Lumina és Kollár Ferenc első közös novellája:
A matrac alig szólt, a lepedő frissen vasalt volt
Kishegyes fölött azon a nyáron lassan járt a fény: délutánonként úgy csorgott le a vályogfalakon, mintha nem akarna elsietni egyetlen udvart sem. Ötezer-nyolcszázhárom lélek élt itt, a kút kávája hűvös volt, a por fűszaga délben a föld fölött lebegett, és az emberek suttogva mondogatták: „váltás kell” — mert az öreg doktor keze már remegett. Ekkor talált rá a falu elnöke Babos Sándorra: 1928-ban született, friss zágrábi diplomás. Házat kért és rendet: két szobát, télire tüzelőt, előkertet az ablak alá. A falu felhúzta a házat, vett mellé egy fekete, férfivázas kerékpárt dinamós lámpával, és — mert a falusi kutyák a sötétet szeretik — fegyvertartási engedélyt is szerzett. A papírral doboz is érkezett: Zastava M50, tíz töltény, olaj, csőtisztító. Eszköz lett ez is, mint a fonendoszkóp: a farzseb melege tartotta.
A házban Marina rendezte a teret. Huszonkilenc éves volt, mozdulataiban a csend készsége: az ibrik csőre sosem csörrent feleslegesen, a cukrot a nyelv alatt oldotta, hogy a keserű átcsússzon, mint a hőség a függönyön. Délutánonként a veranda előtti fa árnyéka pihent, és megállt a lépcső előtt, mintha nem volna szíve beljebb menni.
Akkortájt jól ment Lakatos Lajos keze is, a harmincöt éves bádogos kisiparos volt. A horganyzott lemez a hengerél alatt úgy simult el, ahogy tavasszal a fény a tó jegére. Minden vödör peremét egy hajszállal befelé fordította: ettől lett lágy a fogás, és mégsem vágott. Sok száz, sok ezer darab ment el a Nabavna-Prodajna Zadrugán keresztül, s egy napon autót vett — innentől a kocsma sarkában más hangon ejtették ki a nevét.
Először ajándékokkal kopogtatott Marina világán: selyemkendővel, belgrádi szappannal, szemes török kávéval. „Csak egy kávéra ugrottam be” — mondta, és hagyott időt az ajtónak. A figyelmet udvarolta, nem az asszonyt. A csésze fülét úgy fogta, hogy a porcelán melegét érezze; a kanalat nem csörgette, csak letette, mintha pihenni vágyó ezüstmadarat ültetne a tányér peremére. A héten, a kocsmában közben koppant a tréfás kihívás: „Lajosnak pénze is van, kocsija is — de a doktorné? Azt úgysem.” A mondat nem volt hangos, de beállt, mint egy jó szög a fa szívébe.
Aznap délután a fény, sávokra vágta a levegőt. Marina a függönyt ujjnyi résnyire elhúzta; a hajtű egy halk kattanással engedett, egy tincs a vállára gördült. A ruha anyaga finoman tapadt, a gombok a fonal recéjével egyenként adták fel magukat; minden mozdulat a gyakorlott háztartás rendjét követte. Lajos a függönynél akkora rést hagyott, hogy az utca hangja még bejöjjön, de a szomszéd szeme már ne menjen ki. A kávé illata keveredett a friss vászonnal és a bőr melegével; a tányéron vékony barna karika maradt, mintha ott felejtettek volna egy percet. Nem csók volt először, hanem lélegzet: két levegővétel találkozása, amelynek nyála még nem csapódik ki, csak ígéret. A szalag puhán csusszant, a csatt nem kattant, csak kiengedett. A matrac alig szólt, a lepedő frissen vasalt volt. A mozdulatok lassan követték egymást, és ahogy testük összefonódott, a csönd másik csönddé változott.
Ugyanabban az órában Babos doktor egy lázas gyermek mellől kanyarodott haza a mellékutcán, amely a saját kerítése mellett fut. A pedál kattogása átsírt a sarkon. A kaput belülről nem reteszelték, a háló ajtaja sem volt behúzva. Egy pillanat és a világ átrendeződött: a széken ruha, a padlón férficipő, a lepedőn két meztelen test és két zavart pillantás. A fegyver olajszaga fölülírta a kávé illatát. Két tompa dörrenés. Figyelés. A légzés és a vér hangja megmondja, amit meg kell tudni. Nem elég. Három-három zárólövés — olyan szabályos rendben, mintha valaki utólag végig simítaná a varratot, hogy ne nyíljon fel.
Másnap délelőtt megérkezett a járási milícia nyomozója, Miloš Simić főhadnagy. A kabát úgy állt a vállán, mintha esőre készülne, pedig csak a kérdésekre. Nem volt nagy ember, de a tekintete rendet rakott a szobában: előbb a konyhában nézett körül, aztán a verandán, végül a hálóban. Nem szólt; csak megjegyzett mindent, ami beszélt.
A tányér peremén barna karika ült, már alig nedves; a két csészén a cukor szemcséi még ragyogtak. A függöny sarkában ujjnyi sötétebb csík húzódott — nem por, hanem a kéz olaja, amely tegnap délután rést húzott rajta. A kaput belülről nem reteszelték: Marina rendjében ez szokatlan volt. A szomszéd szerint előbb két lövés dördült, aztán csönd, majd hat gyors egymás után. „Orvosi kéz” — állapította meg félhangon. „Aki figyeli a légzést, tudja, mikor kell zárni. Vadász másként lő.” A Zastava a tanács pecsétes engedélyével volt a házban; a tárban két golyó hiányzott, a zsebben hat üres hüvely. Egy a padló réseiben maradt, koromfekete peremmel, mintha a sietség ott akadt volna meg. Simić a bicikli nyomáról is hallott: a postás említette a dinamó síró hangját a sarkon. A kocsmáros pedig mosolyogva mondta ki a mondatot, amely már napok óta járta: szép beszéd, puha kéz — olyan türelme van a nőkhöz, mint a késnek, amely csak a megfelelő ponton vág.
Délutánra a Nyírádi kocsmában gyűjtötte össze azokat, akik láttak vagy hallottak valamit. Nem teát kért, hanem csendet. A sarokban a nagy kályha tompán pihent, az asztalon a korsók úgy ültek, mint a nézők, akik rossz helyre vettek jegyet.
— Emberek — kezdte lassan, átváltva magyarra —, az ilyesmit három dolog rendezi: az idő, a rend és a hiúság. Az idő megmondja, mikor történt; a rend elárulja, kinek a keze volt benne; a hiúság pedig mindent elmond, amit a száj máskor hallgat.
Aztán egyetlen folyammá kötötte, amit reggel óta rakosgatott: Délután volt, mert a kávé már nem nedves, de a cukor még nem oldódott el; járt már itt valaki, aki tudta, mekkora rést kell hagyni a függönyön, hogy az utca hangja bejöjjön, de a szomszéd szeme ne menjen ki. A kaput belülről hagyták nyitva — erre csak az képes, akinek beljebb már volt dolga. A bicikli pedáljának árnyékhangja visszaverődik a sarkon; tanúja van. A lövések ritmusa nem pánik, hanem szakmai mozdulat: kettő, csönd, majd a befejezés. A fegyvernél minden szám stimmel, mint a rendelő kartonjain: ami hiányzik, annak oka van, ami megmaradt, annak helye. A bádogos nem tudta magában tartani, amit titoknak született; a tréfa cél lett, a cél tüzet fogott. Két csésze állt csöpögve a mosogatón — nem egyedül ittak. És végül: a közösség szíve tudta az egészet, csak a szája nem mondta ki.
— A doktor lőtt — zárta le Simić. — De nem a semmiből. A tárgyak készítették elő: a csésze, a függöny, a kapu, a széthagyott ruhák. Az ember pedig — ha elég sokáig nézi az életét — néha úgy teszi meg az utolsó mozdulatot, mintha csak befejezné a munkát.
A kocsma nem tapsolt. A mondat ülve maradt az asztalokon, mint a korsók alján a hab. Simić főhadnagy felállt, felvette a kabátját, s mielőtt kiment, lassan, tagoltan tette hozzá:
— A hiúság mindig több vért kér, mint az igazság. A rend beéri a számokkal. A számok pedig itt vannak; látták maguk is.
Estére a rendőrök elvitték az orvost. A bádogos műhelye előtt a vödrök sorban álltak, a vásárlók ujjai végig mentek a füleken, a víz peremről visszacsöppent a porba. A rendelőben ideiglenes asszisztens rendezte a kartonokat, mintha csak szabadságra ment volna a doktor. A polcon a csészefülek ugyanabba az irányba néztek, mint azelőtt. A különbség csak annyi lett, hogy nem volt kéz, amelyik a másik csészét is odafordítsa. A falu pedig — ahogy ilyenkor szokás — megtanulta kívülről a történetet, és néha, ha a kocsma ajtaján huzat fut át, valaki még odasúgja:
— Nem hiába vettünk pisztolyt a doktornak. Kutyát ugyan nem lőtt — de a kutyáskodókat igen.