A kínai Zhu Ziqing (1898-1948), eredeti nevén Zhu Zihua a 20. század első felének kiemelkedő tudósa, költője, esszéírója volt. Jiangsu tartományban született, de magát Yangzhouból valónak vallotta, mivel tizenhárom évet élt a Jangce-parti nagyvárosban. Gyermekkorában hagyományos kínai neveltetésben részesült. 1916-ban végezte el a középiskolát, ezután a Peking Egyetemen folytatta tanulmányait. 1920-ban végzett filozófia szakon, ezt követően Jiangsuban és Zhejiangban volt középiskolai tanár. 1925-ben meghívták a pekingi Qinghua Egyetemre tanítani, 1932-től az itteni Kínai Irodalom Tanszék vezetője lett, emellett különböző tudományos állásokkal együtt az egyetem főkönyvtárosának tisztségét is betöltötte. Elsősorban a klasszikus kínai irodalom területén végzett kutatásokat. 1931- 1932 között Londonban angol irodalmat és nyelvészetet tanult, s Európa több országába ellátogatott. Az 1937-es japán támadás után az egyetemmel együtt Dél-Kínába, Kunmingba költözött, s 1946-ban tért vissza Pekingbe. 1948-ban betegségben halt meg még azelőtt, hogy a kommunista csapatok bevonultak volna a városba.
Első modern stílusú írása az 1919 februárjában megjelent Aludj, kisember című vers volt. Ez évben részt vett a május 4. mozgalomban, ami nagy hatással volt nézeteire és írásaira. 1922-ben többekkel együtt megalapította a Vers című folyóiratot, amely a korszakban kibontakozó új költészet egyik legfontosabb fóruma lett. 1923-ban Tagja lett az Irodalomkutatók Társaságának.
Bár művészi pályáját költőként kezdte, később a rövid prózai írások felé fordult, s e Kínában rendkívül fontos és népszerű műfaj egyik legnagyobb mestere lett. 1923-ban írta egyik első, Csobogás és lámpafény a Qinhuai-folyón című esszéjét, amivel bizonyságát adta tehetségének a próza területén is. Ezután sorra jelentek meg rövid prózai írásai, s az 1928-as Távolodó alak című esszégyűjteménye révén széles körben ismertté vált. E gyűjteményben szerepel jó néhány a leghíresebb munkái közül, például a Távolodó alak, a Holdfény a lótusztavon és a Zöld. Külföldi tapasztalatait az Európai úti jegyzetek (1934) és a Londonifeljegyzések (1943) című köteteiben örökítette meg.
Zhu Ziqing rendkívül termékeny szerző volt, összesen 27 különböző műfajban jelentek meg írásai, melyek terjedelme eléri az 1,9 millió írásjegyet. Összegyűjtött műveit először 1953-ban adták ki, négy kötetben. Legteljesebb életműkiadása hat kötetben jelent meg 1988-ban. 1978-ban, halálának 30. évfordulóján a Qinghua Egyetemen pavilon épült az emlékére, majd 1987-ben márványszobrot is állítotak neki az egyetem lótusztavának partján.
A VÍRUSNAPLÓmai bejegyzésésében egyik kedvemcemet, A távolodó alak című írását adjuk közre.
ZHU ZIQING
TÁVOLODÓ ALAK
Apámat több mint két éve nem láttam – legutolsó emlékem róla távolodó alakja a nankingi vasútállomáson. Ugyanazon a télen halt meg nagyanyám is, amikor apám elvesztette az állását – való igaz, hogy a szerencsétlenség nem jár egyedül. Úgy döntöttem, hogy Pekingből azonnal Xuzhouba utazok az apámhoz, hogy vele gyászoljak. Amikor megpillantottam őt, s láttam, hogy a házban minden szanaszét hever, és eszembe jutott a nagyanyám is, hullani kezdtek a könnyeim. Apám egyszer csak megszólalt:
– Ami történt, megtörtént, ne szomorkodj, valahogy csak rendbe jönnek a dolgok!
Mielőtt visszatértem, apám elzálogosította a család értékeit, kifizette az adósságokat, és kölcsönt vett fel a nagyanyám temetésére. Ezekben a napokban a családom nagyon szomorú volt, egyfelől a haláleset miatt, másfelől amiatt, hogy apám elvesztette a munkáját. Miután eltemettük nagyanyámat, apám Nankingba akart menni munkát keresni. Nekem is vissza kellett térnem Pekingbe, hogy folytassam a tanulmányaimat. így hát együtt utaztunk.
Amikor megérkeztünk Nankingba, egy régi barátja sétára invitált minket, és egy egész napot városnézéssel töltöttünk. Úgy volt, hogy másnap reggel áthajózok Pukouba, és még aznap délután felülök egy észak felé tartó vonatra. Mivel apámnak más dolga volt, eredetileg azt tervezte, hogy nem kísér ki, ezért megkérte a fogadó egyik ismerős portását, hogy vigyen ki engem. Többször is átbeszélte a portással a részleteket, de egyfolytában aggódott miattam. Félt, hogy az nem tudja elvégezni a rábízott teendőket, és jó darabig vívódott magában. Akkoriban húszéves voltam, a pekingi utat már vagy háromszor megjártam egyedül, ezért úgy éreztem, apám aggodalma telje sen felesleges. Végül hosszas gondolkodás után úgy döntött, hogy az a legjobb megoldás, ha mégis ő kísér ki engem. Többször is elmagyaráztam neki, hogy nem szükséges velem jönnie, de ő csak ennyit mondott:
-Jobb ez így, biztosabb, ha nem bízlak rájuk.
Átkeltünk a Jangcén, majd elértünk a vasútállomásra, ahol én jegyet váltottam, közben ő a csomagjaimmal bajlódott. Rengeteg csomagom volt, így hordárt kellett fogadnunk, hogy felpakolhassuk őket a vonatra. Apám nem túl ügyesen alkudozott a hordárral, így – tapasztaltabb lévén az ilyen ügyekben – közbe akartam szólni. Végül azonban sikerült kialkudnia az árat, és felkísért a vonatra. Egy kényelmes ülőhelyet választott nekem közel az ajtóhoz. A tőle kapott bordó gyapjúfelsőt az ülésemre terítettem. Apám ezután hasznos tanácsokkal látott el az útra: vigyázzak magamra, éjszaka is legyek résen, s nehogy megfázzam! Az utaskísérő lelkére kötötte, hogy na gyon vigyázzon rám. Magamban csak nevettem túlbuzgóságán, mivel tudtam, hogy ezeket az embereket csak a pénz érdekli: ha nem kapnak pénzt, nem törődnek semmivel. Azon morfondíroztam, hogy már réges-régen felnőttem, csak tudok vigyázni magamra! Ahogy most így visszagondolok, milyen okosnak is gondoltam magam!
Apámnak annyit mondtam: – Apám, ülj le egy kicsit. Ekkor ő kinézett a vonat ablakán, és azt mondta: – Te csak maradj itt, én elmegyek, veszek neked mandarint. De el ne mozdulj innen! Láttam, hogy az állomás kerítésén túl kofák kínálgatják portékájukat. Ahhoz, hogy eljusson hozzájuk, át kellett vágni a vágányokon, leugrani, majd felmászni. Apám kövér ember volt, ezért csak nagy nehézségek árán tudott átvergődni oda. Először én akartam menni helyette, de ő nem engedte, így kénytelen voltam megvárni. Néztem őt fekete vászonfövegében, sötét vászonkabátjában és sötétkék köntösében, ahogyan bicegve, hajlott háttal megy a sínekhez. Leereszkednie még nem volt nehéz; amikor azonban a túloldalon fel kellett másznia, az már alig sikerült neki. Mindkét kezével megkapaszkodott, próbálta a lábát felhúzni, kövér teste balfelé megfeszült, s szemmel láthatólag nagyon erőlködött. Amikor így hátulról láttam, könnyek csordultak ki a szememből, de gyorsan letöröltem őket, nehogy apám vagy mások meglássák. Amikor újra kinéztem az abla kon, már visszafele jött, magához ölelve az élénk színű mandarinokát. A sínekhez érve a gyümölcsöket gondosan letette a földre, majd lassan leereszkedett, a mandarinokat újra összefogta, s átkelt az én oldalamra. Lementem, hogy felsegítsem, aztán együtt szálltunk vissza a vonatra. A szerzeményt a szőrmekabátomra tette, leporolta a ruháját, s láthatólag megkönnyebbült. Kisvártatva megszólalt:
– Visszamegyek. Ha megérkeztél, majd írj. Elindult, de néhány lépés után visszafordult: – Menj vissza a fülkébe, nincs ott senki. Távolodó alakját mindaddig követtem, ameddig el nem tűnt az embertömegben. Aztán leültem a helyemre, és újból előtörtek a könnyeim.
Az elmúlt években az apám és én is nagyon elfoglaltak voltunk, s a családunk egyre rosszabbul élt. Apám fiatal éveiben idegen földre utazott, keményen dolgozott a megélhetéséért, s nagy dolgokat hajtott végre. Vajon elhitte volna, hogy egyszer ilyen gyenge lesz? A dolgok bántották a szemét, megsebezték a szívét, s természetes, hogy érzéseit nem tartotta magában – ami a lelkűnkben van, annak ki kell törnie. így az apró-cseprő otthoni ügyek miatt nagyon gyakran gerjedt haragra, velem is egyre rosszabbul bánva. De most, hogy két évig nem látott, elfeledkezett a hibáimról, és folyton én, illetve a fiam jártak az eszében. Miután északra utaztam, levelet kaptam tőle, amelyben ezt írta: „Megvagyok, csak a vállam fáj nagyon. Alig tudom kézbe venni az evőpálcikát vagy az íróecsetet. Úgy érzem, már nincs messze eltávozásom napja.”
Amikor idáig értem a levél olvasásában, könnyeimen át felrémlett bennem távolba vesző kövér alakja sötét vászonkabátjában, kék köntösében.
Vajon mikor látom őt legközelebb?