A szabadkai városháza madártávlatból
700 TÚLÓRA EGY HÓNAP ALATT
1970-ben húszéves voltam, főiskolás, pénztelen és magabiztos. Az a fajta magabiztos, aki pontosan tudja, hogy semmit sem tud – de azt is tudja, mikor kell azt mondani, hogy ért hozzá. Így lettem Szabadkán a városháza fűtésrendszerének „műszaki vezetője”.
Fogalmam sem volt a radiátorokról, kazánokról, csövekről. A radírárok szót például akkor hallottam először, és hosszú ideig meg voltam győződve róla, hogy valamilyen politikai szervezet rövidítése. (Talán baloldali.) De nagyon kellett a pénz, és valahogy fél éven át sikerült úgy vezetnem a felújítást, hogy senkinek ne tűnjön fel: inkább irodalmi, mint műszaki érzékem van.
Aztán 1970 novemberének végén kitört az influenzajárvány.
A városházán öt portás dolgozott váltásban. A portáról ment minden: belépés, kilépés, és – ami a legfontosabb – a telefonközpont irányítása. December 3-ára mind az öt portás ágynak esett. A fél város betegen feküdt és Arbidot szedett. És ekkor derült ki, hogy rajtuk kívül egyetlen ember tudja kezelni a városházi telefonközpontot. Én.
A műszaki igazgató, Polyakovity Ico – történetesen a háziorvosom fia – rövid gondolkodás után december 3-án, csütörtök reggel pontban hat órakor kinevezett főportássá.
Így lettem harminc napra, napi huszonnégy órában, összesen hétszáz órára Szabadka városházájának portása. Készenlétben. Mindig. Ünnepnap, hétköznap, nappal, éjszaka. Ha lett volna villanykörte az ajtó felett, az is engem világított volna.
A műszaki igazgatótól napi egy liter pálinkát kaptam. Nem jutalomként, hanem prevenciós céllal.– Lassan iszogasd – mondta –, fertőtleníti a torkot.
Az influenzát nem kaptam el. Cserébe én lettem a történelem legvidámabb portása.
Kapcsoltam a hívásokat, nyitottam az ajtókat, hallgattam a város hangját. Harminc nap alatt jobban megismertem Szabadkát, mint addigi egész életemben – és valószínűleg jobban, mint a város saját magát.
Helytállásomért 1971. január 4-én, hétfőn délben, a városháza igazgatója jutalmul hat havi bért fizetett ki. Indoklás: 1970 decemberében – többek között nekem köszönhetően – a városi hivatalok működtek. (Ami ilyen körülmények között már önmagában történelmi teljesítmény.)
Ráadásként a 184-es számú, három egymásba nyíló irodában berendeztek számomra egy fotóműtermet, és kineveztek a város fotósává. Így lettem műszaki vezetőből főportás, majd hivatalos fotográfus – mindez egyetlen tél alatt.
És én hirtelen híres lettem.
A kávézókban ingyen kaptam a krémest és a kávét. A fodrász nem engedte, hogy fizessek. Az emberek mosolyogtak, amikor megláttak – ami Szabadkán nem volt mindennapos jelenség.
És ekkor döntött úgy Erzsike – a szerelmem –, hogy ha már ilyen nagy tettet hajtottam végre, akkor hozzám jön feleségül.
1972. január 9. Erzsike és Feri
UTÓSZÓ
Van egy igazság, amit sokáig nem mondtam ki: a szabadkai városháza nem munkahely volt számomra. Otthon volt.
A történet nem ért véget azzal az egy hónappal, a hétszázhúsz túlórával, a pálinkával és a nevetéssel. Az csak a kapu volt. Utána még négy éven át ott dolgoztam, ott laktam, ott éltem. A városháza befogadott. Falai között lettem valaki – nem rang szerint, hanem emberileg.
Ott ismertem meg Erzsikét. Ott szerettünk egymásba. Ott kötöttünk házasságot. A városháza nemcsak a karrierem kiindulópontja volt, hanem az életemé is. Onnan indult minden, ami később történt. Amit ma életemnek nevezek.
Ma már nincs városházám. És nincs Erzsikém sem. Ő elment. A város megváltozott. Az épület áll, de már nem az enyém.
Mégis: álmomban gyakran ott élek. Ugyanazokon a folyosókon járok, ugyanazokat az ajtókat nyitom, ugyanaz a város lélegzik körülöttem. Nem nosztalgiából – hanem mert ott voltam igazán otthon.
Ez a történet ezért humoros, ezért örömteli, és ezért fáj. Mert amit kaptam, az valódi volt. És amit elvesztettem, az pótolhatatlan.
De amíg emlékezni tudok, addig a városháza még áll. És Erzsike még mosolyog.
1970. december – A szabadkai városháza főbejárata