– Uram! A késemért jöttem!
– Hol hagyta?
– Valami matrózban.
– Milyen kés volt?
– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?
– Kagyló.
– Hány részből?
– Egy darabból készült.
– Akkor nincs baj. Megvan a kés!
– Hol?
– A hátamban.
– Köszönöm…
– Kérem… A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem. Egy darab húszcentis kagylóritkaság.
– Forduljon meg, kérem, hogy kivegyem…
– Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.
– De én sietek, kérem! És mit tudja az ember, hogy mikor jön az orvos? Kés nélkül mégsem mehetek éjjel haza.
– Az orvos itt lakik a közelben, és a kocsmáros triciklin ment érte. Ha szurkált uram, hát viselje a következményeket.
– Hohó! Azért, mert magába szúrnak egy kést, még nincs joga hozzá, hogy megtartsa. Ez önbíráskodás! Hála Istennek, van még jog a világon.
– Nem is jogra hivatkoztam, hanem orvostudományra. A kocsmáros szerint az a recept, hogy bent maradjon a kés. Orvosi rendelet!
– Az orvos rendelkezzék a saját holmijával, a kés az én műszerem!
– Hm… nehéz ügy…
– Tudja mit? Nekem is van szívem, segítek a bajon. Kiveszem magából a késemet, és beteszek helyette egy másikat. Az is megteszi, amíg a mentő jön.
– Jól van. Csak ne legyen kisebb a kés, hogy jól elzárja a sebet, mert az egészség mindennél fontosabb, és recept az recept, hiába…
– Nyugodt lehet. Egy nagy konyhakést nyomok be helyette.
– Akkor rendben van.
– Forduljon… meg… hopp!… Így…
– Most nyomja bele a másikat!… Gyorsan!
– Ez itt a polcon épp jó lesz, habár csak fanyelű.
– Benne van?
– Fenét!… Hiszen alig vérzik a sebe. Itt, a csont mellett állt meg a penge, a porcok között… A mindenségit, kicsorbult a hegye!
– Nyomta volna a húsba, maga kezdő!
– Várjon! Ráteszek egy vizes kendőt… A szvetter egész jól leszorítja…
– Higgye el végre, hogy kés kell bele! A vendéglős tudja. Itt naponta ölnek. Tegye be a kést. Mi az magának?
– Nem értek hozzá. Bicskázásért vállalom a felelősséget, de műtétért nem! Kérje meg erre a szívességre valamelyik matrózt. Majd csak magukhoz térnek.
– Jó, hogy említi! Uram! Maga leütötte tizenkét hajósomat.
– Az egyikre ráesett a likőrösállvány, arról nem tehetek.
– Az volt az első fűtő!
– Mit tudja ezt egy likőrösállvány?
– És ott fekszik a hajópincér. Hol lehet most pincért találni? A Honolulu-Star reggel indul, és se fűtő, se pincér, mert maga leütötte őket!
– Abban igazam volt. Hozzám vágtak egy korsót, és az ilyen magatartás sért.
– Egyik sem vágta magához a korsót. Ezek ártatlanok.
– Hát ki tette?
– Én.
– Szerencséje, hogy haláltusáját vívja, különben most fejbe ütném… Jó napot.
– Várjon!
– Nincs időm. Sietek!
– Nézze meg, hogy nem kell-e kés a sebbe. Az ilyen szúrást nem szabad elhanyagolni. Lehet, hogy befelé vérzik.
– Onnan nem szúrhatták meg. Csak várjon az orvosra, az majd segít magán, ha lehet. Ha nem, akkor nyugodjék békével.
– Ajánlom magamat…
– Sajnálom, hogy ilyen gyenge legénységet toborzott…
– Halló! Fiatalember! Elkísérem. Volna egy ötletem, amivel pénzt kereshet.
– Rendben van.
– Várjon! Hej, csapos! Ha jön a kocsmáros, mondd, hogy elmentem járni egyet ide a közelbe. Ne féljen semmit, ha baj van, kést teszek a sebbe! Vigyázok… No, jöjjön!