KEREKES SÁNDOR TÁRLATÁNAK MEGNYITÓJA
Szabadka – 2026. április 14. – Népkör Galéria
Kerekes Sándor első önálló tárlata – Szabadka, 1965. október 20. – a Városháza vestibilje
Tisztelt hölgyeim és uraim,
kedves barátaink,
tisztelt ünneplő közösség!
Vannak művészek, akik műveikkel lesznek jelen a világban.
És vannak ritka alkotók, akik nemcsak műveket hagynak maguk után, hanem szellemet, emberi minőséget, emlékezetet is teremtenek maguk körül.
Kerekes Sándor közéjük tartozik.
Kerekes Sándor 1945-ben született.
Már tizenöt éves korában, a szabadkai tanítóképző növendékeként megmutatkozott benne az a különös belső fény, amely csak a kivételes tehetségek sajátja.
Szilágyi Gábor festőművész tanítványaként indult el azon az úton, amelyről ma, hat évtized távlatából már teljes bizonyossággal láthatjuk: ez nem csupán egy pálya kezdete volt, hanem egy gazdag, sokrétű, szellemi és emberi életmű megszületése.
Első önálló kiállítását 1965-ben, a Szabadkai Ifjúsági Tribün keretében rendeztük meg a szabadkai Városháza vestibiljében.
Sanyi akkor húszéves volt.
Fiatal, sugárzó, eleven jelenség.
Olyan, akiben egyszerre volt jelen az alkotó szenvedély, a bohém szabadság, a tehetség merészsége és az a ritka vonzerő, amely nemcsak a művészetre érzékeny embereket, hanem szinte egy egész várost képes maga köré gyűjteni.
Már akkor érezhető volt, hogy nem mindennapi ember áll előttünk.
Nem egyszerűen egy ifjú festő.
Hanem valaki, akinek a jelenléte már önmagában is ígéret.
Második tárlatára 1967 őszén került sor a szabadkai korzó sarkán álló Képzőművészeti Találkozó galériájában.
Erre a kiállításra Sáfrány Imre festőművész, a 7 nap akkori grafikai szerkesztője küldött el engem, ezekkel a máig bennem élő szavakkal: írjál jót a kis Kerekesről, és készíts sok fotót, mert meglátod, egyszer még messze földön híres művész lesz ez a koma.
Sanyi ekkor huszonkét éves volt, és katonai szolgálatát töltötte a jugoszláv néphadseregben.
A megnyitóra vele érkezett Ceco is, a kor egyik legszebb szabadkai asszonya, karján a kis Kerekes Alexandarral.
Ebben a jelenetben ott volt valami a teljes emberi sorsból.
Ott volt benne az ifjúság, a szerelem, a család, a hivatás és a jövő.
Aztán következtek a művésztelepek - az együtt formálódó alkotói közösségek.
Én is voltam a topolyai, a zentai és a csurgói művésztelep születésénél, előbb Devics Imre, később Duránci Béla asszisztenseként.
Ezek az évek nem pusztán események voltak.
Ezek az évek egy közös szellemi világ épülésének évei voltak.
És egy téli délutánon, a csurgói művésztelepen, Sanyi a búbos kemencében tepsis krumplit sütött nekem.
Én meg tréfásan azt mondtam neki: Sanyikám, te jobb szakács vagy, mint festő.
Ö pedig, a rá oly jellemző derűvel és bölcsességgel így felelt: Fecán, ne feledd, hogy minden a művészethez tartozik: a pálinka, a vers, a tepsis krumpli, a szép lányok, a jó bor, a gondolatébresztő festmények és az éltető zene.
Ma, ennyi év múltán, már nyugodtan mondhatom: igaza volt.
Mert Kerekes Sándor valóban azok közé tartozik, akik számára a művészet soha nem volt pusztán mesterség.
Nem volt pusztán hivatás.
Nem volt pusztán kifejezési forma.
A művészet számára életforma volt.
Világszemlélet volt.
Ezért lehetett az, hogy életműve soha nem szűkült le egyetlen szerepre.
Festőként saját világot teremtő, figyelemre méltó műveket alkotott.
Költőként olyan sorokat hagyott maga után, amelyek kiegészítették festményeit.
Dobosként emlékezetes fellépéssel mutatkozott be az Omladina Ifjúsági Dalfesztiválon, a szabadkai színház színpadán.
Közéleti emberként – politikusként olyan személyiség volt, akit nemcsak tiszteltek, hanem még a csantavéri cigányuk is a vállukra emelték.
Pedagógusként pedig nemzedékek őrzik emlékét.
És mindezeken túl volt még valami, ami talán mindennél fontosabb.
Igazi barát volt.
Olyan ember, akinek jelenlétében az ember nem kisebbnek, hanem többnek érezhette magát.
Olyan ember, aki nemcsak alkotott, hanem emelt is.
Embereket.
Közösségeket.
Lelkeket.
Kerekes Sándor azok közé a ritka alkotók közé tartozik, akik nemcsak képeket festenek, hanem légkört teremtenek.
Nemcsak műveket hoznak létre, hanem szellemiséget hagynak maguk után.
Nemcsak jelen vannak a kultúrában, hanem alakítják is azt.
Az utóbbi évtizedekben szinte minden jelentős kárpát-medencei művésztelep munkájában részt vett.
A művésztelepeknek ajándékozott műveiből ma már állandó kiállítások nyílnak.
Több mint hétezer alkotása maradandó értéket képvisel a Kárpát-medence képzőművészeti kultúrájában.
De még ez a lenyűgöző szám sem mond el mindent.
Mert Kerekes Sándor jelentősége nem csupán a műveinek sokaságában rejlik.
Hanem abban a teljességben, amely alkotásaiban, gesztusaiban, közéleti szerepvállalásában, pedagógiai munkájában és emberi kapcsolataiban egyaránt megmutatkozott.
Abban a szabadságban, amelyet képviselt.
Abban az érzékenységben, amellyel láttat.
Abban a hűségben, amellyel közösségeihez tartozott.
És abban a rendíthetetlen hitben, amellyel a művészet méltóságát szolgálta.
2025-ben a magyarországi Juhász Gyula Művészeti Díj kuratóriumához kilencvenkét ajánlás érkezett a Kárpát-medence különböző részeiből.
Költőket, zenészeket és képzőművészeket jelöltek a díjra,
A kuratórium Kovács Henriette elnök vezetésével, több mint két hónapon át mérlegelt, mígnem megszületett a döntés: a 2025. évi Juhász Gyula Művészeti Díjat, Kerekes Sándornak ítélte oda, a Kárpát-medencei magyar festőművészet doyenjének, hatvan éven át kiteljesedő, sokrétű és maradandó munkássága elismeréseként.
A kuratórium Kerekes Sándort egyértelműen reneszánsz embernek titulálta.
Ez a döntés méltó.
Mert ez a díj ma nem csupán egy kivételes festőművész előtt tiszteleg.
Ez a díj főhajtás egy ember előtt, aki tudta, hogy a művészet nem csupán a vásznon születik meg, hanem a gondolatban, a szóban, a zenében, a barátságban, a közösségben, a tanításban és az élet szeretetében is.
Ez a díj köszönet azért, hogy
munkáival gazdagította kultúránkat,
jelenlétével emelte közösségünket,
emberségével pedig megszépítette azok életét, akik ismerték őt.
És amikor ma kimondjuk Kerekes Sándor nevét, nemcsak egy festőművészt ünneplünk.
Egy korszakot ünneplünk.
Egy szellemet ünneplünk.
Egy emberi minőséget ünneplünk.
Egy olyan alkotót ünneplünk, aki bebizonyította, hogy a művészet és az élet a legmagasabb szinten nem különül el egymástól, hanem egymást emeli, egymást igazolja, egymást teljesíti be.
Ezért Kerekes Sándor életműve:
Nemcsak megbecsülést érdeme, hanem tiszteletet.
Nemcsak tiszteletet, hanem hálát.
És nemcsak hálát, hanem maradandó helyet a kárpát-medence magyar művészetének legnemesebb hagyományában.
Tisztelt ünneplő közösség,
ma, amikor e díjjal Kerekes Sándort köszöntjük, valójában önmagunkat is emlékeztetjük arra, hogy mit jelent az igazi művészi nagyság.
Azt, hogy a tehetség önmagában még kevés.
Kell hozzá hűség.
Kell hozzá emberség.
Kell hozzá közösség.
Kell hozzá tartás.
És kell hozzá az a belső fény, amely nem alszik ki rossz időkben sem..
Kerekes Sándorban ez a fény hatvan éve világít.
Világít a képeiben.
Világít a verseiben.
És világít mindazok szívében, akik ismerik, szeretik, tisztelik őt.
Ezért ma nemcsak díjat adunk át.
Ma tanúságot teszünk.
Tanúságot arról, hogy az érték maradandó.
Hogy a valódi művészet túléli a korokat.
Hogy az igazi emberi minőség nem halványul el.
És hogy vannak nevek, amelyek nemcsak bekerülnek a közösségi emlékezetbe, hanem ott örökre megmaradnak.
Kerekes Sándor neve ilyen név.
Isten éltesse őt.
A művészet tartsa meg őt nagyon sokáig, közöttünk.
Kerekes Sándor, a Kárpát-medence festők doyenje – Szabadka, 2025. július 29.