
Tornai Helga:
Gyógycukorka a szekrény mélyéről
„Komolyabb” ajándékot apám szüleitől soha nem kaptam. Pedig egyáltalán nem voltak fukarak (sőt!), csak egyszerűen nem volt náluk szokás a például évenként ismétlődő ünnepekhez kapcsolódó, legtöbb családnál szokásos, „komolyabb” ajándékozás. Egyetlen alkalomra emlékszem csupán, amikor egy jelentősebb ajándékkal kedveskedtek családunkból valakinek. A testvérem, Attila kapott tőlük nősülésekor egy nagyobb összeget, hogy azt költse el nászútján. Ha nagyszüleim megérték volna az én esküvőmet, akkor bizonyára nekem is járt volna nászútpénz. De ez most nem fontos. Lényeg, hogy ha én nagyobb ajándékokat nem is kaptam tőlük, kisebbeket viszont annál inkább.
Nagyanya egyszer nem eresztett el úgy maguktól, hogy előbb ne nyomott volna egy papírtölcsér (vagy ahogy ő mondta mindig: egy „stanicli”) tök- vagy napraforgómagot a kezembe, vagy hogy ne csomagolt volna nekem egy kis házi süteményt. Legtöbbször azonban cukorkát kaptam tőle; karácsonykor díszes szaloncukrot, máskor meg valamilyen kevéssé flancos, zacskós cukorkát, amit nagyapám általában a Lechner téren álló házukhoz legközelebbi élelmiszerboltban, a Vadász utca Kossuth Lajos sugárúti sarkán, vásárolt.
Attila, azaz Tillás – ahogy Uborka úr, nagyapámék egyik szomszédja hívta tréfásan testvéremet –, amint elvégezte az egyetemet, rögtön megházasodott, és elkerült Szegedről. Én akkor még gimnáziumba jártam, valamivel később meg egyetemre. Szegeden éltem hát még jó darabig, és jöttömben-mentemben gyakran betértem a nagyszüleimhez.
Hogy örült Nagyanya mindig, amikor meglátott az ajtóban! És hogy meghatódott, amikor a hátam mögül alkalmanként előkaptam egy, a Mars téri piacon vásárolt virágcsokrot, s azt egy puszi kíséretében a kezébe nyomtam. Szerettem virággal kedveskedni a már öreg, törékeny Nagyanyának. Szerettem szavak helyett virággal kifejezni: „Olyan jó, hogy te nekünk még vagy!”
A törökszegfű, a margaréta, a kardvirág… a rózsa, a nárcisz, a frézia mindig abba a szobába került, amelyet eredetileg ugyan főként ebédlőbútorokkal rendeztek be, de az én lánykoromban már csak távol élő családtagok, rokonok elszállásolására használtak. Étkezni ugyanis soha senkit nem láttam benne, viszont az egyik sarkában álló, párnákkal és paplanokkal magasra vetett ágyban olykor-olykor, mint hallottam, aludt még valaki.
Szerettem ezt a helyiséget, amelynek két ablakán a tornác felől a nap csendesen integetett be, s amelyen keresztül, a nyikkenő-nyekkenő parkettán, gyerekként az előszobából teljes gőzzel egyenest a hálószobába futottam be.
Szerettem ezt a szobát, mert a hegyvidéki, hófödte táj képe az ágy melletti falról végtelen békét sugárzott felém… mert a nagytálaló aranyozott szélű, kézi festésű kelyhe régmúlt világot tárt elém… mert a kistálalón gondolatban mindig azt a kis fenyőfát láttam magam előtt, amelyet apámmal december huszonnegyedikén kék-arany szaloncukrokkal meg parányi gömbdíszekkel ékesítettünk fel és raktunk nagy, illatos narancsokkal körül. Nagyanyával a virágot hol erre a kistálalóra – az erdei ösvény feszületénél álló vándor képe alá –, hol meg a nagytálalóra tettük.
Elrendeztük a virágot, leültünk a konyhában, és én meséltem a nagyszüleimnek Apáékról, Attiláékról, barátokról, tervekről, utazásról, egyetemről… Nagyanya hébe-hóba kérdezett valamit, de leginkább csak szótlanul, mosolygós tekintettel követte karosszékéből az én hömpölygő szóáradatom. Nagyapa is figyelt rám egy ideig, de aztán egyszer csak elbóbiskolt a székén, vagy vette micisapkáját s kilépett a tornácra.
Néha Nagyapa kezdeményezte a társalgást, s olyankor meg se várta, hogy mi Nagyanyával előbb bevigyük a virágot az „ebédlőbe”, vagy hogy, virág híján, én egyből melléjük telepedjek a konyhában. Beléptem az ajtón, s ő máris lobogtatta a Délmagyart. Olvasták, igen, igen! És az új tárcám is a kedvükre van! – nézett rám nagy büszkén.
Jólesett Nagyapa büszkesége, nagyszüleim elismerése. A sors akarhatta úgy, hogy éppen egyikükre bízzam legféltettebb álmom. Amikor halála előtt néhány nappal utoljára találkoztam Nagyanyával, csak mi ketten voltunk a házban, s már hazafelé készülődtem, amikor hirtelen elfogott a vágy, hogy megnyissam neki a szívem. Karosszékéhez léptem, búcsúzóul megpusziltam, s boldogan súgtam a fülébe: „Én majd író leszek, Nagyanya.” Ő erre nem szólt semmit, csupán rám emelte szeretetteljes tekintetét, és helyeslően bólintott. Azóta emlékezetemben legtöbbször így látom Nagyanyát; így, amint utolsó találkozásunkkor áldását adja álmomra.
Máskor meg keskeny, öreg, beesett vállal, púposra görnyedt háttal látom, amint behajol az előszobában álló, hatalmas, kétajtós szekrénybe. Édes vagy savanyú cukorkát emel ki a mélyből, a három óriás polcon sorakozó, tökéletesre vasalt, monogramos párnahuzatok és lepedőtornyok alól. Amennyire tud, felegyenesedik, rám emeli horpadt-fáradt, szerető tekintetét, kezembe nyomja kis ajándékát, magához ölel és utamra enged. Hogy csak menjek, ha mennem kell! Rohanjak bátran, merészen „tűsarkúim tetején”! Ő majd vár rám megint, szép türelmesen; a szokásos, barna, magas szárú, fűzős cipőjében; az egyenest számára készült lábbeliben, amelyben régebben a templomba legalább vasárnaponként sikerült még eljutnia.
Ezzel a magas szárú, immár csak a házon belül használt gyógycipővel meg azzal az előbb említett, horpadt-fáradt, szerető tekintettel találtam magam szemben akkor is, amikor egy nap Nagyanya a szekrény mélyéről váratlanul gyógycukorkát vett elő.
– Ugye te is szereted? – kérdezte félve, az édességre mutatva.
– Hát persze! – bólintottam, tekintetemet arcáról cipője orrára csúsztatva.
– Vagy inkább Fruttit szerettél volna? – tudakolta.
– Á, dehogy! – ráztam a fejem tagadólag. – Ez nagyon jó lesz! – mosolyogtam Nagyanyára.
És mosolyom eloszlathatta legcsekélyebb kételyét is, mert ezt követőleg most már jó darabig mindig valamilyen gyógycukorkával lepett meg. Ha csak sejtené, hogy én mennyire gyűlölöm még a szagát is a Negrónak meg társainak! – gondoltam annyiszor.
Hogy a nagyszüleim miért álltak át a gyógycukorkákra? Miért vették a Frutti meg a többi finom cukorka helyett most egyszeriben ezeket? Fogalmam nem volt. Maguknak már régóta vásárolták volna őket? Vagy csak nemrég hallották valakitől a szenzációt? Hogy a cukorkákba töltött gyógyfüvek képesek évtizedekkel meghosszabbítani az emberi életet? – tűnődtem egyre csak. És ahogy telt-múlt az idő, mind mulatságosabb, mind képtelenebb feltevésekkel szórakoztattam magam.
A pocsék cukorkákhoz meg jó arcot vágtam rendületlenül. Boldogságot színlelve csúsztattam őket a retikülömbe, s otthon Apának passzoltam át kivétel nélkül mindet. Ő szerette a gyógycukorkákat, de sajnálta, hogy amit a szülei nekem szántak, azt ő ette meg. Mondhattam neki ugyan, hogy cseppet se aggódjon, mert én már amúgy is túl sok édeset eszem! Ő kínban érezte magát, nem vitás. Velem más volt a helyzet. Engem egyáltalán nem bántott a dolog. Hisz az ajándékba kapott édességet mindig nagyanyám fiának, Apának adtam, nem pedig idegeneknek.
Hanem aztán egy szép nap mi történt!
Apával együtt vagyok a nagyszüleimnél, s mindketten az előszobában állunk, amikor Nagyanya a szekrényből előveszi ajándékát.
– Tessék! – nyújtja felém mosolyogva a csomag gyógycukorkát.
De még mielőtt átvehetném, apám így kiált:
– Ezt a Helga ki nem állja! – függeszti tekintetét a cukorkára. – Ezt mindig nekem kell helyette megennem – mondja vidáman, s jóízűen még nevet is egyet utána.
Érzem, apám a legkevésbé sincs tudatában, hogy most mennyire melléfogott. Halálbiztos vagyok benne, hogy neki sejtelme sincs arról, hogy én most a legszívesebben a föld alá süllyednék vagy megvakulnék, csak ne látnám Nagyanya döbbenettől megnyúlt tekintetét!
– Nem tudtam, hogy nem szereti – mondja Nagyanya halkan.
Mást nem mond. Nem szid, nem korhol, de én mégis rettentő kínban érzem magam. Úgy szeretném, ha nem hallotta volna meg apám szavait! Olyan, de olyan jó lenne, ha nem gondolná úgy, hogy én őt becsaptam! Merthogy úgy gondolja, az a napnál is világosabb, hiszen, amikor búcsúzunk, tekintete még mindig csalódott és komor, elgondolkodó.
– Hogy tehetted?! – kérdezem Apát hazafelé menet. – Te megmondtad Nagyanyának, hogy én utálom a gyógycukorkát?! Hogy volt hozzá szíved??? Annyi szeretettel adta… úgy örült, hogy én is szeretem azt, amit ő!
– Igazad van, nem kellett volna – ismeri el Apa egyből. – Eszembe se jutott… eszembe se jutott… – suttogja szomorúan.
A következő találkozásunkkor Nagyanya úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Hogy mégis történt valami, az persze nyilvánvaló volt, hisz az immár szokásos gyógycukorka helyett Fruttit adott. És igen, ettől fogva most már mindig azt adott.
