Jugoszlávia sokáig kivételnek tűnt. Nem volt teljesen Kelet, és sosem volt igazán Nyugat. Ebben a köztes létben sokáig lehetett hinni: abban, hogy létezik harmadik út, amely megőrzi a szuverenitást, elkerüli a nagyhatalmi alárendeltséget, és mégis élhető marad.
Ez a hit azonban nem rendszerszinten omlott össze, hanem lassan, alulról. Először a gazdaság jelezte a bajt. A hetvenes években még elfedhető volt a probléma külföldi hitelekkel, vendégmunkások pénzével, statisztikai trükkökkel. A nyolcvanas évek végére azonban elfogyott a mozgástér. Az infláció mindennapossá vált, az üzletek polcai kiürültek, a fizetések elértéktelenedtek, és az addig tolerálható kompromisszumok hirtelen elviselhetetlenné váltak.
A testvériség és egység jelszava egyre üresebben csengett. A köztársaságok közötti feszültségek nem új keletűek voltak, csak addig el voltak fojtva. Amikor a központ meggyengült, ezek az indulatok utat találtak maguknak. A gazdasági viták mögött hamar megjelent a nemzeti sérelem nyelve, majd a történelmi számonkérésé.
Ekkor kezdett világossá válni, hogy Jugoszlávia külön útja nem intézményes stabilitásra épült, hanem egyensúlyozásra. Amíg volt mit osztani, működött. Amikor már nem volt, a rendszer nem tudott mást kínálni, csak bűnbakokat.
A politikai elit erre nem reformmal válaszolt, hanem radikalizálással. A félelmet mozgósították, az identitást felfegyverezték. A nyelv is megváltozott: ami addig gazdasági kérdés volt, az hirtelen nemzeti ügy lett; ami addig vita volt, az árulássá vált.
Én ekkor már pontosan éreztem, hogy baj lesz. Nem a hírekből, nem elemzésekből – hanem az emberek hangjából. A beszélgetésekben egyre több lett a gyanakvás, egyre kevesebb az irónia. A humor eltűnése mindig rossz előjel. Amikor egy társadalom már nem tud nevetni önmagán, akkor kész a tragédiára.
Jugoszlávia külön útja ekkor nem lezárult – eltört. Nem kívülről kényszerítették térdre, hanem belülről veszítette el az egyensúlyát. A régi kompromisszumok nem működtek, az újakhoz nem volt bizalom. A hatalom pedig nem a kiengesztelést választotta, hanem az erőt.
Emlékszem, 1988. október 7-én, pénteken egy koraesti órában történt. Nem ünnepnap volt, nem tüntetés, nem rendkívüli esemény. Egy hétköznap, amikor az ember még azt hiszi, hogy a dolgok alapvetően rendben vannak, csak valahogy fáradtabb minden.
Szabó Pista lakásában ültünk, hárman-négyen. Kávé volt az asztalon, hamutálban félig elszívott cigaretták. A rádió halkan szólt a háttérben, de senki nem figyelt rá igazán. A beszélgetés eleinte jelentéktelen dolgokról folyt: árakról, hiánycikkekről, arról, hogy ki hol tudott lisztet vagy olajat szerezni. Mindenki rutinszerűen panaszkodott, mint ahogy az ember egy rossz időjárásra panaszkodik.
Aztán valaki kimondott egy mondatot. Nem volt hangos, nem volt indulatos. Csak annyi: „Ez már nem ugyanaz az ország.”
Csend lett. Nem az a kínos fajta, hanem az a sűrű, amikor mindenki tudja, hogy igazat hallott, de még nem meri végiggondolni. Valaki megpróbálta elütni egy félmosollyal, mondott valami ironikusat, de nem nevetett senki. A mondat ott maradt az asztalon, a csészék és a hamu között.
Én akkor vettem észre, hogy mindenki más irányba néz. Nem egymás szemébe. Az ember ilyenkor ösztönösen elkerüli a tekintetet, mert fél, hogy amit a másik arcán lát, az visszavonhatatlan. Valaki halkan hozzátette: „És nem lesz jobb.”
Ez volt az a pillanat, amikor először éreztem félelmet, nem politikai értelemben, hanem egzisztenciálisan. Nem attól féltem, hogy mi lesz a rendszerrel, hanem attól, hogy mi lesz velünk. Hogy a megszokott keretek – munka, barátság, hétköznap – egyszer csak nem tartanak meg többé.
A beszélgetés ezután gyorsan irányt váltott. Mindenki óvatosabb lett. Mondatok félbemaradtak. Kódolt utalások jöttek elő, régi reflexek: „ezt inkább ne most”, „erről majd máskor”. Észrevétlenül visszatért az öncenzúra, amit már azt hittük, magunk mögött hagytunk.
Amikor elindultam haza, az utcán furcsa nyugalom volt. Nem történt semmi, és épp ez volt benne a nyugtalanító. A város úgy viselkedett, mint aki visszatartja a lélegzetét. Akkor értettem meg, hogy a baj nem ott kezdődik, amikor lövések dördülnek el, hanem amikor az emberek már nem mernek teljes mondatokat befejezni.
Ez a jelenet nem szerepel semmilyen történelemkönyvben. De számomra ez volt Jugoszlávia megbicsaklásának valódi pillanata: nem a parlamentben, nem a tévéképernyőn, hanem egy konyhaasztal mellett, ahol először vált világossá, hogy amit eddig természetesnek hittünk, az nem magától értetődő többé.
A megbicsaklás pillanatában még sokan hitték, hogy vissza lehet fordulni. Hogy ez csak átmeneti zavar. Ma már tudjuk: nem az volt. Ez volt az a pont, ahol a történelem átváltott drámai üzemmódba, és onnantól már nem lehetett megállítani.