Kollár Ferenc:
MESE A MÚLTRÓL, A JELENRŐL ÉS A JÖVŐRÖL
Ferenc-nap volt, december 3-án, a kora délutáni szürkület lassan ereszkedett rá a ház udvarára. A konyhában terített asztal körül három generáció ült — mindegyik ugyanazzal a névvel, mégis más-más tekintettel, máshonnan érkezve ugyanabba az életfolyamba.
A legidősebb Ferenc lassan töltötte az italt, úgy, ahogyan annak idején az apja tette. A mozdulat ismerős volt, a gesztus lassú és biztos, mintha a kéz emlékezne arra is, amit már az ész elfelejtett. A bor színe mély volt, a pohár falán áttörő fény pedig felvillantotta a három férfi arcán az idő lépcsőfokait.
A középső Ferenc — az apa — fia felé hajolt, hogy megigazítsa az inggallérját. A mozdulatban benne volt a saját gyermekkora, amikor ugyanezt az érintést érezte apja kezétől. Valahol mélyen megsejtette, hogy most ő az, aki egy lépcsőfokot felfelé lépett ezen a láthatatlan hagyomány-létrán, és egyszer talán az ő fia is tovább viszi majd.
A legfiatalabb Ferenc, az unoka, még csak alig ért a poharáig. A lába nem ért le a székről, de fontosnak érezte, hogy ott legyen. Tudta, hogy most valami nagy dolog történik, bár nem értette még a súlyát. Csak azt tudta: a neve különleges, mert már harmadszor foglalt helyet az asztalnál ezen a napon.
Kint feltámadt a szél és havas eső kezdett el esni. Mintha még valaki helyet foglalt volna a három Ferenc mellett. Mintha az első Ferenc – az, aki már nincs – ott lenne velük, mint a hagyomány csendes őrzője.
A legidősebb Ferenc nagyot sóhajtott. Nem szomorúan, hanem azzal a békével, amit csak az ismer, aki tudja, hogy az idő körbeér. Egy helyett lépett arrébb az idő hosszú padján.
— Tudjátok — mondta halkan —, régen, ugyanígy ültünk. Nagyapa bal oldalt, én középen, és a fiam ott, ahol most a kisunokám ül. Egy helyett lépett arrébb az idő hosszú padján.
A középső Ferenc bólintott, mert tudta, miről beszél. Az unoka pedig büszkén kihúzta magát, mint aki egy nagy szerepet örökölt — még ha nem is tudja, milyen nagyot.
A három Ferenc neve ugyanaz volt, de az arcuk, a hangjuk, a múltjuk és a jövőjük egymásba simult, mint három évgyűrű a fa törzsében. A legidősebb a múlt volt, a középső a jelen, a legkisebb pedig a jövő.
És mindannyian egy gyökérből nőttek.
— Egyszer majd — szólt a fiának a legidősebb Ferenc, poharát megemelve —, te leszel legidőseb. És te — nézett a kisunokára —, te leszel majd a középső. Akkor majd ti emlékeztek vissza milyen volt együtt ünnepelni.
A gyerek mosolygott, de nem értette igazán. A hagyományok úgy nőnek az emberek lelkében, mint a facsemeték: először csak gyökereznek, aztán egyszer csak ott állnak teljes magasságukban.
A három Ferenc koccintott. A poharak hangja tisztán csengett az esti levegőben, mintha az ősök is hozzákoccintottak volna. Az idő pedig körforgásban lélegzett tovább. És a családban, ahol a Ferenc név apáról fiúra szállt, újra három Ferencnek volt terítve az ünnepi asztalnál.
Mert vannak nevek, amelyek nem csak hangok. Vannak hagyományok, amelyek nem csak szokások. És vannak családok, amelyeknél egy név nem csupán az emberé — hanem a múlté, a jelené és a jövőé egyszerre.
