Második fejezet
A Nagyfa – a hársfa – átvészelt minden vihart, amit a történelem rázúdított. Túlélte a fekete seregek pusztítását, a hódoltság súlyos évszázadait, Keletről jött lovasok porát, majd a Rákóczi-szabadságharc csatáinak dörgését. Látta a Tisza-menti határőrvidék rideg fegyelme alatt sorakozó katonákat, hallotta a rác vajda, Šupljikac dübörgő csapatait, átélte királyságok születését és bukását, országok szétszakítását és újra rajzolását.
Ágai minden korszakban megremegtek a fájdalomtól, de törzse soha meg nem hajolt. Tavasszal rendre új levelet bontott, mintha emlékeztetné a világot: amikor a nép marad, a fa is marad.
De akadt valaki, akinek szívében sötét árnyék gyökerezett meg a Nagyfa ellen.
Rosenfeld Mátyás, 1892. március 9-én született Adán, gyermekéveit a hársfa közelében töltötte. A falu népe úgy mondta, hogy már tízéves korában furcsán nézte a fát: mintha irigyelte volna, hogy az emberek hozzá mennek panaszaikkal, örömeikkel, hogy a szerelmesek dallamai alatta születnek, hogy eskük és fogadalmak gyökeret vernek az árnyékában.
Rosenfeldben nem a hársfa életteli zöldje tükröződött, hanem a saját jelentéktelenségétől való félelem. Azt hitte, ha eltörli a Nagyfát, eltöröl valamit a faluból, ami őt mindig emlékeztette arra, hogy idegen maradt a saját szülőföldjén.
Gyűlölete tehát nem a fának szólt, hanem önmagának.
Ám a Nagyfa ellenállt minden késnek, baltának, mérgezett víznek és lopva kiásott gyökérnek. Törzse újra vastagodott, kérge újra zárult, levele minden tavasszal kihajtott, mintha szemtelenül azt üzenné Rosenfeldnek: „Én maradok. Te elmúlsz.”
A férfi évtizedekkel később, messze Adától, a Volga melletti Nyizsnyij Novgorod-i kórház rideg falai között érezte meg, hogy élete vékonyodik, mint a téli jég. 1971. január 5-én, utolsó napjaiban különös megszállottság lett úrrá rajta: úgy hitte, ha ő már nem győzhette le a Nagyfát, legalább halála után megtörheti azt.
Titkos üzeneteket küldött – összeköttetései voltak, múltjából maradtak olyan emberek, akik pénzért vagy hűségből bármit megtettek. Egy ilyen ember kapta meg a megbízást: egy bérfagyilkos, akinek feladata nem élet kioltása volt, hanem egy jelképé.
A dátum: 1972. július 17.
A helyszín: Ada, a magyarok Nagyfája.
Az éjszaka meleg volt és szélcsendes. A falu aludt, csak a kutyák ugatták meg időnként az idegent, aki lopva közeledett a tisztás felé. A Nagyfa állt, ahogy mindig: erős törzzsel, szélesen terpeszkedő ágakkal, gyökereivel mélyen kapaszkodva az adai földbe.
A bérfagyilkos gyúlékony folyadékot locsolt a törzsre. Mielőtt meggyújtotta volna, egy pillanatra megtorpant – mert a hársfa olyan méltósággal állt előtte, amelytől az ember óhatatlanul meghajol. De a pénz, a parancs, a kötelesség erősebb volt a lélek maradék tisztaságánál.
A láng fellobbant. Először csak egy keskeny fénycsík volt a kérgen, majd vörös lobogássá nőtt, végül egész törzset beborította. A fa levelei sisteregtek, hullottak, mintha könnyek lettek volna.
Ám a pusztításban is történt valami különös.
A Nagyfa nem jajdult fel. Nem recsegett, nem roskadt össze. A tűzben is tartotta magát, mintha azt mondaná: „Engem nem győztök le ilyen könnyen.”
A falu népe másnap döbbenten látta, a fekete törzset… ám a gyökerek érintetlenek maradtak. És tavasszal, amikor mindenki azt hitte, hogy végleg elpusztult, a megfeketedett törzsből mégis kibújt egy vékony, halványzöld hajtás.
A Nagyfa üzent:
„A magyarok maradnak.
A fa marad.
A történelem viharai elmúlnak.”
És aki akkor ott állt, még suttogni is merte:
„A Nagyfát nem lehet megölni. Mert nem csak fa – emlékezet.”