1957 nyarán Búrián Jóska egyik éjjel belesett szülei szobájába és olyasmit látott, amit nem kellett volna. Másnap a nagyszünetben összehívott bennünket az iskolaudvar hátsó sarkába, és komoly arccal közölte a nagy igazságot: a gyereket nem a gólya hozza.
Ez már önmagában is megrázó volt.
De Jóska nem állt meg itt. Elmagyarázta, hogy a gyerekhez férfi és nő kell, mégpedig egyszerre, és hogy ebben a folyamatban a férfinak fontos szerepe van. Hogy pontosan milyen, azt egyikünk sem értette, de mindannyian éreztük, hogy ez nagy dolog.
Egész héten erről sutyorogtunk. A világ hirtelen veszélyessé vált, tele titkokkal, amelyekről a felnőttek hallgattak, mi pedig éreztük, hogy nekünk is kell próbálni mint a cigarettát.
Aztán Jóska előállt egy tervvel. Azt mondta, szerez egy lányt. Mi pedig – közösen – „megoldjuk a dolgot”.
Eljött a nagy nap és Jóska beszervezte a szomszéd copfos, komoly tekintetű Rózsikát, akinek láthatóan fogalma sem volt róla, hogy történelmi szerepet szántak neki. Velünk pedig közölte, hogy fejenként két gombóc fagyiért lehet “gyereket csinálni”.
A helyszín Jóskáék háza végében lévő dombtető lett, ahol a fű zöld volt, az ég magas, és minden alkalmasnak tűnt egy forradalomhoz. A részletek homályosak voltak, a lelkesedés viszont határtalan. Mind a heten vállalkoztunk a nagy tettre. Jóska fejenkét bevasalta tőlünk öt dinárt, mi pedig sorban álltunk, komolyan, felelősségteljesen, és mindannyian úgy éreztük, hogy valami rendkívül fontos dologban veszünk részt – még akkor is, ha senki nem tudta pontosan, miben. Aztán sorba odaértettük kis fütyinket Rózsika bugyijához.
Délután mindnyájan nagyon elégedetten kísértük el Jóskát a cukrászdához, ahol ő harmincöt dinárért vett tizennégy kugli fagylaltot, persze minden gombócot külön-külön kérte, mert az annyi tölcsért is jelentett.
Nekünk nem jutott fagyi, mert az összes pénzünket beáldoztuk a “gyerekért “ – csak csorgattuk a nyálunkat és nagy titokban arról tanakodtunk, hogy mi legyen a közös gyermekünk neve. Valami szép, rendes nevet akartunk. Úgy rémlik, az Emmában állapodtunk meg.
Mondhatom, hogy soha nem lett belőle gyerek.
Időközben Rózsika megnőt és csodálatos szép lánnyá érett, mi pedig megtanultuk, hogy a világ sokkal bonyolultabb annál, mint amit egy nagyszünetbe bele lehet sűríteni.
De néha, ha visszagondolok, mégis úgy érzem: abban a nyárban volt valami meghatóan tiszta. Egy pillanat, amikor komolyan hittük, hogy a szeretethez elég a jó szándék, felelősséghez pedig hét fiú és egy név.
És ha Emma valahol mégis megszületett volna – biztos vagyok benne, hogy szerette volna a fagyit.