KOLLÁR FERENC ÚJ MESÉJE,
MELYBEN A HASONLÓSÁGOK A VALÓSÁGGAL CSAK A MESÉK SZOKÁSOS ROSSZ SZOKÁSAI.
I. Titkos megállapodás
A Fehér Ház egyik belső folyosója olyan volt aznap este, mintha a történelem szivarfüstbe csomagolt volna egy hosszú sóhajt: vastag szőnyeg, figyelmesen hallgató ajtók, és egy óra, ami 21:00-t mutatott, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy az időpontok is összeesküsznek néha.
– Viktor, örülök, hogy beugrottál – mondta Donald, a világhatalom egyik legkiszámíthatatlanabb ura, és olyan mosolyt villantott, amely látszólag a falakat is adókedvezményben részesítette. – Foglalj helyet. Hagyjuk a sallangot. Van egy tervem – neked. Meg egy kicsi – nekem.
– A sorrend fontos – felelte Viktor, aki híres szabadságharcos és nemzetközi huszár volt, és még a kabátját is úgy akasztotta a székre, mint aki tudja: a legendák is megizzadnak néha.
– Természetesen – biccentett Donald. – A világot működtető kapcsolatrendszerem egyetlen nagy, fényes kulcscsomó. Ha kell, mindegyik zárat kinyitja, és ha kell, az ajtót is újraépíti köré. 2027. december 3-án belépsz az ajtón, és átveszed Európa vezetését. Cserébe…
– Cserébe én mindent megteszek, hogy te legyél a világ ura – mondta Viktor csendben, de olyan hangsúllyal, amelyből egy éles kés is megtanulna tűsarokban járni.
– Pontosan – dörmögte Donald. – Megállapodtunk?
– Megállapodtunk.
Kezet fogtak. A falióra kattanása úgy kongott vissza, mintha a történelem apró csavarjait húzták volna meg odakint. A tollak aláírták, a szőnyeg elnyelte a lépteket, az este pedig bejegyezte magát a naptárba – csak az nem szerepelt sehol, hogy a titkoknak van egy híresen rossz tulajdonsága: szeretnek kiszivárogni, mikor a legkevésbé illik.
II. A nyerészkedő Antracit
A politikai alvilág Antracitnak hívta a „vakondot”. Feketére csiszolt név, csillan benne valami szenes romantika, meg az a bizonyosság, hogy aki a föld alatt mozog, azt ritkán éri utol a huzat. Antracit nem hitt a hősiességben, csak a jutalékban. Ha már úgyis mindent elásnak, akkor legalább a pénzt ássa ki valaki.
– Hírem van – mondta egy füstszagú klub félhomályában, és úgy csapta az asztalra a pendrive-ot, mintha a világ legjobb kártyája lenne. – Titkos megállapodás. Viktor és Donald. Dátumok, ígéretek, sőt még a terítő mintáját is leírták. Az ilyesmit jó drágán adják.
– Ki veszi meg? – kérdezte a pultos, akit itt mindenki könyvelőnek hívott, mert sosem állt össze, hogy miért van folyton toll a füle mögött.
– Aki a leginkább fél attól, hogy másé lesz a főszerep – felelte Antracit, és már tárcsázta is Ursulát.
A vonal túlsó végén Európa főboszorkánya olyan hosszan hallgatott, hogy a csend önálló jogi személyiséget kért.
– Mennyit? – kérdezte aztán.
– Három koffernyi bitcoint. A koffer az egység. Ha soknak tűnik, emlékeztessem, hogy a bitcoinnak nincs füle, de nagyon jól hall?
Ursula kacagott, az a fajta kacaj volt, amelynél a gyertyák egyszerre kezdenek remegni, és nem biztos, hogy a huzat miatt.
– Megkapod. És kapsz még három ukrán maffiózót is – küldd őket Viktor után. Ha az embernek jó a táskája, legyen benne meglepetés.
Antracit a zsebébe csúsztatta a pénzt, és el is tűnt, mint a dramaturgiailag kényelmetlen szereplők szoktak, amikor a következő jelenethez már nem illenek. Csakhogy a történetek nem felejtenek: minden, ami kifizetett, egyszer be is nyújtja a számlát.
III. Ursula, a szörnyeteg
Ursula a várában lakott, pontosabban a vár lakott nála: a falak megjegyezték a hangját, a kövek szerették a cipősarkának szigorú zenéjét. Ha boszorkány volt, hát fő, és ha főboszorkány, hát európai: mindent tudott szabványban mérni, tőle függtek az ásványvizek kupakjai is, kivéve a hatalmat, azt nyersanyagban szerette.
– Három koffer bitcoin – suttogta, miközben a varázsseprűjét simogatta, mert a jó seprű érzékeny: nem repül minden pénzért, csak a fontosért. – Meg három maffiózó.
A három férfi egyszerre hajolt meg; nála még a bűnözésnek is volt pedigréje.
– Feladat – mondta Ursula. – Viktor. Két év. Előbb a sarkát, aztán a torkát. Ha Belővő közbeszólna, ne legyen ideje befejezni a mondatot.
– Belővő? – vonta fel a szemöldökét a legmagasabbik. – Az a fickó olyan, mint a rosszul megadott jelszó. Már másodszor is beenged.
– A harmadiknál letiltja a rendszert – felelte Ursula. – Úgyhogy számoljanak kettőig!
Ursula a térképre bökött: városok és utak, szállodák és kávézók, ahol a szabadságharcosok megtanulják, hogy a legendának is kell aludni néha. A boszorkány ujján gyűrű csillant, a kövek a teremben sötétebbre váltottak.
– Menjenek. A történetnek gyors szakasza következik – és a gyors szakasz a legkegyetlenebb.
IV. Belővő bravúrja
A legenda szerint Belővő nem fut: a helyzet fut hozzá. Minden embernek van egy fegyvere; neki a türelem volt az. Azt súgták róla, hogy ha leül egy padra, a baj kénytelen mellé telepedni, egyszerre gyújtanak rá, és az első két slukk között Belővő már tud mindent, ami kell.
A két év úgy telt, mintha filmrendező vágta volna: üldözések, fedett autók, elrontott álcák, túl jól eltalált álnevek, és a véletlenek, amelyek olyan pontosak voltak, hogy biztosan valaki fénymásolta őket. A három maffiózó kitartó volt, de aki a hivatásába szerelmes, az tudja, hogy a szakma legnagyobb ellensége a szakértelem.
– Most – súgta Belővő a piactér sarkán Viktor fülébe. – Jobbra. Minden, ami balra van, sajt.
– Miért sajt? – kérdezte Viktor futtában.
– Mert lukas – felelte Belővő, és már fordultak is.
Máskor a tengerparton húzták meg magukat, ahol a hullám úgy ad át egy lábnyomot a homoknak, hogy abban nincs semmi személyes. A kikötőben egyszerre csapott a magasba három kéz – jeladó mozdulatok. Belővő ránézett, rábólintott, és annyit mondott:
– Köszönöm, de ez csak kettő.
– Hogyhogy kettő? – hördült fel a legzömökebb maffiózó.
– Mert én vagyok a harmadik – vont vállat Belővő, és abban a vállvonásban benne volt az összes rosszul megírt vég, és az összes jól megírt menekülés.
A hajsza tovább tartott. A világ olyan térképpé vált, amelyen a nyíl mindig ugyanoda mutat: „Itt vannak.” Ám ahol a bűn egyszerre túl sokat akar, ott a védelem megtalálja a rövid utakat. És Belővő ismerte a rövid utakat: nem mindig a legrövidebbek, néha csak a legokosabbak.
– Tudja, uram – mondta egy alkalmi szövetségesnek, egy vasútállomás öreg kávésának –, a hősök nem úgy nyernek, hogy ők a legerősebbek. Hanem hogy a gonosz mindig siet, mi meg ráérünk.
A kávés bólintott, és kettéosztotta a cukrot. Az egyik fele Viktornál maradt, a másik Belővő zsebébe vándorolt. Egy cukorral a világ kevésbé keserű, kettővel fényesebb – hármunk közt meg már majdnem tisztességes.
V. A hatalmas vívás
Brüsszel főterén 2027. december 1-jén egyszerre fújt fel a szél és a történelem. Ursula odaérkezett, mintha mindig is ott lett volna: fekete köpenye úgy csusszant a kövön, mint egy rossz hír a címlapon. Kezében varázsseprű, amely nem takarításra készült, hanem rendrakásra – és a kettő között van egy olyan kis különbség, amelyre a városok néha évszázadokig nem jönnek rá.
Viktor fokost emelt. A nép a tér szélén állt, némelyikük emlékből, némelyikük kíváncsiságból, némelyikük azért, mert a piac ugyan bezárt, de a sors akciói még tartottak.
– Vége a bujkálásnak – mondta Ursula. – A mesékben a boszorkány mindig megkapja, ami jár neki.
– Igen – felelte Viktor. – Csakhogy a jó meseíró mindig tréfamester is.
A varázsseprű zúgva csapott le, a fokos csattanva védte ki. A levegőben villant valami, ami nem fény volt és nem is villám; inkább elhatározás. Ursula mozdulatai elegánsak voltak, tanultak, és egy kicsit túl szépek is – mintha színpadra számítanának. Viktor mozdulatai egyszerűek voltak, takarékosak, és egy kicsit veszélyesen őszinték – mintha életre.
– Nézd csak – szólt közbe Belővő a tömeg felől, miközben egy fél lépést tett, hogy az árnyék pont oda essék, ahová kell. – A seprű feje jobbra húz. A szívek balra vernek. A matek egyszerű: középen üres.
Viktor egy pillanatig sem habozott: belépett az üresbe. A fokos aláforgott, felfutott, és a seprűnek hirtelen sürgős dolga akadt a térkővel ismerkedni. Ursula megingott: a művelt gonoszság legnagyobb baja, hogy nem szereti, ha leverik a polcáról.
– Ez övön aluli! – kiáltotta.
– Nem – legyintett Viktor. – Ez a mesében „megoldás”.
A tömeg felszisszent, majd felszabadult nevetéssel fulladt könnyekbe. Mert a nevetés, ha jól irányítják, legyőz minden varázslatot: ez a boszorkánytan egyik titkos axiómája, amelyet csak azok ismernek, akik már nevettek igazán.
Ursula hátralépett, aztán még egyet; a köpenye mintha összement volna, a seprűje mintha nehezebb lett volna. A tér belélegezte a csöndet, aztán kifújta: éljenzés, taps, és az a különös, meleg moraj, amely akkor születik, mikor egy város megérti, hogy ezúttal az ő történetét mesélik el.
VI. A nép akaratának érvényesülése
A Szent Mihály-templom hűvöse úgy borult Viktorra, mint amikor a forróság után végre megérkezik a józan ész. Vállára kapta a tömeg, de ő tudta, hogy az embert nem felkapni nehéz, hanem letenni szépen. Az emberek neveket kiáltottak, fogalmakat, reményeket – ezek a fogalmak zizegve repdestek a levegőben, mint a molylepkék, és szerencsére egyikük se akart beleköltözni senkinek a kabátjába.
Belővő a templomajtófélfának dőlt, és épp azt számolgatta, hogy hányféleképpen lehet kijutni innen úgy, hogy közben senki nem érzi úgy, hogy távozott, amikor megérkezett Donald.
– Barátom – mondta, és a hangjában ott volt egy világ, amely most kissé csalódott. – Itt vagyok a jutalomért. Most rajtad a sor: segíts, hogy a világ ura legyek.
A tömeg elcsendesedett, mert a jó mese mindig megadja a drámai pillanatnak a maga helyét. Viktor előrelépett, és lassan beszélt, mert a jó szavak nem sietnek.
– Donald – mondta –, két év vándorlása alatt sok emberrel találkoztam. Kézfogásban kaptam biztatást, tekintetekben kaptam kérdéseket, és kenyérben kaptam reményt. Rájöttem, hogy az emberek szabadon szeretnének élni. Nem akarnak világurat. Még akkor sem, ha a világurak néha ingyen cserepes muskátlit ígérnek a párkányra.
Donald lehajtotta a fejét. Aki sok fényszóróhoz szokott, azt néha megcsapja a csönd, mint a huzat a rosszul záródó ajtót.
– Csalódást okoztál – mondta halkan.
– Nem akartam – felelt Viktor. – De ígéretet tettem. Nekik. És ha már valaki egyszer igazat mondott a népnek, jobb, ha nem szokik le róla.
Donald sóhajtott. A sóhaj hosszú volt, mint egy tárgyalóterem. Aztán hirtelen felnézett; a szeme sarkában pajkos fény jelent meg, mint amikor a gyerek rájön, hogy a világ nem csak komoly, hanem időnként igazságtalanul vicces is.
– Akkor mást kérek – mondta. – Egy szigetet. Óceán közepén. Olyan helyen, ahol a férfiaknak nincs keresnivalójuk. Csak fiatal, szép lányok lakják, és megígérik, hogy örökké gondoskodnak rólam, tejben-vajban fürösztenek, és ha nagyon kérem, szőkére festik a hajam. Kárpótlásul jó lesz?
Viktor elmosolyodott.
– Olyat adok, amit nem lehet birtokolni, csak megérdemelni – mondta. – A sziget neve: Nyugalom. Oda az jut el, aki le tud mondani arról, amiről azt hitte, hogy jár neki.
Donald megvakarta a fejét, aztán vállat vont.
– Jó alku – morogta. – A világ úgyis sok. Egy sziget pont elég.
Belővő köhintett.
– Kérhetek én is valamit? – lépett közelebb.
– Mit? – nézett rá egyszerre a két főszereplő.
– Egy új térképet – felelte. – Olyat, amelyen a kijáratok nincsenek megjelölve, de mindenki hazatalál.
A templom megtelt derűvel. Kint a téren az emberek beszélni kezdtek, megint, újra, mint akik tudják: a mesék attól működnek, hogy elmesélik őket, és attól igazak, hogy megértik őket.
Aznap este a város fölé csend ereszkedett, igen, de nem a régi, nehéz, betonfödém-szerű; inkább az a fajta, amelyben az ember hallja, hogy a szél elteszi a seprűket, a fokosok visszakerülnek a fal mellé, és a vakondok – még az Antracitok is – egyszer-egyszer inkább feljönnek a felszínre, megnézni a csillagokat, hátha rájönnek, hogy a sötét nem mindig az övék.
Vége, mondanák a feliratok, ha nem tudnánk, hogy a mesékben a vége mindig csak új kezdet: a nép akarata azóta is gyakorol, Viktor újabb palackokat dob a tengerbe válaszok helyett kérdésekkel, Donald valahol a horizonton egyre barátságosabb árnyalatot talál a narancs-szőkéhez, Ursula pedig – nincs mese – nyitott egy takarékossági tanfolyamot, mert rájött, hogy a varázsseprű is tovább tart, ha nem hadonász vele fölöslegesen.
Belővő? Ő új térképeket rajzol. Nem a kijáratokat jelöli, hanem azokat a helyeket, ahol az emberek megállnak egymásért. Mert a legjobb legendák nem a menekülés útvonalát mutatják, hanem a megérkezését. És az ilyen térképet, még a mesék sem merik átjavítani.
A fokos pihen, a seprű elhallgat, de a mese tovább él!
