HEGYESI UMAMI
Társaság a kishegyesi vendéglőben
Emlékeimben turkálva 1958 írtuk amikor én, egy december eleji vasárnap, fehér matróz ruhában, krétaporos fehér cipőben, Kishegyesen elmentem az Iparos utca sarkán lakó Nagymamámhoz vasárnapi ebédre.
A 66 évvel ezelőtti, pompás menűre még mindig emlékszem: Orjaleves csigatésztával, toroskáposzta benne főtt fülé-farkával, frissen sült oldalas, sült kolbász, zsírban sült burgonyaszeletekkel, kovászos uborka, almásrétes.
Akkor még mindennek igazi jó, máig felejthetetlen tiszta íze volt – nem is csoda, hisz a Nagymama kitünő szakácsnő volt – vendélője volt Kishegyesen.
Azóta is csak bolyongok az elveszett ízek kertjében, keresem a kishegyesi umamit – de nem lelem. Nem lelem az elveszett kacsasült, a meleg friss kenyér, az igazi halászlé, a gyönge galambleves, a sültbárány, a birkatarhó, a nokedlis csirkepaprikás, a velős-csontos marhahúsleves, a illatos szárma, a frissen pirított tökmag és a gyógyító eperpálinka ízét.
Mint ahogy a filmben is elhangzik: Se a kakaónak, se a pinának nincs már az a régi jó íze!