Válasz Hont András: Az „ennél bármi jobb” elviselhetetlen erkölcstelensége című, az Index mai számában megjelent esszéjére.
KOLLÁR FERENC
A hatalom csendje
Van egy pont, ahol az ember már nem remél, de még nem cinikus. Nem kiábrándult, nem keserű, csupán megáll, és körülnéz. Nem vár többé megváltást, nem keresi görcsösen a jókat és a rosszakat, hanem észreveszi, hogy a politika nem erkölcsi tér, hanem erőtér. Nem az igazság vonzza benne a szereplőket, hanem a közelség: a közelség a döntéshez, a pénzhez, a befolyáshoz, ahhoz az asztalhoz, ahol nem kérdeznek, csak osztanak. A hatalom nem rosszindulatú, nem gonosz, nem ördögi; a hatalom személytelen. Nem gyűlöl, nem szeret, nem nevel, hanem halad előre, és mindent felhasznál, ami az útjába kerül: eszméket, embereket, indulatokat, erkölcsi szólamokat. Aki ezt nem érti, újra és újra meglepődik; aki érti, ritkábban lelkes, de ritkábban is csalódik.
A demokrácia nyelve udvarias és megnyugtató. Azt mondja: felhatalmazás, de azt érti alatta: engedély. Azt mondja: képviselet, de azt érti alatta: kezelés. A nép nem uralkodik; a nép jelen van, mint egy tanú, akit ritkán kérdeznek, de gyakran idéznek. Mindig akkor hivatkoznak rá, amikor már eldőlt minden, és mindig akkor kérik a véleményét, amikor az már nem változtat semmin. Ez nem összeesküvés, nem különös romlottság, hanem működés. Így működik minden rendszer, amely sok embert akar irányítani kevés döntéssel.
A politikában az erkölcs nem iránytű, hanem díszlet. Addig marad a színen, amíg hasznos, amíg mozgósít és legitimál, majd csendben lebontják, és senki nem emlékszik rá, hol állt. Aki erkölcsös akar maradni, nem azért nem jut közel a hatalomhoz, mert alkalmatlan, hanem mert nem hajlandó bizonyos mondatokat kimondani, bizonyos ajtókat becsukni maga mögött, bizonyos embereket végleg elfelejteni. A politika nem teszi rosszá az embert; csupán megkérdezi tőle, mennyit ér neki önmaga, és kivárja a választ.
Az ellenzék sosem az ellentéte annak, ami van, hanem a következő változata. Ugyanabban a térben mozog, ugyanazokat a szabályokat tanulja meg, ugyanazokat a kiskapukat keresi. Nem rendszert akar váltani, hanem helyet. Ezért veszélyes a program: köt, számon kérhetővé tesz, lezár. A hallgatás ezzel szemben mindent nyitva hagy, ezért a legbiztosabb ígéret az, amit nem mondanak ki. A jövő homályban tartása nem gyengeség, hanem mozgástér.
A tiltakozás nyelve rövid és ritmikus. Jelszavakból áll, hangból, összetartozásból. A „mocskos fidesz” nem állítás, hanem jelzés: itt vagyok, közétek tartozom, nem kérdezek, nem árnyalok, nem bontom meg az egységet. A jelszó mindig kényelmesebb, mint a gondolat, mert nem kér felelősséget, csak hangerőt. Így válik az indulat politikává, a politika pedig indulattá, miközben a tartalom lassan elpárolog.
Az „ennél bármi jobb” mondat a türelmetlenség erkölcsi álcája. Azt feltételezi, hogy a rossz nem mélyül, csak megszűnik, hogy a történelem egy irányba halad, és nem szakadékokon át. Pedig mindig van rosszabb, és többnyire azok hozzák el, akik biztosak benne, hogy most végre igazuk van. A történelem nem tanít, nem javít, nem vigasztal; a történelem emlékeztet, ha hagyjuk, és büntet, ha nem.
A hazaszeretet nem lelkesedés, nem hitvallás, nem kiabálás. A hazaszeretet csendes mesterség. Mérlegel, lassít, kérdez. Nem azt keresi, mi a jó, hanem azt, mi az, ami nem teszi helyrehozhatatlanná a holnapot. Nem hősies, nem felemelő, nem tapsolható, de talán ez az egyetlen formája, amely még nem árulta el önmagát.
A politika világa nem a jók és rosszak harca, hanem a rossz és a még rosszabb folyamatos váltakozása. A kérdés sosem az, ki győz, hanem az, mi marad meg a vereségek után. Aki ezt látja, nem lesz népszerű, nem lesz ünnepelt, de talán nem lesz vak. És lehet, hogy ez a legtöbb, amit ebben a világban még felelősen vállalni lehet.
Szeged, 2025. december 29.