Kishegyesen az időt sokáig nem az órák mérték, hanem az anyakönyvek.1769-től tudjuk, ki mikor született, később azt is, ki kivel házasodott, és mikor lett belőle név egy halotti matrikulában. Az ember itt előbb lett adat, mint emlék. A falu nőtt, majd fogyott, mint egy türelmesen lélegző test. Én 1949-ben születtem, amikor még hétezren voltunk, és minden házban legalább négy ember fogta egymás kezét.
A Főutcán, amelynek neve gyakrabban változott, mint az emberek szokásai, a 3. szám alatt láttam meg a napvilágot. Kockaköves volt a kocsiút, szemben ártézi kút, mellette fehérre meszelt kereszt. Akkoriban még a tárgyaknak is volt idejük öregedni.
A Dömötör kocsma egyik oldalról, Kecskés Péter bácsiék háza a másikról, szemben a Faragó-féle fatelep. Nyáron nyitott ablaknál aludtunk, és a Czékus-zenekar muzsikája átszűrődött az éjszakán. A falu sosem volt igazán csendes, legfeljebb elfáradt.
Apám kézen fogott, és elvitt magával: borbélyhoz, postára, adóhivatalba, boltba, a téglagyárba. Én mindenütt csak néztem. A világ akkor még nagyobb volt nálam, és nem sietett.
Az óvoda a téglagyár mellett állt. Kovács Etelka óvónéni vigyázott ránk. Nem volt sok játék, de volt homokozó, hinta, és egy copfos kislány, aki mögöttem lévő padban ült. Iluskának hívták. Csillogó szeme volt. És csillogó fülbevalója.
A felnőttektől hallottam, hogy a gyémánt nagyon értékes. Azt is, hogy nősülni jól kell tudni, lehetőleg gazdag lányt kell elvenni. Így a gyémánt számomra nem kő volt, hanem ígéret.
A gyémánt fénye és Iluska szépsége is közrejátszott, hogy beleszerettem. Hónapokon át megosztottam vele az uzsonnámat. Hazafelé cipeltem a táskáját. Szerelmet vallani persze nem mertem, meg nem is tudtam – a szavak akkor még veszélyes dolgok voltak.
De Búrián Jóska tudta a biztos módszert: a copfrángatás a szerelem jele. Én hittem neki.
Óvatosan, de kitartóan húztam meg a copfját. Egyszer, kétszer, többször. Iluska vagy nem ismerte ezt a nyelvet, vagy nem akarta megtanulni, mert a szerelem nem talált viszonzásra.
De néha, ha visszagondolok, nem hiszem el, hogy nem szeretett viszont. Lehet, hogy szeretett. Csak nem tudta, mit jelent a copfrángatás. Akkoriban egy uzsonna megosztása még elég volt egy életre szóló emlékhez. A gyémánt pedig – mint később kiderült – nem volt más, csak vásári kellék.
A szerelem viszont igazi volt. Legalábbis nekem.