A VÍRUSNAPLÓ mai bejegyzésében Edmund Veesenmayer, német diplomata 1943-ben Magyarországról írt jelentését közöljük, Ez a jelentés akár 80 év utáni, 2024-es Európai Parlamenti jelentés is lehetne, csak most Daniel Freund nevű német diplomata írná és az Annák, Klárák, Katik meg asszisztálhatnának neki, mint Szálasi, aki mindig arra hivatkozott, hogy „Én nem vagyok fanatikus. Én több vagyok ennél.”
A Reichstag, azaz a Német Birodalmi parlament ülésezik
Az Európai Parlament, azaz a Európai Birodalmi Reichstag ülésezik
A német megszállás áldozatainak emlékműve a budapesti Szabadság téren felállított szoborkompozíció, amely azoknak az embereknek állít emléket, akiknek halála vagy meghurcoltatása Magyarország 1944-es német megszállásához köthető. Általánosabb értelemben az emlékmű arra hivatott, hogy kifejezze azt a fájdalmat és megpróbáltatást, amelyet szabadsága elvesztése miatt a magyar nemzet érzett és elszenvedett. Mindannyiunkat arra emlékeztet, hogy hazánk függetlenségének elvesztése tragikus következményekkel járt. Sok százezer ember életét követelte, és további millióknak okozott tengernyi szenvedést.
A német megszállás áldozatainak emlékműve
EDMUND VEESENMAYER (1904–1977) német diplomata, SS-tiszt. Eredetileg közgazdász volt. 1932-től volt tagja a náci pártnak. Több különleges megbízatást teljesített a külügyminisztériumnak illetve az SS-nek. Ezek során felmérte a kelet-európai gazdasági és politikai állapotokat, többek között 1943-ban Magyarországról is hosszú jelentést készített. Hitler 1944. március 19-én teljhatalmú magyarországi megbízottnak és német követnek nevezte ki. A hadseregen kívül minden megszálló erő felett (Gestapo) rendelkezési joga volt. Szerepet játszott a németellenes személyek üldöztetésében és a zsidóság deportálásában. Szálasi puccsa során segítséget nyújtott a nyilas hatalomátvételhez. 1945-ben a szovjetek fogságába került. A nemzetközi katonai törvényszék 20 év börtönre ítélte, de büntetését előbb felére csökkentették, 3 év elteltével pedig szabadlábra helyezték. Utánna menő üzletember lett az Europai Unióba.
Edmund Veesenmayer – a helytartó
Veesenmayer levele Steengracht külügyi államtitkárnak
Berlin, 1943. december 14.
Szíves tudomásulvétel céljából csatoltan megküldöm legújabb magyarországi jelentésem másolatát és annak három mellékletét. A jelentés december 10-e óta a birodalmi külügyminiszter úr előtt fekszik. Tekintettel arra, hogy a jelentés igen kényes kérdéseket tárgyal, azt javasolnám, a jelentés egyelőre ne kerüljön tovább, és az csak személyes tájékoztatásul szolgáljon.
Veesenmayer
Veesenmayer jelentése Magyarország politikai helyzetéről és javaslatai új kormány kinevezésére
„A Führer nem kapitulál” – volt 12 órán keresztül a Führer 1943. november 9-i nagy beszédének egyedüli hivatalos kommentárja. Ez tulajdonképpen mindent jellemez: csalódást, aljasságot, félelmet és hajlandóságot az árulásra.
Mindezt igazolják a hetek óta folyó képviselőházi vitákról szóló hamisított beszámolók. Bőségesen nyújtanak a magyar közönségnek szónoklatokat, és sokszorosan összehangolt változatokban hangzanak el a „magyar küldetésről” és a „nemzeti ellenállásról” szóló jelszavak. Senki sem tudja meghatározni, mit jelent az első, mert „magyar küldetés” nem volt és nincs most sem. Amit viszont „nemzeti ellenállásnak” neveznek, valójában passzív ellenállás mindenkivel, nem utolsósorban önmagukkal szemben.
Ennek bizonyítékául arra emlékeztetek, hogy a trianoni szerződésben megcsonkított Magyarország 20 éven keresztül félárbocra bocsátotta zászlóját, és alázatosan várta területének növekedését, anélkül, hogy gyakorlatilag bármit is tett volna annak érdekében. Mikor aztán eljött az alkalom, több mint enyhe nyomásra volt szükség, hogy Magyarországot szerencséjéhez segítsük. Három ízben növekedett területe jelentős mértékben a birodalom révén, három ízben növekedett saját közreműködése és harca nélkül, és így hatalmi és területi gyarapodását saját alkalmatlanságával a Danaidák ajándékává változtatta.
Miért mindez? Figyelembe véve, hogy a korszerű politika egyben alkalmazott természettudomány is, az élettant is segítségül kell hívni, hogy a válasznál az ország mai helyzetének kulcsát történelmi fejlődésében megtaláljuk. 1526 óta Magyarország sohasem volt önálló állam, még kevésbé önmagában zárt népi elem. Csak 1686-ban következett el Buda felszabadítása a törököktől, és Magyarország azután is többé-kevésbé valamiféle függőségi helyzetben volt 1918-ig. Sohasem volt kellő népi ereje és forradalmi lendülete, hogy önálló állammá váljon. Így az 1703–1711. évi, Rákóczi vezette forradalom is csak zendülés volt, nem alapvetően forradalom. Lázadtak és szabotáltak minden felsőbb hatalom ellen, mely az ország sorsát meghatározta. De ez mindenkor passzív rezisztenciában nyilvánult meg, kockázatmentes ellenállásban, amit felfuvalkodott szólamokkal lepleztek, és messzemenően kihasználták a más vérségi elemeket, azok magas teljesítőképességét és jobb adottságait. Magyarország részvétele az 1848–1849. évi eseményekben szintén csak úgy vált lehetségessé, hogy Bécs utat mutatott. Csak Ferenc József halála után lettek valamivel bátrabbak, de mielőtt Magyarország önállósításának útjára léptek volna, óvatosan kivárták, míg a birodalom összeomlása 1918-ban világosan láthatóvá vált, majd magukhoz ragadták azt, ami még megmaradt. Azóta létezik az úgynevezett magyar nemzet, és időközben bebizonyította, hogy nemzeti életre alkalmatlan, és az marad a jövőben is. Vezető rétegének folyamatosan negatív kiválasztása következtében törvényszerűen ahhoz a ponthoz kellett elérkeznie, ahol ma áll. Még az erőltetett elmagyarosítási folyamat sem tudott azon változtatni, hogy a 14 millió lakos közül csak mintegy 8 millió a magyar, és még azok számából is le kell vonni 2 és 1/2 milliót, mert azok másfajtájúak, és ezért állampolitikai szempontból megbízhatatlan elemek. A jelenlegi háború nagy világnézeti ellentéte természetszerűen Magyarországra is komoly terhelési próbát jelent nemzeti, fizikai és lelki szempontból egyaránt, és Magyarország mai helyzete bizonyítja, hogy a próbát nem állja. Annál groteszkebben hat, ha a birodalomtól való félelemből Kállay és társai készek arra, hogy Magyarországot kiszolgáltassák Anglia vagy Oroszország akaratának, és ugyanakkor azt állítják, hogy le kell küzdeni a nemzeti ellenzéket, mert az Magyarországot elárulja a birodalomnak. A félelem éppenséggel nem világnézet, mint azt egy ismert német tábornok megírta. De a félelem – hogy gyávaságról ne beszéljünk – alapvető vonás, amely a felelős magyar politikusokat és a magyar polgári tömegek nagy részét jellemzi.
Néhány széljegyzet
A magyar nemzeti himnuszt Erkel, egy kölni német írta; Budapest szinte minden épületét, a hidakat is ideértve, németek alkották. Német volt a leghíresebb magyar festő (bajor származású), a leghíresebb magyar költők szlovákok voltak. Gömbösben is német vér folyt. A német nyelv, a német zene és a német kultúra a múltban és még ma is a legfontosabb helyen állnak Magyarország életében. 1925-ig a kormányzó maga is csak törve beszélt magyarul, és több oldalról hiteltérdemlően arról értesültem, ha szenvedélyessé válik, még ma is inkább németül, mint magyarul beszél. Bemehetünk a legelőkelőbb budapesti bárba, és megállapíthatjuk, hogy a konjunktúra folytán bőségesen adagolt dzsesszt és swinget belső részvétlenség fogadja, míg a régi bécsi dalok és a bécsi valcer elnyűhetetlenül diadalmaskodnak. Ha éjszakánként magyar tisztekkel mulatunk, feledésbe merül az „éljen Hungária”, „éljen Horthy”, és győz a „Heil Hitler”. (Borban az igazság!) El kell ismerni, hogy Magyarország a sportok terén csúcsteljesítményeket ér el, de ezt közelebbről vizsgálva megállapítható, hogy az ifjúság, nemzeti tevékenységre nem lévén lehetősége, ott fejti ki aktivitását. A ma Budapesten kedvelt adoma, mely szerint az optimistát a pesszimistától az különbözteti meg, hogy az előbbi angolul, az utóbbi azonban oroszul tanul, Magyarország egész tragikumát mutatja, éppen úgy, mint a legkedveltebb magyar dal is, a Kossuth-nóta, melynek utolsó szakasza így hangzik: „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni.” Jellemző ez a feljebb említett passzív alapbeállítottságukra, és ha figyelembe vesszük az itt évszázadokon át uralkodott törökök vérségi beütését, még az úgynevezett ősmagyarok nomádszerű jellegére is következtethetünk. A cigányság is jellegzetes szerepet játszott ebben, amit zenéjük, annak művelése és kedveltsége a mai napig is világosan bizonyít. Itt vannak annak mélyebb összefüggései és egyben okai, hogy a magyar miért nem antiszemita; ezt a körülményt a zsidóság pontosan felismerte, és sajátos ösztönére hallgatva sikerült a fajnak Európában ott szereznie magának menedéket. Véleményem szerint a régi Duna menti Monarchia aláaknázása nem annyira az egyéb nemzetiségek, mint a csehek, lengyelek, horvátok stb., hanem inkább a belsőleg megmételyezett magyarság műve volt, amelynek körében a zsidóság nemcsak gazdaságilag, de politikailag is uralkodó hatalmi helyzetre tett szert. És mégis, mind a mai napig a Ballhausplatz fluiduma nem volt megsemmisíthető vagy legyőzhető.
A zsidó az első számú ellenség. Az 1,1 millió zsidó az ország ugyanolyan számú szabotőrjét is jelenti, és legalább ugyanannyi, ha nem kétszer annyi azoknak a magyaroknak száma, akik a zsidók csatlósaiként a szabotázsra és kémkedésre irányuló nagyszabású tervek megvalósításában segítőtársaik és külső álcázóik. Egy példa: teljesen helytálló, hogy a legtöbb német-magyar tárgyalás külsőleg az elképzelhető legkellemesebb módon zajlik le, úgyhogy egy német tárgyalásvezető, a szokásos asztali felköszöntő keretében kijelentette, olyan szellemben folytak a tárgyalások, amely gyakran eltörölte a tárgyalófelek közti határt. Attól tartok, hogy itt összetévesztették a külső formát a tartalommal, a türelmes papírt a durva gyakorlattal. Mert ez esetben a klíringen keresztül más hang érződik. Senki sem hisz a klíring szentségében. A Nemzeti Bankon keresztül a klíring a rendszer-kormányzat kezében tisztára politikum. Védelmi eszköz, amellyel harcolnak vagy helyesebben mondva szabotálnak. Ezt minden gyakorlati ember tanúsíthatja és tanúsítania is kell. A gazdaságnak hasznosnak kell lennie, és legkevésbé sem követheti az élethalálharc idején saját törvényszerűségét; még Magyarországon sem, amely hivatalosan még mindig szövetségese a birodalomnak.
Csodálatos, hogy milyen jól működik a zsidók hírszolgálata. 24 órán belül mindenről értesülnek, nem utolsósorban a birodalom legintimebb eseményeiről. Nyilván kitűnően működő titkos adóállomások vannak Magyarországon üzemben. És hogy az aktív kémkedés se járjon rosszabbul, bizonyítja az az eset, amelynek véletlenül jöttem nyomára. Szigetvár magyar falu közelében a zsidó atyafiságú Andrássy Mihály grófnál – nyilván a felsőbb magyar hatóságok tudtával – tizenhat, részben a birodalomból elmenekült angol tiszt tartózkodik, akik ott élénk tevékenységet fejtenek ki.
De a birodalom ma a létéért küzd, és nem tudom elképzelni, hogy a háború egyre fokozódó súlya mellett tartósan megengedhetné magának azt a fényűzést, hogy érintetlenül hagyjon ilyen szabotázsközpontot. A birodalom politikájában itt hálás és kényszerítő feladat adódik, ha hozzányúl ehhez a kérdéshez és azt tisztázza. Annál is inkább, mert ez nem katonai, hanem szinte kizárólag politikai kérdés. Ha az ellenfélen félelem és gyávaság vesz erőt, elegendő a világos szó, a kemény követelés, amit alátámaszt a német hadosztályok és harci repülőrajok említése. Véleményem szerint ez elegendő az ellenfél elbuktatására, mert határai mentén Magyarországnak nincs egyetlen barátja sem, annál inkább elkeseredett ellenfele. Még Romániához hasonlítva is rosszul jár Magyarország. Ha ma háborús viszályra kerülne sor e két állam között, nem kétséges, hogy Magyarország vereségével végződne. Ezt a magyarok is tudják, bár nem akarják tudomásul venni.
Egy másik körülmény a bolsevizmus miatti mélységes félelem. Magyarország háromszorosan érzi magát fenyegetve:
1. az orosz arcvonal közelebb nyomulásával,
2.Tito oldalról fenyegeti,
3. terjed a kommunizmus az országban.
Ad 1. Az aggasztó kérdés, vajon a birodalom elég erős-e ahhoz, hogy távol tartsa az oroszokat a Kárpát-határtól, egyként tölti el a kormányt, a népet és a hadsereget. Bár remélik, hogy a németeknek ez sikerülni fog, mégis kételkednek ebben. A kormány mindent elkövet, hogy ezt a veszélyt lekicsinyelje, és ezenfelül arra is felhasználja, hogy igazolja és a nép körében is elmélyítse angolbarát beállítottságát. Azt szeretné, ha a németek és az oroszok keleten kölcsönösen elvéreznének, és arra számít, hogy azután az angolok szabad kezet kapnak Európában. Ilyen alapvető beállítottság mellett és annak tudatában, hogy a nyáron mire készültek fel Olaszországban, készen álltak arra, hogy a háborúból azonnal kilépjenek, ha az olasz árulás úgy alakult volna, amint azt várták és remélték. Még ma is úgy tekintik, hogy Anglia győzelme lényegesen kisebb baj, mint a német győzelem. Amikor aztán még idejekorán felismerték, hogy az olasz árulás balsikerrel járt, az összes ilyen irányú törekvéseket leállították, hogy most újabb utakon ugyanazokat a szólamokat hangoztassák. Csak éppen óvatosabbak lettek, és titkon azt remélik, hogy a birodalom mindezt nem vette észre. Amellett, önfenntartó ösztönből, éppen a zsidók hatnak ma fékként, mert feltétlenül el akarják kerülni, hogy a birodalom esetleges előretekintő biztonsági rendszabályai vagyonukat és életüket veszélybe döntse.
Ad 2. Tito ma Magyarországon is fogalommá vált. Felismerték, hogy a bolsevizmus és Tito azonosak, nagy tervek megvalósításán dolgoznak, és hogy ezek az erők időközben annyira megnövekedtek, hogy az angolok és amerikaiak titkon várt balkáni partraszállása elmaradt, mert Sztálin azt nem akarta. Amilyen mértékben halad a délkeleti térség bolsevizálása, úgy növekszik az oldalirányú kommunista fenyegetés Magyarország ellen, annál is inkább, mert a szerbeknek és horvátoknak még rendezetlen számadásuk van Magyarországgal, és mindkét országnak jelentékeny számú népessége él magyar uralom alatt.
Ad 3. Mindehhez jön még az országban növekvő kommunizmus. A magyarországi zsidók messzemenő többsége a bolsevizmus élcsapataként értékelhető. Sehol sem vették a bolsevik hadsereg előnyomulását nagyobb örömmel tudomásul, mint éppen ezekben a körökben. Az oroszok minden nagyobb sikere örömünnepekre adott alkalmat, amelyekból néhány ízelítőt távolról magam is megfigyelhettem. Ehhez járul, hogy Magyarországot Európa egyik társadalmilag legelmaradottabb országának minősíthetjük. Ezek a viszonyok olyan szociális-forradalmi táptalajt képeznek, amely a bolsevizálásnak játszik a kezére, és amely az utóbbi félévben jelentősen fejlődött. A magyar kormány látja ugyan ezt a fejleményt, de képtelen ellene erélyesen fellépni. Azzal igyekszik hatásosan irányítani, hogy szalonképessé teszi a szociáldemokráciát, és olyan lehetőségeket biztosít számára, amilyeneket a mai napig sohasem ismert. Ruténia esete bizonyítja ezt, ahol a szociáldemokratákat támogatták, gyakorlatilag azonban a bolsevizmust nevelték naggyá. A rendszernek ez a gyengesége a további fejlődés során veszélyes jelleget fog ölteni. Így mutatkozik meg, hogy a zsidóság egyfelől mint él vissza a kormányzóval és a jelenlegi rendszer-kormánnyal, hogy a bolsevista áradat szervezeti és hatalmi fejlődésére lehetőséget nyújtson, másfelől támogatásával hogyan erősíti folyamatosan a bolsevizmust, hogy alkalmas pillanatban, elejtve eddigi feudális szövetségesét, kommunista zűrzavart provokáljon.
Magyarországon három olyan kérdés van, melyeknek tanulmányozása különösen fontosnak tűnik nekem:
1. A kormányzó és a felette uralkodó klikk.
2. A nemzeti ellenzék.
3. A hadsereg.
Hogy a fent vázolt irányú fejlődés lehetővé vált, már önmagában is teljesen világosan mutatja, hogy a kormányzónak nincs hatalma, nincs helyes ösztöne, és hogy mennyire eszközévé vált a felette uralkodó klikknek. De egyben rámutat a sok kiindulási pont egyikére, arra ugyanis, hogy erélyes politikával a birodalom a kormányzó személyét a szemben álló erőktől elszakítsa és a birodalom politikai céljaira hasznosítsa. Ennek a klikknek gróf Bethlen a szellemi irányítója (lásd 1. sz. mell.) és Keresztes-Fischer jelenlegi belügyminiszter kimagaslóan legerősebb alakja. Az előbbiben a kormányzó a vele egyidős, magas intelligenciájú partnert és egyben az úriember fogalmának teljesen félreértett megtestesítőjét látja, amely ma gyakorlatilag légüres térben lebeg, és amelyet csak beképzelt arisztokrata agyvelők elképzelései tekintenek az erő és hatalom kifejezőjének. Mert a legitimizmus, melynek zászlóját ezek az uraságok magasra tartják, már halott, és pszeudo-zsidó-legitimista alakzattá fajult. Keresztes-Fischerben azt a férfit látja a kormányzó, aki taktikai úton fényesen szétverte a félt nyilaskeresztes mozgalom fenyegető kísértetét. Mert mégiscsak ez volt az egyetlen mozgalom, amely harckészséget mutatott és különb volt félig örmény, félig szlovák származású vezetőjénél, Szálasinál, aki éppen ezért tönkre is tette őket.
A kormányzó lényében tulajdonképpen katona, de csakis katona. Tudatosan soha sem fogja becsületszavát megszegni. Ha ma Ferenc Józsefről beszél, ezt a legmélyebb hűséggel teszi, és sohasem mulasztja el, hogy a legmélyebb hódolattal „őfelségének” címezze. Ő tehát katona, akinek hajdani vezére – helyesebben szólva ura, akit nem követett újabb úr – halott. Amilyen jó katonás szelleme, olyan siralmasak politikai képességei. Nemcsak nem ért sem a kül-, sem a belpolitikához, de belső ellenszenvvel viseltetik a politika iránt, és – azt hiszem – boldog lenne, ha holnap megint csak katona lehetne. Ha a német politika aktív irányt venne, véleményem szerint céljának arra kellene irányulni, hogy a kormányzót közvetve a Führer katonájává tegye, és ezt el is érhetné, ha ebben a legnagyobb ügyességgel és rugalmassággal járna el. Ha a kormányzót megszabadítanák környezetétől, és annak helyére a Führer, a birodalom és a feladatokkal megbirkózni képes birodalmi megbízott kerülne, akkor lényegében gyakorlatilag már meg is oldottuk a magyar kérdést. Egy magas állású magyar tábornok legutóbb a következőket mondotta nekem: „Ha ma a képviselőházba megyek és zsebemből előveszem a kormányzó kéziratát, amelyben az áll, hogy kinevezett a kormány új elnökévé, egy órán belül mögöttem áll a parlament tagjainak többsége.” Ezt a kijelentést nem tartom túlzásnak. A kérdés velejére tapint, feltárja az uralkodó rendszer értékét és a jelenlegi parlamentáris-demokratikus felépítmény értéktelenségét. Maga az úgynevezett kormánypárt sem képez osztatlan egységet, mert három csoportra hasadt; ezek egyike németbarát, a másik németellenes és a harmadik kifejezetten konjunkturista. Ezzel kapcsolatban mulatságos volt meghallgatni a kommentárokat, amelyeket ahhoz a jachthoz fűztek, amelyet a Führer ajándékozott Horthynak 75. születésnapjára. Csodálták ugyanis a Führer kitűnő érzékét, aki ajándékával kifejezésre juttatta, hogy végszükség esetén a magyarság vezetői mindenkor a törökországi menekülés útját választották, amelyet a kiirthatatlanul nomádvérű magyarság őshazájának tekint.
Ezzel magyarázható a németellenes körök udvarlása, hogy a kormányzót áruló politikájukhoz megnyerjék. Tudják róla, hogy sohasem lesz hajlandó Badoglio nyomába lépni. Ennek következtében hónapok óta éjjel-nappal folyik a kormányzó „megdolgozása”. Politikai alkalmatlanságát tudatosan kihasználva különféle változatokban próbálják neki megmagyarázni, hogy:
1. Németország nem nyerheti meg ezt a háborút;
2. Nem fenyegeti Magyarországot a bolsevizmus veszedelme, mert Németország elég erős ahhoz, hogy az oroszokat sakkban tartsa, és a magyar kormány is abban a helyzetben lenne, hogy a bolsevizmus terjedését az országban meggátolja;
3. Anglia a mérleg nyelve, és ez teszi tulajdonképpeni győztessé, mert ma is a legnagyobb tengeri hatalom, és ezenkívül a legnagyobb politikai érettséggel és intelligenciával bír;
4. Anglia győzelme azért is látszik különösen kívánatosnak, mert egész belső beállítottságánál fogva legjobb kezese a magyar feudális állam fennmaradásának.
Lassú víz partot mos, különösen abban az esetben, ha ez a part már omlik és szűnik ellenálló képessége. Így ezeknek a köröknek tényleg egyre inkább sikerült a kormányzót bomlasztó politikájuk bűvkörébe vonni. Ez azért is vált könnyen lehetővé, mert ebben az időszakban a kormányzónál nem érvényesült ellentétes befolyás. Így tehát ebben a tekintetben is növekszik a veszély, amelyet nem lenne szabad lebecsülni. A kormányzó személye ma már nem kielégítő kezes arra, hogy Magyarországot visszatartsa a birodalom elárulásától.
Újból igazolást nyerne a fejlemények kétértelműsége: Olaszország-Magyarország, Duce– Horthy, Bethlen–Badoglio? Lehet, hogy a hasonlatok sántítanak, de a közvetett bizonyítékok megtámadhatatlanok. Tény az is, hogy a zsidóság ma, különösen Magyarországon, az életéért küzd. A veszély adva van.
2. A nemzeti ellenzéket illetően legyen szabad f. év április 30-i magyarországi jelentésemre utalnom. Az ott nyilvánított nézetem újabb munkásságom keretében teljesen beigazolódott. Sok tekintetben arra is érvényesek azok a végső következtetések, amelyek bevezető, alapvető fejtegetéseimből adódnak. Ha korábban még az volt a véleményem, hogy Gömbös vezetésével Magyarország másként fejlődhetett volna, úgy sajnálatomra helyesbítenem kell ezt a nézetemet is. A baj sokkal mélyebben gyökerezik, semhogy egy magyar ma vagy korábban abban a helyzetben lett volna, hogy Magyarország térségét és népét nemzeti egységbe forrassza össze. Ennek jelenleg tipikus példáját nyújtja Albrecht főherceg, aki nyilván különös hadifontosságúnak tekinti, hogy újból elváljon, és minden igyekezetét arra összpontosítja, hogy új menyasszonyát, a bécsi 19 éves Schulz kisasszonyt szalonképessé tegye. Ez annyira foglalkoztatja, hogy emiatt politikai beállítottságát, összes barátját és követőjét elhanyagolja, és minden politikai tevékenységről lemond. Mindezekből felismerhető, hogy a magyar kormányt csak közbenső megoldásként és reálpolitikai célszerűségként szabad értékelni, még abban az esetben is, ha azt a mai nemzeti ellenzék viszonylag legjobbjaiból állítanák össze. A birodalom részére csak akkor lesz teljes értékű, ha a kormány mellé, helyesebben fölé, német megbízott kerül, megfelelő formában. Nem indokolt az aggály, hogy egy, ezekből a körökből összeállított kormánnyal, akár a jövőben is, a birodalom bolhás ágyba feküdne. A nemzeti ellenzék mind személyi kérdésekben, mind a nézetek különbözősége folytán belsőleg sokkal megosztottabb, semhogy bármely későbbi időpontban a birodalom céljainak útjában álló egységet alkosson. A német védnökség alatt álló nemzeti kormány beiktatásával elérhető előnyök igen értékesek lehetnek:
1. Ezek a férfiak őszinte és éles ellenfelei a bolsevizmusnak. Ezen a vonalon egymásra találhatnak a „felszabadított” kormányzóval, és a bolsevizmus, valamint a zsidóság elleni belső harcukkal jelentősen tehermentesíthetik a birodalmat.
2. Ezek a férfiak vitathatatlan tényként felismerték, hogy a magyar sors a német sors funkciója. Az a szándékuk, hogy minden lehetséges területen együttműködésükkel és segítségükkel a szükség idején bebizonyítsák a birodalomnak, hogy él még a magyarságban az önfenntartás egészséges ösztöne. Egyidejűleg azt is remélik, hogy a birodalom javára kifejtett aktív közreműködésükkel kivívják a Führer háláját a háborút követő időkre. De nem kell majd nagy művészet ahhoz, hogy szükség esetén, megfelelő manipulációkkal hatásosan és alaposan lépjünk fel ellenük. Mert ahogy a Rajna a birodalom történelmi fogalmához tartozik, úgy válik a Duna most és az eljövendő időkben a birodalom politikai és gazdaságpolitikai úttörő munkájának kötelező fogalmává. Nem látok lényeges különbséget a birodalom későbbi politikájának lehetséges céljai és a mai, Magyarországgal szemben követendő politikájának aktivizálására irányuló javaslat között.
3. Magyarország a tér és az adott gazdasági lehetőségek törvényénél fogva értékes tényező, és a birodalom nem mondhat le arról, hogy a legmesszebbmenően be ne vonja a létéért folytatott küzdelmébe. Az ukrajnai értékes területek elvesztésével Magyarország a további hadviselés szempontjából főleg mint mezőgazdasági ország fokozott jelentőséggel bír. A birodalom erről a területről ellátására az eddigi mennyiségek kétszeresét vagy még annál is többet kihozhat, ha az ehhez szükséges előfeltételeket megteremti.
4. A birodalomnak törekednie kell arra is, hogy Magyarország közlekedési lehetőségeit az eddigihez képest lényegesen nagyobb mértékben hasznosítsa hadicéljai érdekében. A jelenlegi állapotok a lehető legkevésbé sem kielégítőek.
5. Magyarország természeti kincseinek feltárását (olaj, bauxit és kőszén), valamint ipari teljesítőképességét jelentősen és különösebb nehézségek nélkül fokozni lehet.
6. Nem utolsósorban a magyar emberanyag nyújt lehetőséget segítség és sok irányú tehermentesítés szempontjából. Sajnálatos volna, ha az angoloknak azt az alapelvét, hogy helyettük mások dolgozzanak, harcoljanak és vérezzenek, nem alkalmaznánk legnagyobb mértékben éppen Magyarországgal szemben. Minden magyar paraszt, munkás vagy katona, akinek bevetése bennünket tehermentesít, erősíti a birodalomban a Führer tartalékait. Minden értünk vérző magyar a mi véráldozatunkat csökkenti, erősíti tartalékainkat a további hadviseléshez, és segít abban, hogy erőinket megőrizzük a háború utáni nagy feladatok megoldására.
A reális napi politika ezen feladata végrehajtásának előfeltétele a jelenlegi kormány leváltása; pótlására a nemzeti ellenzékkel német irányítás alatt álló kormány alakítandó. A nemzeti ellenzék összes személyiségei közül még leginkább Imrédy volt miniszterelnököt tartom a legalkalmasabbnak. A legnyíltabb gondolkozású, személyében és jellemileg tiszta, bizonyos tekintélye van, és vidéken is szervezett követői vannak. Alapjában véve azonban a parlamenti rendszer híve, és mint szűkebb baráti körének legtöbb tagja, az is marad. Ezért csak csekély átütőerővel rendelkezik. Kritikai értékelés szerint hasznosabb reszortminiszter volna, mint miniszterelnök. De sajnos, nincs kéznél alkalmasabb személy. Örvendetes kivétel Ruszkay tábornok, aki szerintem mindannyiuk között leginkább megértette az idők szavát. De viszont ő csak katona, nem politikus, és ezért nem alkalmas a miniszterelnök tisztségére. Egyébként a nemzeti ellenzéknek számos használható szakembere van, akik hajlandók és megfelelő helyzetben vannak a birodalom által kijelölt feladatok végrehajtására. Célszerűségből és átmenet okából a jelenlegi kormánypárt egyes tagjai is bevonhatók, egyfelől együttműködésük (lásd 2. mell.), másfelől saját múltjuk felszámolása céljából.
Helytálló az ellenvetés, hogy a kormányzó Imrédyt elfogadhatatlannak tekinti. Ez az elutasító magatartás Imrédy azon törekvéseinek következménye, amelyeket mint volt miniszterelnök főként a zsidókérdésben és a földreform területén fejtett ki. Imrédy felesége beszámolt nekem arról a beszélgetésről, melyet közvetlenül férje lemondását követően folytatott a kormányzóval, aki tudtára adta, hogy férje azért vált elfogadhatatlanná, mert nemzetiszocialista reformokra törekszik, amelyek egyszerűen nem felelnek meg Magyarország számára. A kormányzót erősen befolyásoló klikk már akkor kétségtelenül jelentősen hozzájárult, hogy a kormányzót Imrédy reformjavaslatainak veszélyes voltáról meggyőzze. Az utóbbi idők egyes eseményei önmagukban bizonyítják, hogy a német kívánságokat mindig olyankor vették haladéktalanul figyelembe, mikor a birodalom egy és más felett megütközésének adott kifejezést. Ez történt legutóbb Rajniss esetében, akit a kormányzó személy szerint gyűlöl. Határozott meggyőződésem, hogy a kormányzó a Führer követelésére vagy akárcsak kívánsága nyomán ellenkezés nélkül bárkit kinevez miniszterelnökké, hogy saját és családja uralmát mentse, és ne kelljen eltemetnie vágyálmát, hogy halála előtt herceg lehessen.
3. Továbbra is a hadsereg az egyetlen tömegszervezet, amely politikailag csak feltételesen van a rendszer-kormány kezében. Vezetősége és a csapatok azonban erősen fertőzöttek, és jelen állapotában nem az az eszköz, amellyel minden további nélkül katonai diktatúrát lehetne létesíteni. A keleti arcvonalon elszenvedett fizikai és morális csapásokat sem heverte még ki teljesen. Vannak ugyan az elengedhetetlen előfeltételek bevezetésére irányuló becsületes törekvések, melyek a fegyelem megszigorításával és politikamentessé tételével kívánják a hadsereget ismét funkcióképessé tenni; de mindezek a törekvések félsikerre vannak ítélve mindaddig, amíg a hadsereg felépítését a legkülönbözőbb módon zavarják és szabotálják. Gondosan kerülik, hogy erős egyéniségek kerüljenek élére, de megtűrik a vezetésben a többé-kevésbé jó katonákat, nehogy túlságosan lejárassák ezt a mégiscsak fontos intézményt, annál is inkább, mert nem tudják, hol és mikor kerül sor újabb bevetésére. Annál rosszabbul áll az ellátás és felszerelés kérdése. Finoman kieszelt rendszer gondoskodik róla, hogy a hadsereg ebből a szempontból a teljes függőség állapotában maradjon, és hogy az új hadosztályok újbóli felszerelése és felfegyverzése csak csigalassúsággal haladjon. Mind e kérdéseket kivették a hadügyminiszter kezéből, és átruházták a rendszerhez hű iparügyi miniszterre. Amíg azonban a felszerelés és fegyverzet nem ütik meg a korszerű haditechnika mértékét, sem tiszt, sem katona nem érezhetik azt a szükséges önbizalmat, amely a hadsereg ütőképességének előfeltétele. Bármennyire is szembeszálltak a tisztikar egyes részei ezzel a szabotázzsal, harcuk éppen olyan kilátástalan, mint a Hadügyminisztérium eddigi küzdelme, melyet az elesettek hátramaradottainak ellátása és a hadirokkantak gondozása érdekében folytat.
Egyetlen egy dolog biztos –és ezt különböző magas katonai körök önként és nyilvánvalóan szándékosan, nyomatékosan hangsúlyozták: egyetlen magyar katona sem fordítaná fegyverét – még parancs esetén sem – német katona ellen. Ez a hadsereg világos állásfoglalása, és ebben a pontban egyetért a kormányzóval.
Ha a jelenlegi kormányzat változásával új körülményeket is teremtenének, e hadsereg részéről az első időkben egyelőre semmiféle fegyveres támogatásra sem számíthatunk. Ezzel szemben lehetségessé válna önkéntes légiók felállítása, amelyek a tisztek és legénység harcra kész elitjét egyesítenék, akik belső kötelességüknek tekintenék, hogy a németek oldalán aktívan küzdjenek. Ilyen légiók kitűnő vázát alkothatnák egy későbbi hadseregnek, melynek újjászervezése sok hónapot, ha nem évet igényelne, és amelynek során elengedhetetlen előfeltételt képez a mai tisztikar alapos megrostálása.
Összefoglalás
1. A magyarországi fejlemények olyan pontra érkeztek, amely parancsolóan megköveteli a gyors és erélyes cselekvést.
2. Minthogy a magyar kérdés megoldása, ha az egyáltálán lehetséges, csak a kormányzóval együtt hajtható végre, ebből a szempontból is eljött az ideje, hogy megszüntessük Magyarország önállóskodásának állapotát.
3. Magyarországot mint fontos közlekedési térséget és alkalmas gazdasági segédeszközt főleg mezőgazdasági szempontból, teljesen és egészében be lehet és be is kell illeszteni a birodalom hadigazdálkodásába.
4. A jelenlegi magyar kormánypolitika és propaganda olyan alakot öltött, amely a birodalom állandó, burkolt provokációját mutatja. Ha erre válaszunk elmarad, azt magyar és ellenséges részről is a gyengeség jelének tekintik, és az annak megfelelően hatna a ránk nézve egyébként hasznos elemekre is.
5. A megfelelő következményekkel járó aktív birodalmi politika semmilyen szempontból sem jelent veszélyt a birodalom bármiféle későbbi politikájára, mert Magyarország nemzetté válása még kezdeti állapotában van, és még évtizedekig tarthat, míg az érettség bizonyos fokát eléri.
6. Nem kell a velünk szövetséges magyar peremállamokat érintő bármilyen komoly természetű negatív kihatástól tartanunk, mert a bolsevista veszély túl fenyegetően függ az egész délkeleti térség felett.
7. Különféle okokból ütött az óra, hogy a zsidókérdéshez alaposan hozzányúljunk. Annak tisztázása előfeltétele, hogy Magyarországot beiktathassuk a birodalom harcába, melyet védelméért és létéért folytat.
8. A 3. sz. mellékletben gyakorlati javaslatok kerülnek kifejtésre azokról a lehetőségekről, miként lehetne a magyarországi mai helyzet megváltoztatását elérni, és milyen előfeltételek tűnnek szükségesnek Németország részéről esetleges nehézségek vagy későbbi visszaesések elkerülésére.
Veesenmayers. k.
Gróf Bethlen
Felismerve Bethlennek mint ellenfélnek jelentőségét, kerestem az alkalmat, hogy vele találkozzam, és ez láthatóan egyezett az ő zándékával: november 23-án 1 és 1/4 órán át négyszemközt tárgyaltam vele.
Fejtegetéseinek lényege a következő:
1. Nagyon érdeklik a délkeleti fejlemények, különösen Tito.
2. Bulgáriáról nyilvánvalóan kitűnően tájékozott, és véleménye szerint ott a bolsevista mozgalom erősen növekszik. Arra célzott, vajon jól van-e értesülve erről a birodalom.
3. Láthatóan kitűnően tájékozott az angol törekvésekről, hogy Törökországot bevonják a Németország elleni háborúba.
4. Csak a birodalom van abban a helyzetben, hogy az oroszokat távol tartsa Európától, és ebben Magyarország tőle telhetően segíti.
5. Német- és Oroszország kölcsönösen felőrlik egymást, a háború kimenetelét Anglia dönti el. Egy napon Németország egyezséget fog kötni Angliával. Magyarországnak mint kis államnak tehát olyan politikát kell folytatnia, amely ilyen fejleménynek megfelel.
6. Japánra tett megjegyzésemre azt felelte, erősen kételkedik a sikerekről szóló japán jelentésekben.
7. Széles mederben tárgyaltuk az általam provokált zsidókérdést. Érvei gyengék voltak, és – sarokba szorítva – elismerte, hogy a magyarországi zsidóság tervszerűen szabotálja a birodalom harcát. Annyira ment, hogy az általa inspirált kormányt cserbenhagyva kijelentette, a dolgok ma annyira megfeneklettek, hogy már megoldhatatlanok.
A magam részéről felhasználtam az alkalmat, hogy rámutassak, miért kell és miért fogja a birodalom ezt a háborút megnyerni; nem mulasztottam el, hogy a legnagyobb tisztelettel bele ne szőjem a kormányzó katonás egyéniségét, de egyébként nem hagytam semmiféle kétséget afelől, hogy a birodalomban felismerték a magyar kormány kétszínű politikáját. Az angol garanciák értékének tapasztalatokon alapuló német megítélését azzal iparkodott gyengíteni, hogy évszázadok óta végül is mindig Anglia győzött. Igen kínosan érintette, mikor arra utaltam, hogy általánosan őt tekintik a magyar kormány tényleges fejének, és én éppen ezért kerestem hozzá az utat. Kérte, hogy semmi esetre se becsüljem túl személyét.
Igen meglepett, hogy mindazok után, amit eddig Bethlenről hallottam, olyan ellenfélre találtam, akit viszonylag könnyen sarokba lehetett szorítani. Benyomásom alapján nem tekintem őt nagy jelentőségű ellenfélnek. Típusában inkább a kulisszák mögötti gyakorlott politikus, akinek fő erőssége a taktika és intrika. Innen származik a kormányzóra gyakorolt befolyása is, akinek gyengéit ismeri és kihasználja, és akinek családját, zsidók segítségével, évek óta finanszírozza. Hiú és beképzelt, annak a sors útmutatásaiból sem okuló típusnak a képviselője, amelynek ki kell halnia; egyébként fáradtan és tehetetlen beletörődéssel látja a helyzetet, amelynek kialakulásáért őt is felelősség terheli, de amellyel már nem tud megbirkózni. A nemzetiszocializmust lelkesítő erők felmérése meghaladja felfogóképességét. Csak a kormányzóval kapcsolatban van személyének jelentősége, nélküle érdektelenné válik.
Bethlen gyakorlati tevékenységének megismerésére szolgáljon két példa, melyeket bizalmas környezetéből tudtam meg:
Ez év augusztusában Lisszabonba küldte Esterházy Móricot, bizalmi emberét. Feladata az volt, hogy az angoloktól a következő három kérdésre hozzon választ:
1. Melyek Magyarország határai a jövőben?
2. Szavatolja-e Anglia, hogy az oroszok érintetlenül hagyják Magyarországot?
3. Hajlandó-e Anglia a Magyarországon fennálló főúri rendszert meghagyni?
A válasz állítólag részben negatív, részben kitérő volt.
Bethlen szorgalmazására Maniuval október második felében került volna sor találkozásra. Ennek célja lett volna az erdélyi kérdés ideiglenes megoldása, a magyar-román viszony élének tompítása és a birodalomtól való együttes elszakadás lehetőségének egyeztetése.
A tárgyalás nem jött létre.
Veesenmayer s. k.
Bizalmas tárgyalás Jurcsek államtitkárral
Jurcsek államtitkárt berlini látogatása után azonnal öt órán át tartó tárgyalásra hívatta Kállay, és néhány nappal utóbb másfélórás jelentést tett a kormányzónak. Fejtegetéseinek legfontosabb pontjai a következők:
1. Jurcsek teljes mértékben megelégedetten tért vissza Berlinből. Kitüntetései és egyéb megtiszteltetései erős hatást tettek erre a nagyon becsvágyó emberre. A német győzelembe vetett hite őszintének látszott.
2. Tárgyalásai során Jurcsek állítólag nagyon sarokba szorította Kállayt, aki szorongatottságában őszintén elismerte, hogy nem hisz a németek győzelmében, és politikáját az angol kártyára teszi fel. Már most arra törekszik, hogy mindazt előkészítse és végrehajtsa, amivel az angolok jóindulatát elnyerheti.
3. Kállay utalt arra, érthetetlen előtte, miért nem tekintik Németországban beszédét a közös hadviselés támogatásaként, mert végül is neki köszönhető, hogy az oroszok leállították zsitomiri támadásukat. Világosan megmondta beszédében, hogy Magyarország harcolni fog a Kárpát-határon, és az odaérkező kimerült orosz csapatokat, állítása szerint, a kipihent magyar erők verték meg. Ezt az oroszok belátták, és beszüntették támadásukat, miután előzőleg Sztálin talán azt feltételezte, hogy a magyarok kapitulálnak az oroszok előtt.
4. Jurcseknek, akit a kormányzó becsül, szilárd meggyőződése, hogy a kormányváltozás a nemzeti ellenzék irányában minden nehézség nélkül végrehajtható. A kormányzó nagyon elítélően beszélt neki Kállayról.
5. Jurcsek igen bizalmasan közölte velem, hogy tud, sőt bizonyítékokkal rendelkezik a kormányzó hitvány fiának csempészéseiről, akit ezáltal a markában tart. Az ifjú Horthy tisztára pénzkérdés.
6. Jurcsek hangsúlyozta, a jelenlegi magyar rendszer-kormány sokkal korruptabb és gyengébb, mint azt netán a birodalomban gondolnák.
Veesenmayer s. k.
Javaslatok és kezdeményezések
I. A feladatok alapvető kitűzésében jelentésemre utalok.
II. Fontos a legelőnyösebb időpont megválasztása. Mielőbbi cselekvés indokoltnak látszik. Amennyiben az oroszok a tél folyamán további tért nyernek, fokozódna Magyarországon a bolsevizmus miatti aggodalom. Egyébként egyaránt kedvező időpont adódik a megtorlást megelőzően vagy azzal egyidejűleg, felhasználva az akkor ismét fellépő habozást.
III. Az úgynevezett magyar megoldást sok szempontból előnyben kell részesíteni a tisztára német hatalmi megoldással szemben.
IV. Már most meg kell kezdeni az ellenfél rendszeres felőrlését, a lelki masszázst:
1. A német sajtó útján:
a) megfelelő vezércikkek a Reich című újságban,
b) a kormányzása idején elhangzott Kállay-beszédek szembeállítása,
c) a nemzeti ellenzék fokozott figyelembevétele,
d) a rendszer-kormány és a nép megkülönböztetése,
e) a zsidókérdés folyamatos és állandóan élesedő bírálata.
2. Ugyanez alkalmas formában és megfelelő változtatásokkal a német rádió útján.
3. A Külügyminisztérium részéről megadott irányelvek a magyar diplomatákkal és ajtóképviselőkkel folytatott tárgyalásokhoz.
4. Megfelelő tárgyalási útmutatások a budapesti német követség részére.
5. Akár csak szerény méretű, hadgyakorlatszerű csapatösszevonások a magyar-német határ fontosabb pontjain.
V. A nemzeti ellenzék néhány ismert tagjának, esetleg a kormánypárt megfelelő, németbarát tagjainak meghívása a birodalomba.
VI. A kormányzó meghívása a Führerhez. Ehhez megjegyzendő, hogy több oldalról hallottam, a kormányzó óvakodna egy újabb meghívásnak eleget tenni. Ezt nem tartom valószínűnek, ez inkább az őt irányító klikk óhaját tükrözi. Abban az esetben, ha ez mégis így lenne, fennáll annak a lehetősége, hogy a birodalom egyik vezető személyisége keresné fel Horthyt, és ebben baráti oldalról elsősorban Göring birodalmi marsall és Himmler SS birodalmi vezető nevét említették.
A fő cél elérésére, hogy Horthyt a kormány megfelelő irányzatú átalakítására rábírjuk, alapvetően a mézesmadzag és korbács módszerét kell használni, és annak alkalmazása során, véleményem szerint, az alábbi pontok érdemelnek figyelmet:
1. Az általános katonai helyzet ismertetése.
2. Az összes európai baráti erők felsorakoztatásának szükségessége.
3. A jelenlegi kormány eltávolítására irányuló ultimátumszerű követelés, annak részletes indokolása nélkül.
4. Az új miniszterelnök személyének kijelölése.
5. Utalni kell a belső és külső kommunista veszély komolyságára, melynek elhárításában a kormányzó még egyszer történelmi, soha vissza nem térő szerepet játszhat (Kun Béla).
6. A kormányzó családi-dinasztikus terveinek óvatos elfogadása.
7. Éles hadüzenet a Habsburgoknak (amit a kormányzó örömmel üdvözölne).
8. Magyar szabad kikötő lehetősége Fiuméban (Horthy tengernagy szíve vágya).
9. Ígéret az úgynevezett udvari zsidók megkímélésére.
VI. A budapesti német követség újjáalakítása.
VII. Egy messzemenő meghatalmazásokkal felruházott politikai különmegbízott meghatározott időre szóló esetleges kiküldése.
VIII. A kormányzó állandó katonai tanácsadójaként egy különösen magas rangú tábornok kiküldése.
IX. Az új kormány legmegfelelőbb tagjait az új miniszterelnökkel történt gondos egyeztetés útján kell kiválasztani.
X. A Belügyminisztérium betöltésére, a magyar mentalitás beható tanulmányozása után, és tekintettel e tisztség rendkívüli fontosságára, különleges javaslatom van. Ebben a Kun Béla vezetése alatt állt kommunista uralom leverésének idején bevált módszereket veszem alapul. Ezek szerint a belügyminiszter hatásköre, átmeneti időre, közvetlenül a kormányzó alá rendelt különmegbízottra lenne átruházandó. A kialakítandó öt kerület élére ő nevez ki széles körű meghatalmazással felruházott biztosokat, akiknek az eredeti magyar javaslatok szerint „vérebeknek” kell lenniük. Megállapításom szerint a megfelelő személyek rendelkezésre állnak.
XI. Szükséges, hogy előzetes megállapodás szerinti terv alapján azonnal kézbe vegyük a zsidókérdést.
XII. Minthogy számításba kell venni Budapest bombázásának lehetőségét, a kellő időre vadászvédelem biztosítandó. Egyidejűleg közölni kell az ellenséggel, hogy a bombák által megölt minden egyes magyarért 100 gazdag zsidót fogunk agyonlőni, és azok vagyonát a károk jóvátételére fordítjuk.
XIII. Haladéktalanul gondoskodni kell az elesettek hozzátartozóinak és a hadirokkantaknak német minta szerinti ellátásáról.
XIV. A jelentésemben javasolt légiókat azonnal fel kell állítani, és azokat a birodalom elsőrangú felszereléssel lássa el.
KIUGRÁSI KÍSÉRLET – MEGSZÁLLÁS – DEPORTÁLLÁS
(tanulmány)
Visszatérve az 1944. év történéseihez: a biztató kezdetek ellenére a folytatás másként alakult. A magyar béketapogatódzásokról a német vezetés tudomást szerzett. Tartott attól, hogy megismétlődik Olaszország esete. Igaz, Magyarország korántsem rendelkezett akkora katonai potenciállal, mint Olaszország, de az olasz csizma déli része messze esett Németországtól, s katonailag könnyebben volt tartható, mint a magyar Alföld. A keleti magyar határokhoz pedig folyamatosan közeledett az Ukrajnában gyorsan teret nyerő Vörös Hadsereg. Hitler ilyen körülmények között hosszabb távon nem volt hajlandó egy olyan magyar kormányt a helyén hagyni, amelynek elnökében és több tagjában nem bízott.
A Führer még 1943. szeptember 9-én (azon a napon, amikor Veress Isztambulban átvette az előzetes fegyverszüneti feltételeket) meghozta döntését Magyarország megszállásának előkészítéséről. Az akció irányítójául Maximilian von Weichs tábornagyot, a délkeleti hadszíntér főparancsnokát (Oberbefehlshaber Südost) jelölte ki. 30-ára a Véderő Főparancsnoksága (Oberkommando der Wehrmacht, OKW) kidolgozta a Margarethe fedőnevű terv alapvonalait. A terv, amelyet többször módosítottak, csak később vette fel a Margarethe-I fedőnevet, amikor Hitler Margarethe-II fedőnévvel elrendelte Románia (végre nem hajtott) megszállásának előkészítését is. Az OKW Magyarország területét három zónára osztva javasolta megszállni: 1. Nyugat-Magyarország Budapesttel, 2. Kelet-Magyarország a Tiszától délre és keletre, 3. Északkelet- Magyarország a Tiszától északra. Részletes terveket csak az 1. és 2. zóna megszállására készítettek.
1943 novemberétől 1944 márciusáig többször pontosították az akcióban részt vevő alakulatokat és azok feladatát, az előbbieket nem utolsósorban azért, mert a kijelölt seregtesteket rendre ki kellett vezényelni a keleti frontra. Szóba került – a két ország önkéntes felajánlkozása alapján – román csapatok bevonása a 2. és szlovákoké az 1. zóna megszállásába, ám ezt később elvetették. December 3-án Alfred Jodl vezérezredes, az OKW vezetési törzsének főnöke Hermann von Foertsch altábornagyot bízta meg a részletek koordinálásával, aki szervezetszerűen Weichs vezérkari főnöke volt.
Novemberben a Birodalmi Külügyminisztérium inkognitóban (mint a Standard Villamossági Társaság igazgatóját) Magyarországra küldte Edmund Veesenmayert, aki december 10-én memorandumban foglalta össze tapasztalatait. Veesenmayer a megoldást abban látta, hogy eltávolítják Horthy mellől őt befolyásoló környezetét, s a magyar szélsőjobboldalra és a Honvédségre támaszkodva “a kormányzót a Führer katonájává teszik”. Az új magyar kormány vezetésére a már a szélsőjobboldal (egyik) vezérének számító Imrédy Bélát tekintette a legalkalmasabbnak.
1944. február 29-én az OKW kiadta a részletes utasításokat. Még aznap megkezdődött a kijelölt csapatok összpontosítása a magyar határok közelében. Március 7-én Warlimont altábornagy, Jodl helyettese pontosította a Trójai Faló fedőnevű akció részleteit von Pfuhlstein altábornaggyal, a Brandenburg páncélgránátos hadosztály parancsnokával. Az akció célja a legfelső magyar állami és katonai vezetés kikapcsolása volt. A végrehajtást úgy tervezték, hogy vasúti szállítás közben, Budapest közelében felrobbantják önmaguk előtt a pályatestet, gyorsan kivagoníroznak, és virradatra a fővárosba érnek. 18-án 22 órától Bicske és Ceglédbercel térségéből két harccsoportban végre is hajtották az akciót.
Március 8-án Hitler elfogadta Foertsch javaslatát, hogy a megszállást 18-ára időzítsék. 11-én az időpontot 19-ére, vasárnapra módosították. 12-én Hitler aláírta a végrehajtást elrendelő hadműveleti utasítást. Másnap a magyar katonai vezetés magyarázatot kért a határok mentén tapasztalható csapatösszevonásokra Cuno Heribert Fütterer repülő tábornokon, a budapesti német légügyi attasén keresztül. A válasz hamar megérkezett: gyakorlatoznak. A Honvéd Vezérkart a válasz nem nyugtatta meg. Ezt bizonyítja az a térkép, amely még február 28-i keltezéssel keletkezett, s amely a 20 nappal későbbi megszállásban részt vevő német csapatokat rögzíti, azok pontos helyének és harcértékének feltüntetésével. A németeket a vezérkari térképen pirossal, tehát az ellenség színével jelölték. (A térképet e sorok írója lelte fel 1994 tavaszán.) Mindazonáltal semmilyen katonai intézkedést sem foganatosítottak a várható német bevonulással szemben.
Hosszabb ideig vita tárgyát képezte a Honvédséggel szemben követendő magatartás. Az OKW 1943. szeptember 30-i terve még a Honvédség lefegyverzésével számolt. Hitler végül 1944. március 15-én, Veesenmayer decemberi és a Biztonsági Szolgálat (Sicher-heitsdienst, SD) friss memoranduma alapján döntötte el, hogy a magyar haderőt a későbbiekben – német alárendeltségben, de magasabb kötelékeik megtartásával – felhasználják a keleti hadszíntéren, ennek érdekében nem kerül sor lefegyverzésére, csupán korlátozott idejű zárlatára a laktanyákban. Gyakorlatilag négy nappal a megszállás előtt eldőlt, hogy Magyarországot az államfő, a fegyveres erők és a rendvédelmi testületek meghagyásával, “evolúciós” úton kísérlik meg “visszaterelni az akolba”. Ekkor határozta el Hitler, hogy találkozik Horthyval, s a találkozón egyfelől ráveszi a magyar államfőt a megszállás elfogadására, másrészt távol tartja a történéstől, nehogy mégis ellenállásra kerüljön sor.
A kormányzó a Führer meghívását diplomáciailag szokatlanul későn, 15-én este kapta kézhez Dietrich von Jagow budapesti német nagyköveten keresztül. Többen, így Kállay Miklós miniszterelnök óvták a meghívás elfogadásától, ám Szombathelyi Ferenc vezérezredes meggyőzte. A vezérkarfőnök döntő érve az volt, hogy egyedül Horthy érheti el Hitlernél a keleti fronton állomásozó magyar csapatok hazaengedését. A meghívás elfogadása mellett szólt, hogy elutasítása eleve az ellenszegülés üzenetével ért volna fel. A kormányzó, noha tárgyalni indult, a kiutazással saját mozgásterét szűkítette, mivel elvesztette a közvetlen kontaktus lehetőségét a politikai és a katonai vezetéssel.
A Linz melletti Klessheim-kastélyban március 18-án a két államfő feszült légkörben találkozott. Hitler szemrehányások özönével fogadta Horthyt a béketapogatódzások és a Kállay-kormány tevékenysége miatt, majd közölte, hogy katonailag megszállja Magyarországot, s felkérte a kormányzót a beleegyezésre és az együttműködésre, valamint a németek által előre megfogalmazott nyilatkozat aláírására és kiadására. Horthy olyat tett, amit tárgyalópartner Hitlerrel addig soha: szó szerint “faképnél hagyta”. A tárgyalások fonalát a Führer először végleg el akarta vágni, ám végül újra felvette azt. Horthy három lehetőség közül választhatott: elutasítás és lemondás; a dán minta szerint funkcióban maradás úgy, hogy visszavonul a közügyektől, beelértve legfelsőbb hadúri jogainak gyakorlását is; államfői teendőinek további ellátása, abban a reményben, hogy ezzel valamennyire korlátozhatja a német szervek magyarországi tevékenységét és bevárhatja azt az időpontot, amikor lehetősége lesz szuverenitása helyreállítására. Horthy első felháborodásában az első lehetőséghez kívánt folyamodni, majd a küldöttség tagjai – főként ismét Szombathelyi – rábeszélésére hajlandónak mutatkozott a Hitlerrel való újabb találkozásra. Esti harmadik találkozójukon a harmadik lehetőség mellett döntött.
A hazatérő kormányzói különvonatot váratták, amíg az akció lezajlott. Szombathelyi még a vonatról intézkedett, hogy a Honvédség lábhoz tett fegyverrel várakozzék. A közvélemény számára kiadott közlemény arról tudósított, hogy a Birodalom katonai segítséget nyújt a közeledő szovjet hadsereg elleni harchoz. A német csapatok ellenállásba nem ütköztek. Sem politikai, sem katonai szempontból nem volt jelentősége Bajcsy-Zsilinszky Endre pisztolylövésének vagy a Lonkay László hadnagy vezette újvidéki hídőrség harcának. A vonaton utazott Edmund Veesenmayer címzetes SS-Brigadeführer is, akit Hitler már 16-án kinevezett teljhatalmú magyarországi követté – gyakorlatilag helytartójává.
Március 19-ére virradóra, a németek bevonulásáról beérkező híreket véve Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter riasztotta Kállay Miklós miniszterelnököt, aki magához kérette Bajnóczy József vezérezredest, a Honvéd Vezérkar főnökének helyettesét. Több tábornok is megjelent a miniszterelnöknél, de végül megállapodtak, hogy nincs értelme az ellenállásnak. Kállay magyarázatot kért Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornok német katonai attasétól, aki telefonon érintkezésbe lépett az OKW-vel, majd Keitel tábornagyra, az OKW főnökére hivatkozva közölte, hogy Horthy és Hitler megegyeztek a bevonulásról. Ez, Szombathelyi ellenállást megtiltó, s Ghiczy Jenő külügyminiszter hasonló tartalmú távirata jelentős mértékben befolyásolta elhatározásukat.
Hajnali 4-kor a németek 4 csoportban lépték át a határt az 1. és a 3. zóna megszállására. Szerbia felől, a Zenta–Valpó sávban a XXII. hegyihadtest három harccsoportja lendült mozgásba. Hildebrant ezredes, a 92. gépesített-gránátosezred parancsnokának csoportja a titeli Tisza-hídon át a folyó jobb partján haladt Szegedig, onnan Szolnokig, Kecskemétig és Ceglédig. Brauner altábornagy, a 42. vadászhadosztály parancsnokának csoportja az újvidéki hídon át érte el Szabadkát, ahonnan Kiskunhalas és Baja irányába haladt tovább. A 8. SS-lovashadosztály parancsnoka, Streckenbach SS-Oberführer csoportja a Duna két oldalán nyomult előre Baján át Soroksárig, illetve Mohácson és Dunaföldváron át Érdig.
Az LXIX. hadtest Horvátországból a Valpó–Szentgotthárd sávban két csoporttal indult meg. Az 1. hegyihadosztály parancsnoka, Stettner von Grabenhofen altábornagy csoportja Alsómiholjácnál és Verőcénél kelt át a Dráván, majd Pécsen és Kaposváron át nyomult Székesfehérvár irányába. Zwade vezérőrnagy, a 367. gyaloghadosztály parancsnokának csoportja Varasdnál lépte át a határt, és a Balaton két partján haladt Székesfehérvárnak.
A Birodalomból a Körmend–Pozsony sávban az LVIII. tartalék-páncéloshadtest két harccsoportja, a Margarethe-I főereje lendült mozgásba. Simon SS-Brigadeführer, a 16. SS-páncélgránátos-hadosztály parancsnokának csoportja Sopronból két oszlopban haladt Sárváron és Veszprémen át Székesfehérvárra, illetve Pápán át Tatára és Tatabányára. Bayerlein altábornagy, a páncélos-tanhadosztály parancsnokának csoportja Győrön és Komáromon át vonult Budapestre. A LXXVIII. hadtest a Salgótarján–Szobránc sávban Szlovákia felől egy harccsoportot vonultatott fel, amely délben lépte át a határt. Feladata volt az északi városok, így Kassa, Miskolc, Rozsnyó megszállása, illetve a Tisza-vonal biztosítása Szolnokig, ahol csatlakozást kellett teremtenie a Hildebrandt-csoporttal.
A Tiszántúlra a németek nem hatoltak be. Erre politikai céljaik eléréséhez nem volt szükségük, ráadásul éppen keleten lévő, a Margarethe-I hadműveletbe beosztott erőiket kellett a fronton kialakult helyzet miatt az arcvonalba küldeniük. Farkas Ferenc altábornagy és Veress Lajos altábornagy, a debreceni VI. és a kolozsvári IX. hadtest parancsnokai riadóztatták seregtesteiket, de összetűzésekre nem került sor. A magyar és a német katonák a Tisza két partján “békésen néztek farkasszemet” egymással. Debrecenben sem történt összetűzés, amelynek repülőterét a németek – légi úton – szintén megszállták.
A megszállásban részt vett német katonai, rendőri és repülő erőket legfeljebb 100 ezer főre lehet becsülni. Mivel a Honvéd Vezérkar ügyeletes tábornoka éjfél után vette, majd továbbította Szombathelyi parancsát a bevonuló német csapatok barátságos fogadásáról, a Honvédség részéről fegyveres ellenállás nem alakult ki. Csupán az újvidéki hídőrség szegült szembe a németekkel, ám hozzájuk a parancs nem érkezett meg. Szintén az értesítés hiánya miatt – kisebb mértékben – ellenszegültek a budaörsi repülőtéren, Bicskén, Székesfehérvárott, Győrött, Sopronban, de ezeknek nem volt országos jelentőségük.
A Gestapo kész listákkal érkezett. Azonnal megkezdődtek a Horthy által önkényesnek minősített, de a magyar hivatalos szervek által nem akadályozott letartóztatások. A németek őrizetbe vették többek között Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, a kisgazda Nagy Ferencet, a szociáldemokrata Peyer Károlyt, több arisztokratát, így gróf Sigray Ödönt, gróf Szapáry Gyulát, Gratz Gusztávot, zsidó származású nagytőkéseket, például Chorin Ferencet, továbbá a királyi olasz misszió tagjait, több lengyel vezetőt, s másokat. Mielőtt a németek irodájába érkeztek volna, a miniszterelnök, illetve környezete többeket maga riasztott telefonon. Kállay a török követségen talált menedéket, Bethlen az alagútrendszeren át szökött meg a letartóztatás elől. A német biztonsági szervek tevékenységét Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer und General der Polizei, a magyarországi SS- és rendőri erők április 1-jei hatállyal kinevezett parancsnoka (Höhere SS und Polizei-Führer in Ungarn) irányította, s 19-én Budapestre érkezett Ernst Kaltenbrunner SS-Ober-gruppenführer, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt, RSHA) vezetője is, aki Himmler után a második ember volt az SS hierarchiájában.
Horthy március 19-én összehívta a koronatanácsot. Beszámolt klessheimi tárgyalásairól, majd bejelentette, hogy elfogadta Kállay Miklós miniszterelnök lemondását. Kállay elutasította, hogy az új kormány megalakulásáig ügyvezető kormányfőként funkcionáljon, de az ország érdekeire hivatkozva felszólította Horthyt, maradjon hivatalában, ugyanakkor azt javasolta neki, hogy függetlenül a Hitlernek tett ígéretétől, ne írjon alá semmit, s vonuljon vissza az államügyek vitelétől. Horthy ezt ebben a formában nem fogadta meg.
A 19-i koronatanáccsal párhuzamosan, a német követség épületében Veesenmayer kormányalakítási tárgyalásokat kezdett több szélsőjobboldali és kormánypárti magyar politikus részvételével. 20-án kieszközölte, hogy Horthy fogadja Imrédy Bélát. A kormányzó közölte Imrédyvel, hogy elfogadja személyét, ám szerencsésebbnek tartaná, ha nem német nyomásra foglalná el a kormányfői széket, ezért átmeneti időre “szakértői” kormány lépne hivatalba, amelyet Sztójay Döme szolgálaton kívüli altábornagy, berlini magyar követ vezetne. Horthy elgondolását telefonon Veesenmayerrel is közölte, akinek addigra Imrédy már beszámolt a kormányzói kihallgatásról. Veesenmayer egyelőre ezzel nem értett egyet, s továbbra is Imrédy kinevezését erőltette. Ribbentrop birodalmi külügyminiszter győzte meg Sztójay személyének elfogadásáról. A beteg és a belpolitikában tájékozatlan Sztójayt Horthy beszélte rá a kinevezés elfogadására. Veesenmayer 21-én reggel, keményebb katonai lépéseket is kilátásba helyezve, 36 órás terminust szabott meg a kormányzó számára a kormány megalakítására, egyben közölte vele a kormányalakítással kapcsolatos német feltételeket, így több jobboldali politikus bevételét a kormányba.
Hosszas tárgyalások után 23-án hajnalra alakult ki az új kormánylista. Sztójay Döme lett a miniszterelnök, Rátz Jenő nyugalmazott vezérezredes, a Magyar Megújulás Pártja (MMP) második embere a miniszterelnök helyettesítésével megbízott tárca nélküli miniszter, a kormánypárt jobbszárnyáról pénzügyminiszter maradt Reményi-Schneller Lajos, földművelésügyi, egyben tárca nélküli közellátásügyi miniszter lett Jurcsek Béla. Az imrédysta Jaross Andor kapta a belügyi tárcát, mellé került politikai államtitkárnak Baky László, közigazgatásinak Endre László. A németek által követelt Ruszkay Jenő kimaradt a kormányból, a honvédelmi tárcát Csatay Lajos vezérezredes tarthatta meg, akiben Horthy megbízott. A nyilasok nem kaptak semmilyen pozíciót. A Sztójay-kormány 23-án le is tette az esküt. Elhárult a keményebb német beavatkozás veszélye, aminek terveit Foertsch már elkészítette arra az esetre, ha nem alakulna meg a kormány. A többnapos huzavona végén a Sztójay-kormány alkotmányosan alakulhatott meg, s Horthy egészen a nyilas hatalomátvételig teljes körben gyakorolhatta a kormányzói jogkör alapján bírt államfői jogait. További tagja volt a Sztójay-kormánynak Antal István igazságügyi, egyben ideiglenesen vallás- és közoktatásügyi, Kunder Antal kereskedelem- és közlekedésügyi, Szász Lajos iparügyi miniszter. Május 23-tól Imrédy Béla is bekerült a kormányba mint tárca nélküli közgazdasági miniszter, posztja július 19-i megszűnésével Rátz Jenő viszont kivált a kormányból. Augusztus 7-én Imrédy is megvált a kabinettől, a Belügyminisztérium irányítását Bonczos Miklós vette át, s eredeti tárcájának megtartásával Szász Lajos átvette Kunder Antal minisztériumát is. A kormány augusztus 7-ig koalíciós jellegű volt, Imrédy, Jaross, Kunder és Rátz az MMP, a többi miniszter a Magyar Élet Pártja (MÉP), Baky László (leváltásáig) a Magyar Nemzetiszocialista Párt tagja volt.
Március 24-én Veesenmayer állást foglalt a Honvédség további felhasználása mellett. Véleményét támogatta Weichs tábornagy és Greiffenberg gyalogsági tábornok is. 26-án Horthy találkozott a Budapestre érkezett Weichs tábornaggyal. A németek még aznap megszüntették a Tisza mentén húzódó záróvonalat, és feloldották a katonai objektumok zárlatát. 28-án Hitler engedélyezte a Honvédség harci alkalmazását. Megkezdődött a megszállásban részt vevő német seregtestek átcsoportosítása a veszélyeztetett keleti frontra, Lemberg–Kamienec-Podolsk térségébe. Április 24-én Greiffenberg mint a német Véderő magyarországi meghatalmazott tábornoka (bevollmächtiger General der deutschen Wehrmacht in Ungarn) átvette a Magyarországon tartózkodó német csapatok feletti parancsnokságot, Weichs visszautazott Belgrádba. Április 25-én Magyarország egyes övezeteit német hadműveleti területté nyilvánították: a szovjet csapatok ukrajnai térnyerése miatt Kelet-Magyarországot és Kárpátalját a Tisza vonaláig, a jugoszláviai partizánháború miatt a Bácskát és a Dél-Dunántúl déli sávját.
Greiffenberg kinevezésével a Kárpát-medence kikerült Weichs tábornagy hatásköre alól. Greiffenberg szolgálati elöljárója e minőségében a német szárazföldi haderő főparancsnokságának (Oberkommando des Heeres, OKH) vezérkari főnöke lett. Az OKH irányítása alá tartozott a Galíciában, Podóliában, Besszarábiában és Moldvában harcoló két német hadseregcsoport is (Heeresgruppe Nordukraine és Heeresgruppe Südukraine), így augusztustól Magyarország OKH-hadszíntérré vált, szemben a Balkánnal, amely OKW-hadszíntér volt, lévén hogy Weichs mint a délkeleti hadszíntér főparancsnoka (OB Südost) az OKW-nek volt alárendelve. Május elején minden harcképes alakulatot kivontak Magyarországról, helyüket szervezés és/vagy kiképzés alatt álló seregtestek foglalták el, kb. 40-50 ezres létszámmal. Cuno Heribert Fütterer repülőtábornok budapesti légügyi attasét április 4-i hatállyal Göring birodalmi légimarsall kinevezte a magyarországi német légierő vezénylő tábornokává. Fütterer ezzel rendelkezési jogot nyert a Honvéd Légierő felett, beleértve a földi létesítményeket és a légvédelmet is.
Noha Horthy elért bizonyos eredményeket, a megszállás általában elérte célkitűzéseit. A Sztójay-kormány alkotmányos kinevezése kedvező volt a németek számára. Hitler szerint “előny …, hogy a magyarok tovább működtetik … saját közigazgatásukat, és Németország mint megszálló hatalom nem kénytelen egy teljesen új közigazgatási apparátust beindítani …. Ezen felül fontos, hogy a magyar gazdaság tovább működjék.” A német érdekeket egy 500-600 fős apparátus biztosította, amelyet egy kb. 20 fős törzs élén Veesenmayer irányított. Neki Hitler a hagyományos nagyköveti diplomata-feladatkörnél jóval nagyobb hatáskört biztosított azzal, hogy magyarországi teljhatalmú megbízottjává tette. Utasításait a birodalmi külügyminisztertől, nemegyszer magától Hitlertől kapta. A magyar államapparátus további működtetéséhez elegendőnek bizonyultak a felső posztokon végrehajtott személycserék. A németek még az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet meghiúsítása után sem kényszerültek arra, hogy saját apparátust építsenek ki. A megszállási rendszer ilyetén kiépítése megakadályozta Magyarország kiválását a német szövetségi rendszerből, s – egy időre – kiküszöbölte a politikai életből a Tengely-ellenes tényezőket.
Horthy érdemben nem tudott reagálni arra sem, hogy 1944. május 12-én a három szövetséges nagyhatalom felszólította Magyarországot (egyben Romániát, Bulgáriát és Finnországot) a fegyverletételre és a szembefordulásra Németországgal.
A magyar–német kapcsolatokat áttekintve látnunk kell, hogy az 1930-as és az 1940-es évek fodulójára az fontosságban végleg maga mögé utasította a Bethlen által kidolgozott olasz külpolitikai irányvonalat (még az 1920-as évek nagy formátumú miniszterelnöke sem láthatta előre, hogy Olaszország – ellentétben az 1914–1918-as időszakkal – hadiállapotba keveredik az angolszász hatalmakkal). A világháború 1939-es újjáéledéséig a veszteseket megbüntető versailles-i békerendszerből kiinduló kapcsolatrendszert a két ország politikai törekvései szabályozták. 1939–1940-től a szabályzók közé lépett a háború mindenkori alakulása, 1942-től a hadihelyzet vált meghatározóvá. Az egyes tendenciák (együttműködés, önálló útkeresés, szembeszegülés) ebből következően szakaszonként eltérően érvényesültek. A magyar politika szemléletében Németország volt az a nagyhatalom, amelynek támogatására 119a revízió elsődlegesen épülhetett, a német orientációról való lemondás a visszacsatolt területek feladását jelenthette (Olaszország már nem volt elég erős), ám stratégiai problémát okozott ennek egyeztetése a szuverenitás megőrzésével. A német politika szemében az volt a fő kérdés, hogy hol az a határ, amelyet átlépve Magyarország pártfogolása esetleg veszélyeztetheti más országokkal fennálló kapcsolatait.
Magyarországon nem egy csoportosulás – részben ideológiai, részben tárgyi okokból – szorgalmazta, hogy érdemeket kell szerezni a német vezetés szemében, akár önkéntes felajánlásokkal is (emlékezzünk a Werth-memorandumokra). Más erők az önálló cselekvést preferálták, mintegy várva az alkalmat, amikor a németeknek is érdekükben áll a magyar ügy támogatása. Amíg a magyar–német kapcsolatok alakításában ez az óvatosabb irányzat érvényesült, addig a német támogatás nem feltétlen rejtette magában az elért eredmények jövőbeni elvesztésének kockázatát (gondoljunk az első három revízió nyugati fogadtatására). E rizikófaktor azonban megnövekedett a békés együttműködésről a fegyveresre történt áttéréssel 1941 áprilisában. A döntő fordulatot a Szovjetunió elleni hadjáratba való bekapcsolódás jelentette. A Jugoszlávia elleni támadásban ugyanis nem csupán a további revíziós nyereség foglaltatott benne, de az igény is, hogy Magyarország elérje az “első az egyenlők között” pozícióját a német szövetségi rendszerben egy olyan háborúban való részvétellel, amelyben a németek a legfőbb vetélytárs, Románia aktív részvételére eleve nem tartottak igényt. E helyi háború idején a világháború végső kilátásait tekintve a magyar vezetés az alternatívát a német győzelemben vagy a német–angol kompromisszumos békében látta, s mindkét esetben bizonyosra vette, hogy a Balkán–Duna térségben német hegemónia érvényesül majd. Az elsőrendű német érdek ugyanekkor a Kárpát-medencében átvezető közlekedési útvonalak biztosítása, illetve a magyar gazdaság kiaknázása volt. 1941 júniusában ehhez képest az volt az alapvető különbség, hogy Románia hamarabb csatlakozott a hadjárathoz, mint Magyarország. Noha Hitler nem kívánta a Honvédség bekapcsolódását a Szovjetunió elleni támadásba, “csupán” diplomáciai lépéseket és a magyar gazdaság fokozott segítségét, a magyar politikai és katonai vezetésnek kapóra jött a kassai provokáció, hogy követhesse Romániát, s az időközben a Magyarországot szintén megelőző Szlovákiát és Horvátországot. Lebecsülte ugyanekkor az antifasiszta koalíció kialakulásának esélyeit, amit elősegített, hogy eleinte a brit elemzők is a Szovjetunió gyors összeomlását jósolták. Nem eléggé értékelte a koalíció lehetőségeit a Tengely potenciáljának túlszárnyalására sem, legalábbis 1942–1943 fordulójáig.
Az egyes konkrét esetekben jelentkező súrlódások (a Csehszlovákia, majd a Lengyelország elleni fegyveres fellépés elutasítása 1938-ban és 1939-ben) ellenére a magyar–német viszony 1943-ig alapvetően barátságos volt. Magyarország 1944 tavaszáig egyedülálló pozíciókat élvezett a német uralom alatt álló Európában. A semleges államokat leszámítva az egyetlen volt, amelynek területén nem állomásoztak idegen csapatok (a különböző törzsekben összesen csupán közel 2000 német katona teljesített szolgálatot, a Magyarországon átszállított német katonák csak Budapesten és Szolnokon hagyhatták el a katonavonatokat, s azt is csak egyénileg). A német–magyar katonai szövetség nemzetközi jogi alapja az Antikomintern Paktum és a Háromhatalmi Egyezmény volt. Bár ez utóbbi segítségnyújtást helyezett kilátásba arra az esetre, ha egyiküket támadás érné valamely, a szerződés aláírásakor még nem hadviselő hatalom részéről, formális katonai szövetség Magyarország és Németország között nem létezett. A német szövetségi rendszerhez az 1938–1940 között német–olasz támogatással megvalósított revízió kötötte hozzá véglegesen Magyarországot, amely 1941-ben szuverenitásának birtokában kapcsolódott be a balkáni hadműveletbe, majd csatlakozott a Szovjetunió elleni támadáshoz.
A német–magyar viszony egyik sarokpontja Hitler és Horthy kapcsolata volt. A Führer Horthynál sokkal bensőségesebb viszonyt alakított ki a román Antonescuval, a finn Mannerheimmel, de még III. Borisz bolgár cárral is. Horthy parvenünek tartotta Hitlert, és soha nem tudta elfelejteni, hogy a katonai szolgálat elől elhagyta az Osztrák–Magyar Monarchiát, Hitler pedig a kormányzót és rendszerét feudális jelenségnek és maradványnak tekintette. Ennek ellenére kénytelenek voltak elfogadni egymást, Horthy az 1930-as évek végétől már úgy látta, Hitler nélkül nincs revízió, 1941-től pedig Hitlerben látta azt a tényezőt, amely megmentheti Magyarországot a bolsevizmustól. Hitler tisztában volt azzal, hogy Magyarországon Horthy nélkül vagy ellenére semmi sem történhet, benne látta biztosítékát a magyar államgépezet és hadsereg zavartalan működésének, így elfogadta kulcsszerepét, s 1944 szeptemberéig ragaszkodott megtartásához a kormányzói székben. Ez biztosította a két államfő együttműködését. 1943-tól azonban kettejük viszonya fokozatosan megromlott, ami kihatott a magyar–német viszony egészére is. Horthy egyre inkább az angolszász hatalmaktól remélte a szovjet befolyás távol tartását Magyarországtól. Bizakodását erősítette, hogy Olaszországban a dinasztia 1943 nyarától, az olasz fegyverszünet után is hatalmon maradhatott, sőt, a király bizalmi embere lehetett a miniszterelnök. Hitler azonban éppen az olaszországi események alapján vonta le a tanulságot, hogy Magyarországot csak erőszakkal tarthatja bent a német szövetségi rendszerben. Véleményét alátámasztották a magyar béketapogatódzások. Magyarország német megszállása után is pozíciójában hagyta Horthyt, hogy a rezsimváltást a lehető legkevesebb zökkenővel hajthassa végre. A fegyveres kényszer ezzel együtt is új elem volt kettejük kapcsolatában. Hitler akkor határozta el Horthy félreállítását, amikor 1944 szeptemberében megbizonyosodott kiugrási szándékának komolyságáról. A nyilas hatalomátvételt követően a német–magyar kapcsolatrendszer vazallusi viszonyrendszerré degradálódott.
E helyt célszerű áttekinteni a magyar–olasz kapcsolatok alakulását is. A Bethlen-korszak utolsó harmadától a Kisantant széthullásáig Magyarország fő támogatóját találta meg Olaszországban. Mussolini, aki az olasz behatolás színterét és bázisát látta Magyarországban, támogatta a magyar revíziót és a Honvédség ún. rejtett fejlesztését. A kétoldalú együttműködés mindkét fél megítélése szerint bizonyos fokig alkalmas volt a német hegemón törekvések ellensúlyozására is. Ebben az alapvető változást a Tengely létrehozása és az Anschluss olasz elfogadása jelentette. Mindaddig, amíg Olaszország nemhadviselő státuszt töltött be, a kifejezetten jó magyar–olasz viszony (is) biztosította az angolszász hatalmakkal fennálló magyar kapcsolatokat, segítette Magyarország fegyveres semlegességének fenntartását, sőt bizonyos távlatot kapott a nagyhatalmak közötti egyensúlyozásra épülő magyar külpolitika is – nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egészen Olaszország 1940. június 9-i belépéséig a Franciaország elleni német háborúba a dél-európai országban az Antant egykori tagját látták Londonban, Párizsban és bizonyos mértékig Washingtonban is. Róma támogatása a második bécsi döntésig érvényesült, azt követően azonban gyorsan vesztett értékéből. Az olasz ún. párhuzamos háború katonai kudarcai nyomán ugyanis Olaszország alárendelődött Németországnak, Mussolini Hitlernek. Kállay Miklós miniszterelnök ennek ellenére kísérletet tett arra, hogy felelevenítse a Rómára való támaszkodást Berlin ellenében. Kinevezése után előbb kívánt Olaszországba látogatni, mint Németországba. A Duce üzenete ébresztette rá a valóságra: a Führernél tett bemutatkozó látogatást követően fogadja csak őt. Amikor 1943. április 2-4-én, egy évvel kinevezése után sor került római látogatására, Mussolini értésére adta, hogy nem tudja támogatni Németország ellenében vagy a különbéke elérésében az angolszász hatalmakkal. Az olasz fegyverszünet 1943. szeptember 8-i nyilvánosságra hozatala után Kállay keserűen jelentette ki, hogy hatályát vesztette minden olyan egyezmény, amely Magyarországot a Tengelyhez kötötte. A magyar önállóság jelzésére a német követelés ellenére sem szakította meg a diplomáciai viszonyt a királyi Olaszországgal, ám Mussolini felé tett gesztusként szeptember 29-én elismerte az Olasz Szociális Köztársaságot.
A német megszállást követően felgyorsult a magyar gazdaság átállítása a német háború céljaira. A háború elején a németek elsősorban a mezőgazdasági termékek és a hadiiparhoz szükséges nyersanyagok kivitelét szorgalmazták. Az 1940. július 20-án Budapesten megkötött egyezményben Magyarország vállalta 200 ezer t búza és kukorica, 100 ezer t egyéb takarmány kiszállítását Németországba. A nehézipar 1942-től fokozódó mértékben már német megrendelésekre dolgozott. A háborús gazdaság 1943-ban érte el a maximális eredményeket. A magyar gazdaság igénybevételének és betagolásának új elveiről a Hitler elnökletével tartott 1944. április 15-i, majd a Birodalmi Külügyminisztériumban tartott 19-i értekezleten döntöttek. Az elveket államközi egyezményekben konkretizálták. A június 2-i, pénzügyi jellegű egyezmény visszamenőleg májustól havi 200 millió pengő rendelkezésre bocsátását írta elő, többek között a német csapatok magyarországi tartózkodásának költségeire, állás- és repülőtér-építésre, formailag hitel, gyakorlatilag háborús hozzájárulás formájában. A Szálasi-kormány által november 14-én a megkötött egyezményben Magyarország vállalta a háború folytatásához szükséges ipari berendezések, nyersanyagok, mezőgazdasági termékek, kórházak, a banki vagyon stb. kiszállítását Németországba, amely cserében kötelezettséget vállalt ezek megőrzésére és kizárólag hadi célokra való felhasználására. 1944-től ezzel együtt is az anyag-, az alkatrész-, a géphiány, a bombázások, s az ország hadszíntérré válása következtében csökkent a termelés.
A német megszállás után megkötött egyik legjelentősebb gazdasági egyezmény az ún. Buhle-szerződés volt, amelyet a német és a magyar hadiipar közti jobb munkamegosztásra és a magyar hadiipari kapacitás hatékonyabb kihasználására, gyakorlatilag a magyar gazdaság teljes betagolására kötöttek a németek irányította európai hadigazdaságba. 1944. június 10-én született meg a Hadiipari Főigazgatóság és az OKH-hoz tartozó Allgemeine Heeresamt között. Megnevezését német aláírójáról, Walter Buhle tábornokról nyerte. Magyarország vállalta, hogy leállítja több magyar fejlesztésű fegyver gyártását, hadiipari kapacitásának meghatározott részét elsősorban repülőgépmotorok, híradóeszközök és légvédelmi fegyverek gyártására állítja át, valamint hadiüzemei egy részét birodalmi területre telepíti át. Németország kötelezettséget vállalt, hogy a Honvédség részére fegyverszállítások formájában pótolja az így le nem gyártott magyar hadianyagot. Az ún. Elch-program havonta növekvő mennyiségű fegyvert ígért a Honvédségnek, de lőszer nélkül. Az egyre romló hadihelyzet miatt azonban az OKH, az OKW és a Dél-Ukrajna (majd Dél) Hadseregcsoport parancsnoksága több esetben német alakulatokhoz irányította a fegyverszállításokat, amelyek üteme 1944 decemberére ettől függetlenül is már 2 hónapos késést szenvedett. Fellendült a még 1941-re visszamenő repülőgép- és repülőgépmotor-gyártás a Weiss Manfréd Művekben (WM), a Dunai Repülőgépgyárban (DRG), illetve a győri Magyar Waggon és Gépgyárban (MWG). Fokozták a magyar nyersolaj és olajtermékek, a mezőgazdasági termények és élelmiszer-ipari termékek, továbbá az egyéb nyersanyagok (például a bauxit és a mangán) kiszállítását Németországba, illetve a harcoló német alakulatokhoz. Az SS 25 éves bérlet formájában megszerezte a zsidó nagyvállalatokat, cserébe lehetővé tette néhány zsidó nagytőkés harmadik országba történő menekítését. Ilyen volt például a Chorin-család tulajdonát képezett Weiss Manfréd Művek és Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. Ezeket a tárgyalásokat Kurt Becher SS-Obersturmbannführer, az SS budapesti felszerelési törzsének vezetője irányította.
Ami a repülőgépgyártást illeti, a MÁVAG és az MWG 1938-ra létrehozott osztályai sorozatban gyártották a WM-21 Sólyom repülőgépet. Licenc alapján a MÁVAG gyártotta a Re-2000 Héja repülőgépet WM-14B motorral, magyar fegyverzettel, angol Hamilton–Stanford licenc légcsavarral és futómű-hidraulikával, az eredeti olasz típus számos hibájának kiküszöbölésével. A francia licenc alapján kifejlesztett kettős léghűtéses, hengeres WM-14 csillagmotor 860 LE, a WM-14B 1030 LE teljesítményű volt. Az 1941. június 6-i német–magyar államközi egyezmény alapján épült fel az MWG győri, a DRG Horthy-ligeti (szigetszentmiklósi) üzeme Me 109 és Me 210, a pestszentlőrinci PIRT üzem Ju-52 gépek gyártására, illetve nyert jogot a győri üzem a Fw-58 Weihe gépek összeszerelésére. Németország átadta a Messerschmitt Me 109G vadászgép és a Me 210 romboló, valamint az ezekhez szükséges Daimler-Benz DB-605 motor licencét. A szerződés szerint a tervezett 900-900 repülőgépből és 3600 motorból 280 db Me 210, 240 db Me 109, illetve 1066 db motor lett volna Magyarország részesedése, a többit a német légierő kapta volna meg. Később a megosztási arány 2:1-re módosult a Luftwaffe javára, ám mivel a németek nem preferálták a Me 210 rombolóként való alkalmazását, e típusból a gyakorlatban 1:1 arányú megosztás valósult meg. A Me 210 sárkányának gyártásával a szigetszentmiklósi üzemet, a Me 109 sárkányok gyártásával a győri MWG-t, a motorok előállításával a WM Repülőgép- és Motorgyárát bízták meg. A sorozatgyártás 1943-ban indult meg. A fődarabokat először Németországból szállították, a magyar iparnak fokozatosan kellett átállnia a teljes vertikumú termelésre (a beépített fegyverzet és a műszerek kivételével). A megállapodással Németország nem bombázott gyártó kapacitáshoz, Magyarország korszerű vadász és több feladat ellátására alkalmas romboló típushoz jutott. A Magyarország elleni légitámadások idején az üzemeket széttelepítették. Az MWG berendezéseit a kőbányai sörpincékben részben a F.A.G. Munkaközösség működtette, részben Budatéténybe telepítették ki. A gyártás 1944. november 15-éig, a Németországba történő kitelepítés kezdetéig folytatódott, addig Győrben 481 db, Kőbányán 173 db Me 109, illetve 272 db Me 210 Ca-1 épült. A győri MWG a licenc-gyártástól függetlenül is összeszerelt német alkatrészekből több mint 100 db Me 109 vadászgépet. A Repülő Kísérleti Intézet több prototípuson dolgozott, ezek azonban 1944 áprilisában Ferihegyen megsemmisültek.
Az 1941-es egyezmény alapján a WM tököli telepén beindult a DB-605 A, B, D repülőgépmotorok sorozatgyártása. Ezt 1944. augusztus 1-jétől a november 15-i kiürítésig a F.A.G. Munkaközösség föld alatti üzemei folytatták. Összesen 1028 DB-605 FA és DB-605 B motor készült. Az MWG a Fw-58C gépekhez szerelt össze Argus As-10C motorokat, s megkezdte az Argus As-411-es motorok gyártását is Ar-96B gépekhez. Tevékenysége 1944 nyarán megszakadt. A német–magyar egyezménytől függetlenül a MÁVAG 1940-től licencben Hirth HM-504A2 motorokat gyártott katonai iskolagépekhez.
Nem volt kevésbé érdekes a hazai harckocsigyártás sem. Az 1930-as évek végén nem álltak rendelkezésre feltételek a hosszas és költséges saját fejlesztésre, ezért külföldi licenc alapján történő hazai gyártás mellett döntöttek. A járműgyártásban már tapasztalatokkal rendelkező WM, MWG, MÁVAG és Ganz jöhetett szóba. 1937–1940 között három páncélozott jármű gyártási jogát sikerült megszerezni: a svéd L-60 könnyűharckocsi (a Toldi alapja) és L-62 páncélvadász (a Nimród alapja), valamint a cseh T-21 közepes harckocsi (a Turán alapja). Az első gyártására a MÁVAG és a Ganz, a másodikéra a MÁVAG, a harmadikéra mind a négy gyár megbízást kapott. Ezekhez járult hozzá a WM-ban az angol AC II alapján kifejlesztett Csaba páncélgépkocsi, valamint a Turán alvázon kialakított Zrínyi rohamtarack és rohamlöveg (rohamágyú). A gyártás folyamán a magyar mérnökök mindegyik típuson több javítást eszközöltek, egyfelől a technikai-üzemeltetési, másfelől a harctéri tapasztalatok alapján. A Turán pneumatikus erőátviteli és fékrendszere például korának egyik legkiválóbb technikai konstrukciójának ígérkezett, azonban a legkisebb szennyeződés bekerülése azonnali meghibásodáshoz vezetett, ezért jól képzett és tartalék alkatrészekkel bőségesen ellátott szerelő részlegekre volt szükség a csapatoknál.
Az egyes típusok a licenc megvásárlásakor még – az adott kor technikájának átlagos szintjéhez mérten – korszerűnek voltak mondhatók, ám hadrendbe állításukkor már túlhaladottnak minősültek. Tűzerő és páncélvédettség tekintetében például nem tudtak egyenrangú félként fellépni a szovjet 76,2 mm-es páncéltörő ágyúkkal, illetve a T-34 és KV harckocsikkal szemben. A harckocsik konstrukciós jellemzőinek hármasából (tűzerő, páncélvédettség, mozgékonyság) az utolsó jónak volt mondható, bár éppen a fejlesztések nyomán csökkent ennek is értéke az előtétpáncél, a kötény felszerelése, illetve a nagyobb űrméretű vagy hosszabb csövű lövegek beépítése miatt. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy a páncélos fegyvernem kifejlesztésének megindításakor a Honvéd Vezérkar még nem a szovjet hadsereg ellen készült, s a szomszédos Kisantant-országok harckocsijainak jellemzői – leszámítva a csehszlovák Škoda T-38 típust – hasonlóak voltak a m. kir. Honvédség által használt harckocsikénak. A német illetékesekkel a háború végéig eredménytelennek bizonyultak a korszerű típusokra irányuló licencvásárlási tárgyalások, akik csak már elavult típusok licencének átadására voltak hajlandók. 1944-ben például felajánlották a Pz.IV közepes harckocsi gyártási jogát, amit a magyar fél visszautasított.
1938-tól a Honvédelmi Minisztérium összesen 1187 páncélozott járművet rendelt: 202 Toldit, 143 Csabát, 507 Turánt, 135 Nimródot, 200 Zrínyit (ebből 90 rohamtarackot és 110 rohamágyút). Az ipar azonban nem tudta teljesíteni a feszített tervet. A kevésbé fontosnak ítélt könnyűharckocsi- és páncélgépkocsi-megrendelések egy részét ezért törölték, illetve átütemezték a Turán közepes harckocsi és a Zrínyi rohamlöveg javára. A még meglévő Toldi könnyűharckocsik egy részét 4 cm-es harckocsiágyú beépítésével és a páncélzat megerősítésével, a Turánokat rövid (később néhány hosszú) csövű 7,5 cm-es löveg beépítésével igyekeztek korszerűsíteni. 1944-től elkezdték kötényezni a már legyártott harckocsikat, ám gyártási kapacitás hiányában csak kevés példányt sikerült felszerelni páncéltesten kívüli páncéllemezekkel. A beépített optikai és villamossági berendezéseket hazai gyárak készítették. Az optikai eszközöket (irányzótávcsövek, prizmák stb.) a Gamma Rt. és a MOM, a híradástechnikai eszközöket a Standard Villamossági Rt. gyártotta.
Mire azonban a gyárak a gyártási tapasztalatok birtokában teljes kapacitással működhettek volna, az 1944-ben megindult légitámadások lerombolták a szerelőcsarnokokat. 1938–1944 között Magyarországon a semmiből komoly harckocsigyártó ipart hoztak létre, de az anyagi, műszaki és személyi lehetőségek nem voltak elegendők ahhoz, hogy a Honvédség igényeit fedezzék. A gyártás visszaesésével, majd leállásával a páncélos alakulatok alkatrészellátása szinte teljesen megszűnt, a hazai gyártású páncélozott harcjárműveket egyre kisebb számban lehetett bevetésre alkalmassá tenni. A hiányok pótlására a németek bizonyos – de nem elégséges – mennyiségű harcjárművet átadtak a m. kir. Honvédségnek, így 1942-ben 10 db Pz.III N, 22 db Pz.IV F1, 10 db Pz.IV F2 és Pz.IV G harckocsit, 1944-ben 12 db Pz.III M, 72 db Pz.IV F2, 5 db Pz.V Panther és 10 db Pz.VI Tiger harckocsit. A legnagyobb szériát a csehszlovák hadizsákmányból 1942-ben átadott 108 db T-38 képviselte. 1944-ben a németek átadtak továbbá 12252 db StuG.III és 70 Hetzer rohamlöveget. Az írott források kevés száma miatt e számok esetenként becsültek.
A korabeli német, angolszász és szovjet elvek szerint a harci tömeg és a löveg űrmérete alapján kis-, könnyű-, közepes- és nehézharckocsikat különböztettek meg. A Honvédség a harcászati feladatok alapján sorolta kategóriákba az egyes harckocsitípusokat. Ez esetenként eltérést okozott egyes harckocsik besorolásában. A 7,5 cm-es löveggel felszerelt Turán 75 például a magyar hadrendben nehézharckocsiként szerepelt – nevezték Nehézturánnak is –, ám német besorolása a közepesharckocsiként tartotta számon.
A háború által és megvívása érdekében átalakított magyar gazdaságban 1938-tól, de főként 1941 nyarától az állam vált a legfőbb megrendelővé, beruházóvá és vásárlóvá. Az állam háborús kiadásai átlagosan a nemzeti jövedelem 25%-át emésztette fel évenként, s 1938–1944 között a Németországba irányuló szállítások nélkül 16 milliárd pengőre rúgtak. A nehézipar 1943-ban 35%-kal termelt többet, mint az utolsó békeévben, a könnyűipar termelésének közel 2/3-a 1942-ben már katonai megrendelésre készült. Felfutott a fegyver- és a katonai járműgyártás, az olajkitermelés az 1938-as 50 ezer t-ról 1943-ig 842 ezer t-ra, a bauxittermelés 540 ezer t-ról 1 millió t fölé nőtt, s meredeken emelkedett a nyersvas- és acéltermelés. A szénbányászat, ami a háború éveiben közel 1,5 millió t feketekőszenet és 12 millió t barnakőszenet hozott felszínre, döntően a hadiipar részére termelt. Az állami beavatkozás a mezőgazdaságban a háború kezdeti szakaszában a terménykészletekkel való rendelkezést (1940. május 29-től bevezették, majd fokozatosan kiterjesztették a beszolgáltatási rendszert), majd egyre inkább a termelés szerkezetének szabályozását célozta. Kötelezővé tették pl. bizonyos ipari növények termesztését. Az 1942-ben bevezetett ún. Jurcsek-terv alapján beszolgáltatott termények értékesítésére központokat állítottak fel, s utánuk maximált hatósági árat fizettek. 1943-ban 1 milliárdos mezőgazdasági fejlesztési tervet léptettek életbe.
A Szovjetunió elleni háború olyan erőfeszítéseket kívánt Németországtól, hogy európai méretű hadigazdasági rendszert építsen ki (erősen módosított és térben kitágított változatban ismét megjelent az 1914–1918 közötti Mitteleuropa-elképzelés), s ebből Magyarország sem maradhatott ki. A magyar hadiipar – különböző formákban – egyre nagyobb német megrendeléseket kapott, 1942-ben termelésének már nagyobb része jutott a német hadseregnek, mint a magyarnak. Kialakult a német haderő számára végzett bérmunka rendszere, amelyhez a németek rendelkezésre bocsátották a szabadalmakat, licenceket, terveket, esetenként anyagokat is. Az 1941. szeptember 30-ig 130 millió pengős megrendelési keretszám 1941 végére 580 milliósra emelkedett, 1943 júliusában meghaladta a 660 milliót, 1944 márciusától a 825 milliót. 1944. október 24-én megszüntették a Németországba irányuló szállítások vámkezelését. A bérmunka ellenőrzésére felállított DIKO (Deutsche Industrie Kommission in Ungarn, Magyarországi Német Ipari Bizottság) 1944-re a hadiiparon keresztül gyakorlatilag a teljes magyar gyáripar felett ellenőrzést gyakorolt. A német tőke is egyre fokozottabban hatolt be a magyar gazdaságba, elsősorban a repülőgépgyártásba, az alumínium- és az olajiparba. 1938–1944 között a német kézben lévő részvényállomány az iparban és a kereskedelemben közel 50%-kal, az iparral szoros kapcsolatban álló pénzintézeteknél több mint 100%-kal emelkedett. Mindez együtt járt a német adósságállomány gyors növekedésével. Az 1941 végén 14 millió márka tartozás 1 év alatt 506 milliósra, 1943-ra 1035 milliósra növekedett (a jelzett időszakban hozzávetőleg 1,6 pengő ért 1 márkát). Az adósságot felhalmozó hitelszállítások közrejátszottak az infláció felgyorsulásában. Ez 1942-ben vált érezhetővé, s 1944-ben vált rohamossá. Az 1938-as 800 milliós bankjegyforgalom 1943-ig 4 milliárdra, 1944-ben 12 milliárdra (1938-hoz képest 15-szörösére) nőtt. Ugyanezen időszakban a bankjegyforgalom Németországban a 8-szorosára, Japánban az 5-szörösére emelkedett. Az 1944-ben kibocsátott bankjegyek mintegy 50%-a már a német tartozások fedezését szolgálta.
A hadigazdaság velejárója volt a közellátás szabályzása, a húború utolsó évében az ellátás kormányzati eszközökkel való biztosítása. 1940 végétől működött a Közellátásügyi Minisztérium, amely kidolgozta és működtette a jegyrendszerre és a fogyasztási korlátozásokra épülő közellátást. A rendszer hatálya alá vont élelmiszerekből mindenki csak a rendeleti úton megszabott fejadagot vásárolhatta meg. A kis- és időskorúak, a betegek, a nehéz testi munkát végzők pótadagokban részesültek. Az 1941. május 12-én bevezetett vásárlási könyvbe lényegében minden közszükségleti cikk vásárlását be kellett jegyezni. A kenyérellátásra 1939. december 21-én bevezetett első intézkedés 75%-ban szabta meg a búza és a rozs kiőrlési arányát. Az engedélyezett egyfajta kenyérlisztből csak ún. “népkenyeret” süthettek, 80% sötét búza- és 20% rozsliszt keverékéből. 1940 szeptemberétől a kenyérsütéshez 100 kg liszt után legalább 25 kg burgonyát kellett felhasználni, 1941 februárjától további 30 kg árpa- és 20 kg kukoricalisztet. Budapesten 1941. szeptember 22-től bevezették a kenyér- és lisztjegyet. 1939. december 29-től a hét 2, később 3 napját “hústalan napnak” nyilvánították, amikor csak belsőségeket, halat, juhot, lovat, csirkét és pulykát lehetett árusítani. 1941. március 19-től korlátozták a vendéglőben felszolgálható ételeket. Budapesten 1943. január 1-jétől bevezették a húsjegyet. Hetente szabályozták, hogy az 1 hétre járó 5 hússzelvényből mennyi váltható be, s hogy 1 szelvényre mennyi húst és hentesárut lehetett vásárolni. 1940. április 6-tól bevezették a cukor- és zsírjegyet, 1942. május 16-tól a tejjegyet, de tejet arra is csak terhes anyák, 14 éven aluli gyermekek, betegek és idősek kaphattak. A jegyek beváltását 1944 őszéig sikerült biztosítani, a közellátás rendszere addig lényegében működőképes volt.
A Sztójay-kormány – német kívánságra – igyekezett kiszorítani a közéletből a németellenes erőket. Számos polgári ellenzéki és szociáldemokrata személyiséget letartóztattak, sokan német koncentrációs táborba kerültek. A Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Pártot, a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot és a Magyar Parasztszövetséget feloszlatták, a szakszervezetek kormánybiztos felügyelete alá kerültek. Betiltottak több mint 100 társadalmi, kulturális egyesületet, 150 folyóiratot, 18 budapesti és vidéki napilapot. A zsidó származású szerzők könyveit bezúzták. Az államapparátus vezető beosztásait (államtitkár, minisztériumi osztályfőnök és osztályvezető, főispán, alispán, polgármester) elsősorban a Magyar Élet Pártja jobboldalához és a Magyar Megújulás Pártjához tartozó személyekkel töltötték be. Az állami intézmények, így a Magyar Nemzeti Bank, a Nemzeti Színház vagy a Magyar Rádió élén szintén váltás történt. A “megtisztított” államgépezet a német megszálló hatóságok eszközévé vált. Mindennél súlyosabb volt azonban, hogy megkezdődött a zsidók addig elkerült deportálása.