A késő őszi idő homogén-szürke, mint az álmosító müncheni őszi napok, amikor a város nem dönt el semmit: sem azt, hogy élni akar, sem azt, hogy elbújik a csendben, vagy csak lebeg, mint ahogy én most lebegek..
Mióta ezek a borongós, esős napok beköszöntöttek, lassan eluralkodott rajtam valami nyugtalanító érzés. Úgy éreztem, hogy újra és újra rám tör a félelem. Nem az a hangos, pánikszerű rettegés – hanem az a csendes, alattomos fajta, amely melléd ül, és nem kérdez semmit. A legnagyobb gyötrelmem nem is a magány, hanem az érzés, hogy nem tudtam időben értékelni az igaz szerelmet.
Azt hittem, a szerelem csak úgy jár. Természetesnek vettem, mint a levegővételt. Magától értetődőnek gondoltam. Nem hajoltam fölé, nem óvtam, nem vigyáztam rá. Pedig a szerelem nem automatikusan jár. A szerelem ajándék. Ritka, kivételes kegyelem. Csak a kiválasztottak kapják meg – másoknak csak egy rövid érintés jut belőle.
Ma már nem hiszem, hogy kiválasztott lettem volna. Talán csak véletlen volt. Vagy egy isteni ajándék, amelyet nem nekem szántak. Talán más kapta, és csak megosztotta velem. Akkor, amikor éreznem kellett volna ennek a súlyát és örömét, nem jutott el a tudatomig. Mostanra, amikor már majdnem mindent értek, csak a bűnbánat maradt. És az a kimondhatatlan fájdalom, hogy mire a szív megtanul emlékezni, addigra már nincs mit megtartania.
A megosztásról jut eszembe egy gyermekkori emlék: Első osztályosok voltunk. Barátok, poros utcák és végtelennek hitt délutánok. Szügyi Józsika, Búrján Jóska, Maronka Tibike – nevek, amelyek ma már úgy élnek bennem, mint régi fényképek, kissé megfakulva, mégis makacsul jelen vannak. Ha megéheztünk, a legközelebbi házhoz szaladtunk. Zsíros kenyeret kaptunk, lekvárosat, sós-paprikásat. Zöld almát. Minden falat közös volt. Akkor még tudtuk, mit jelent osztozni.
Egy délután nálunk bújócskáztunk a padláson. Anyám töltött kacsát sütött. A sütő ajtajának melege, a zsír illata betöltötte a házat. A kenyereket beleforgatta a kacsazsírba, a kifolyt töltelékből is tett rá, mintha ösztönösen tudná, hogy az íz nemcsak az ételben lakik, hanem az emlékben is. Búrján Jóska halkan megkérdezte:– Mit ken rá anyukád a kenyérre? Én, az örök ugrató, azt feleltem:– A kacsa szarját. A kenyér mennyei volt. Jóska pedig visszasompolygott anyámhoz, és teljes komolysággal mondta:– Irénke néni, én kérek még egy kis kacsaszart.
Ma már tudom: mindegy, hogy szerelmet osztunk meg, vagy egy szelet kenyeret. A lényeg ugyanaz. Hogy szívből jöjjön az osztozás. Hogy ne vegyük természetesnek. Hogy tudjunk hálásak lenni érte, amíg még a kezünkben van.
Nem tudom, létezik-e szerelemmolekula. De ha igen, akkor az a világ egyik legerősebb anyaga. Megmozgatja a földet, az időt, az emlékezetet. Az én szerelmem régen is mozgatta a világot, és most is mozgatja. Az emlékét nem kell előhívnom: itt van bennem. Bennem él, lélegzik, fájdalmasabban és tisztábban, mint valaha.
Egyre inkább szerelemfüggő vagyok, miközben már nincs kivel terveznem. És mégis felfedeztem valamit: hogy a szerelem nem múlik el. Nem kopik meg. Nem halványul el. Még a halál sem tud rajta változtatni. Csak mi tudunk – azzal, ha nem vigyázunk rá időben.