, fekete selyemköpenyben kószálok szerte. S ahova eljut a suttogásom: fájó mosoly, könny, ábránd a nyomában.
Halált muzsikálok, s a vonóm alól nem várt hangok születnek.
Gyöngéden érintek minden holt falat, és felhőt, ami elmegy.
S mögöttem, mint valami messzi kert, madárfüttyöt sodor az árnyék: ringó búzával, kék éggel vár még, forrón, mint az öled.
S míg éjjelente, ha meztelen asszonyok forognak kezemen, és csörgб, véres, szörnyűékszerek, súlyos kelmék, porok, permetek, amint a hajnal virrad, előttem, mint a menny, sík rónák nyílnak,
s a Hold fölöttük ragyogó sarló.
Az egész napunk keserves, hosszú, unt.
Egészen estig, míg találkozunk végre.
Csókot váltunk, csak úgy futtában, szomorút, de arra elég, hogy elinduljunk az éjbe, s csipetnyi bűntudattal nevessünk a világon, könnyen, mint a madár, mely felröppen a vágytól.
Sietős lépteink nem béklyózza frigy, sem vak mámora az elsđölelésnek.
Csak egy tűnő, kis mosoly, mely éjbe nyit, s az ajkak szélén egy-két sötét vércsepp. Kezünk ha remeg, nerp a gyűrűk terhétől, csak sóvárgástól, sajnálattól és rettegést ől!
Ó, e félelem nem az a sóhaj, nem, mely a virágzó erdбláttán hagyja el ajkunk.
Hanem a hirtelen, lihegбsejtelem, melytбl ki kell a világból szaladnunk, valahová a szabadságba, úszó lombok sodrába, csillagot szóró hársak illatos hímporába!
A vesztett becsületért cserébe ég a kéj, az égi fény, büszkén, a homlokunkon!
E büszke szenvedély mindennél többet ér: hazugsága törvény, a pénz, az otthon.
A megaláztatástól fejünk földre szegezzük, de tavaszt menekítőn melegít a testünk!
S mosolygunk, keserűn: megszenteljük á bűnt; bús bélyegét mindazoknak, akik szeretnek.
Az egész napunk keserves, hosszú, unt, minden perce konok hallgatásba dermed.
Csak estére, szabadon, mint fűben a virág, ülök.
Egy padon.
Felfeszítve.
Várok terád.
Bennünket többé senki sem oszthat már jókra és bűnösökre.
Titkunk, minta havas ág, örök, de minden, ami régi a szerelemben, mind halkabban fáj.
Még egy kevés, aztán nagy, szótlan, szomorú mosollyal, elejtve sok rút vágyunk, megállunk, fájón, sápadtan, megfáradottan.
S a növényekben vagy más elemekben, valami fiatal erdőtisztásán, a remény újra ránk száll.
Az illatos éjjeli egekben.
Reménye mindazoknak, kik búsan mosolyognak.
És ha majd, újra, mint örök virág, fáradt testünk felett, az égi kék kifeslik, s feltámadt öleléseink, mint szent fejeken arany glóriát, tömjénfüst hinti meg, nem fogjuk tudni már, mi is volt az a bűn, a bűnök közt, miket felhők visznek, s hogy kitől kaptuk ezt a gyönyörű, új lelket és testet.
MILOŠ CRNJANSKI 1968