Kollár Ferenc:
Fényrajzoló
Így hívták, persze nem az anyakönyvben, hanem a városban, az utcák közt, a kocsmák félhomályában, ahol az embereknek több nevük van, mint ahány kabátjuk. Mert volt neki rendes neve is, két keresztnév meg egy családnév, ahogyan illik, de ezek idővel kikoptak a szájakból, mint akaratlanul elfelejtett imádságok. Aki szerette, Fényrajzolónak szólította. Aki irigyelte, csak annyit mondott róla: „az a férfi, aki sosem találja a helyét.”
Egy őszi estén történt, mikor a város fölött a köd alacsonyan feküdt, akár a régi takarók, amelyeket anyák terítettek gyerekükre, hogy csontjuk se fázzon. Egy kávéház hátsó sarkában ült, az ablak mellett, ahol már nem sok minden látszott a külvilágból, csak a villamos sárga csíkja, ahogy időnként elúszott, mint egy türelmetlen csillag. Előtte fekete kávé, amiből rég kihűlt a lélek, és egy bőrkötésű füzet, aminek a lapjait már annyiszor töltötte tele és hagyta üresen, hogy mindkettőhöz egyformán értett.
Hetvenvalahány éves volt akkor, de ez az életkor az ő esetében inkább távolságot jelentett, nem számot; távolságot a fiúhoz képest, aki valaha volt, és ahhoz az apához, akit gyerekként akart utolérni, mint a futó vonatot a peronon lihegő utas.
Aki belépett a kávéházba, először csak egy öregurat látott: hosszú ujjú ingben, mellényben, gondosan megkötött nyakkendővel, ahogy a régi férfiak teszik, akiknek még nem magyarázta el senki, hogy a világ közben sportcipőre váltott. De ha közelebb ment, észrevette volna, hogy az öregúr ujjai úgy nyúlnak a csészéért, mintha fényképezőgép keresőjét igazítanák, és a tekintete úgy áll meg egy-egy részleten – a cukortartó üveglapján, a lámpa sárga udvarán a plafonon –, mintha azt figyelné, mikor áll össze a kép.
Ott, abban az őszi kávéházban, elhatározta Fényrajzoló, hogy utoljára még egyszer végigjárja az életét. Nem a valóságban, hiszen ahhoz elfáradtak már a csontjai, hanem belül, ahol még sokkal hosszabb utak vannak, s a vasútvonalak emlékekből, bánatból és vágyakból fonódnak.
Hatéves volt, és színezett világot látott. Nem olyan világot, amelyet a felnőttek szoktak, ahol minden tárgyat pontos névvel jelölnek: ez egy szék, ez egy asztal, ez egy óra. Nála a szék sárgán zúgott, az asztal barna nyugalomban lebegett, az óra pedig finom, fémes csöpögésben múlt, mint a téli jégcsap, ahogy olvad.
Festő szeretett volna lenni. Nem azért, mert valaki azt mondta neki, hogy tehetséges – az ilyen mondatokat olyankor szokták mondani, amikor az ember már kezd hinni magában –, hanem azért, mert a kezében reszketett a késztetés, hogy amit lát, azt valahogy vissza is adja a világnak, csak egy kicsit szebbnek, egy kicsit igazabbnak, mint amilyennek kapta.
A tanító úr — aki akkor még fiatalabb volt, mint amilyennek most, visszafelé nézve látszik — sokáig hagyta, hogy a gyerek rajzoljon. Először még mosolygott is: lám, lám, micsoda piktor lesz ebből a taknyosból, ha felnő. Aztán egy napon, mikor a fiú a diófa árnyékát próbálta festékkel elkapni, és a papíron a fény olyan finoman szűrődött át a lombon, hogy a tanítóban valami régi, elfeledett irigység moccan meg, előrehajolt, és odasziszegte:
– Ebből nem lehet megélni, fiam. A festők éhesek. Tanulj valami rendeset.
Az efféle mondatnál nincs erősebb véső a gyereklélekben. Egy mozdulat, egy hangsúly, és az ember letérdről feláll, eldobja az ecsetet, és úgy tesz, mintha egyetemre menne, holott gyakran csak egy másik félreértett pályára lép át. A fiú akkor azt hitte, hogy engedelmeskedik. Az Őrangyal — aki akkoriban, ifjan, még türelmes volt, és szerette az efféle földi drámákat — csak a sarokban állt, és szomorúan figyelte, hogyan dől el egy gyerekszoba jövője.
A rajzkorszak lezárult, de a színek nem mentek el. Csak beljebb költöztek.
Tízéves volt, mikor a betűk egyszerre kezdtek el muzsikálni. Leülni egy üres lap elé számára olyan volt, mint másnak a templomba belépni: a csendnek illata volt, és a ceruza hegye ünnepélyesen karcolta a papírt.
Költő akart lenni. Írt iskolai jeleneteket, amelyekben a tanár urak, akiket a valóságban félt, a papíron már elhalkultak, s olykor még meg is bicsaklott a hangjuk. Írt verseket is, amelyekben a rímek kicsit botladoztak, de a szívük a helyén volt – mint a serdülő fiúk első csókjai, ügyetlenek, de igazak.
Egyik magyar tanára – másfajta ember, mint a rajzot tanító – megveregette a vállát, s azt mondta:
– Akár író is lehetsz, ha meg nem unod.
És akkor jelent meg a történelemtanárnő, akinek a szemében a krónikák, csaták, királyi rendeletek oda-vissza folytak, mint a Tisza árvízkor.
– Te, fiam, történész legyél – mondta. – Az írás szép dolog, de valakinek le is kell írnia, mi történt. Az életedben így tehetsz valami hasznosat.
Hasznosat. Ez az a szó, amellyel a felnőttek gyakran belefojtják a gyerekek álmait a tintatartóba. A fiú komolyan bólogatott. Belül azonban a festék, az első versek, a színes álmok úgy kavarogtak, mint a fölkavart por egy elhagyott padláson.
Aztán egy napon, hirtelen, az apja meghalt. Nem csinált nagy jelenetet, mint a regényekben; nem mondott utolsó, bölcs mondatot. Egyszerűen eltűnt a szobából, ahogy azok szoktak, akikre egész életünkben figyeltünk, és akikről azt hittük, örökre a világ részei maradnak. Az apa hiánya nagyobbat hasított bele a fiú tervébe, mint bármely tanári tanács: a történelem, amelyre hivatkoztak, hirtelen saját házukban ütött be, és a fiú megérezte, hogy az efféle kataklizmákat le lehet ugyan írni, de túlélni nem tanítja semmilyen jegyzet.
Tizenhárom évesen rá talált a fény. Fényképezőgép formájában, amelyet egy rokon, egy jószívű ismerős, vagy talán az angyal helyezett a kezébe – erre már maga Fényrajzoló sem emlékezett pontosan. Csak arra, hogy először az árnyékokra figyelt: hogyan ül a cigányasszony mellé a késő délután, hogyan nyúlik a csizmaszár köré a hajnal, hogyan tükröződik egy kislány szeme a pocsolyában.
Művészfotókat készített, ahogy akkoriban nevezték: olyan képeket, ahol nem csak a tárgy látszik, hanem a tárgy mögött lappangó gondolat is. A város női, a templomok tornyai, a piac öreg árusai mind felvonultak előtte, mint egy nagy, váratlanul rárótt színház szereplői. És ő nyomta a gombot, mintha minden kattanás azt mondaná: maradj. Maradj meg nekem úgy, ahogyan most vagy.
Ám a fényképészművészetből nem lehetett megélni – ezt mondta Kapiszta Bácsi, meg akik már megpróbálták, és akiknek a hangjában benne volt az összes beroskadt laborasztal és csődbe ment műterem. A fiú zsebében közben a pénz olyan ritkán járt, mint a szerelem levele egy rossz címre küldve.
Így történt, hogy egyszer, mikor Gubicsák Sándor, a bajai úti daráló tulajdonosa munkaerő után nézett, a fiú – teljes felkészületlenséggel, ahogy a saját életére szokás – igent mondott. Vezesse ő a kis malmot, ő, aki addig legfeljebb papírlapokon súlyosbította a világot, nem zsákokban.
A malom fáradsága más volt, mint bármilyen lelki munka. A test ott érti meg, mennyit bír, és hangos morgással jelzi, ha elég. A korpa pora beleült a tüdejébe, a zaj beleverte magát a fejébe, a gépek könyörtelen ritmusa pedig olyan volt, mintha az élet egy másik fajtáját próbálnák megtanítani neki: azt, amelyben az ember nem kérdez, csak húz, tol, emel, és este olyan csendben dől az ágyba, hogy még az Őrangyal se mer hozzá szólni.
Majdnem belerokkant. De az ember ritkán ott roppan el, ahol érzi. Gyakrabban beljebb.
Egy téli éjszakán történt, hogy végképp úgy érezte: nem bírja tovább. A malomgép zúgása még álmában is ott morajlott, mint egy rosszindulatú tenger. Bement a városba, csak úgy, kabátban, sapka nélkül, a hó apró tűi az arcába csíptek. Nem volt terve; az ilyen menekülések inkább hasonlítanak imádságra, mint lázadásra. Az ember csak megy, megy, valami láthatatlan fény felé, vagy éppen el.
Akkor látta meg a város fölé hajló sötétben azt a néhány világító ablakot. Nem ház volt, hanem torony, és a torony tetején, a téli ködben, mint egy meleg, magányos szív, égett néhány lámpa. Az ablakok mögött árnyékok mozogtak: ülő férfiak, akik hajolva olvastak, írtak, vagy vitatkoztak valami papírlap fölött.
– Az újság – súgta az Őrangyal, aki addigra már megtanulta, hogy az efféle sugallatokat nem harsogni kell, csak a fül mellé ejteni. – Ott írják, mi történik a világgal. Meg azt is, ami nem történt meg.
A fiú nézett, és azt gondolta: ha egyszer oda fölmehetnék… Nem többet, csak odáig, ahol most azok ülnek. Másnap bement, udvariasan, bizonytalanul. A szerkesztőségben dohányfüst szaga úszott a levegőben, elnyújtott mondatok, sűrű kávé, félretolt kabátok. Volt ott egy szerkesztő, kócos szakállal, fáradt szemmel, aki úgy nézett rá, mint akit már túl sokan kértek föl álmodni helyettük.
– Mit tudsz? – kérdezte.
A fiú sorolni kezdte: rajzol, verset ír, fényképez. Egy pillanatra úgy érezte, mindez nevetséges, mint mikor valaki három különböző kabátot próbál egyszerre a vállára teríteni.
– Írsz valamit holnapra? – kérdezte a szerkesztő.
A fiú aznap este megírta első cikkét. Nem volt benne semmi rendkívüli; egy képzőművészeti tárlatról szólt. De a mondatok mögött ott rezgett valami: az a gyermekkori szándék, hogy a világot úgy fesse meg, hogy egy kicsit szebb, egy kicsit igazabb legyen.
Egy hét múlva újságíró lett. Ezt úgy kell érteni, ahogy a régi időkben mondták: kapott egy kis fizetést, nagy szabadságot és még nagyobb felelősséget. Tizenhárom évesen úgy lépett be az életbe, mint mások csak érettségi után: tintával a kezén, gondolatokkal a nadrágzsebében.
Az újságírói pálya olyan volt számára, mint egy hosszú, kivilágított folyosó, amelyen rengeteg ajtó nyílik: egyik mögött színház, másik mögött politika, harmadik mögött szerelem. Ő mindegyikbe bekukkantott.
Tizenhat éves volt, mikor először hívta magához a politika. Nem az a nagy, történelmet mozgató politika, hanem a kisebb, amelyik pártirodákban, füstös termekben, kávéházi asztalok fölött ül, és olyanokat mond, mint „felelősség”, „népakarat”, „új irány”. A fiú – akkor még félig gyerek, félig ravasz öreg lélek – úgy gondolta: talán ezen az ifjúság-politika pályán végre meg lehet javítani a világot úgy, ahogy egy rossz cipzárt szoktak – egy mozdulattal.
Eleinte lelkesedett. Üléseken vett részt, vitákban, hallgatta a nagyobbak hevült beszédeit, amelyekben a szavak időnként magasabbra csaptak, mint az értelmük.
De túl nagy volt benne az igazságérzet. Ezt nem úgy kell érteni, hogy különösebb erény lett volna: inkább valami veleszületett kényesség a hazugságra, mint mikor egy tiszta ing nem bírja a faggyúfoltot. És minél többet látott, annál inkább érezte: a politika számára gyakran nem az igazságot jelenti, hanem a jó szereposztást, azt, hogy ki áll a dobogó közelébe, amikor beszélni kell.
Egy este, mikor egy hosszú gyűlés után a hajnali ködön át hazafelé ballagott, és látta, hogy az emberek a buszra várnak, a kocsmák zárnak, s egy részeg valahol a sarokban a földet öleli, azt gondolta: „Nem vagyok én bíró, hogy mindenki életéről döntsek.” És ettől a mondattól hideg nyugalom költözött belé. Hagyni, hogy más mondja meg a világnak, mit gondoljon, s neki megmaradjon a joga, hogy leírja, mi történt. Ez jó útnak tűnt. Akkor így hitte.
Húszévesen szerkesztő lett. A rádióban először, ahol a hangból kellett világot csinálni. Megtanulta, hogyan kell úgy felépíteni egy műsort, hogy az ember a vasárnapi ebéd mellől se tudjon felállni; hogyan kell kérdezni úgy, hogy a válaszoló maga se vegye észre, mikor mondott többet, mint amit akart.
Aztán több újságnál is szerkesztett. A szerkesztő – ezt kevesen értik – nem csupán javítgató mester, hanem rejtett karmester. Gyönge cikkekből, rossz tollú emberek kimondott igazságaiból, hevenyészett gondolatokból úgy kell újságot csinálnia, hogy az olvasó érezze: valami egész áll előtte, amihez talán köze van.
Fényrajzoló szerette ezt. Az élet különböző próbálkozásai — a festészet, a költészet, a fotózás — mind hasznára voltak itt. Mikor elrontott mondatot húzott át, úgy érezte, mint mikor a fényképet hívja elő az ember sötétkamrában: néha csak egy mozdulat, és a kép kitisztul.
Műsorokat szervezett, rendezett. Olykor a mikrofon mögé is leült, és a hangja, kicsit susogóssan futott ki az éterbe, mint a sínek a mezőn át. Az emberek megismerték. Volt, aki szerette, volt, aki irigyelte. A siker körül olyan a levegő, mint a lakodalom körül: zajos, illatos, és másnapra gyakran fejfájást hagy.
Egyvalami hiányzott csak. Az apja. Vagy inkább az a pillanat, amelyet gyerekként elképzelt: ahogy az apja belép a stúdióba, leül a sarokba, leveszi a kalapját, hallgatja a fiát, aztán odamegy, és azt mondja: „Fiam, ügyes vagy. Jobb lettél, mint én.” Ez a jelenet azonban úgy maradt el, olyan természetességgel, ahogy a színházban elmarad egy soha be nem próbált jelenet. Az apa már nem élt. És az ember hiába mutatja meg magát az égi nézőtérnek, ha nem kap visszajelzést, egy titkos, jóváhagyó biccentést.
Aki egyszer érzi, hogy sok mindenre képes, az ritkán elégszik meg egy szakmával. Fényrajzoló mindent ki akart próbálni. Mintha azt gondolná: ha elég szélesre tárja az életét, valahol csak ott találja majd azt a polcot is, ahol az apai büszkeséget őrzik.
Belekóstolt a kereskedelembe. Tárgyak jöttek hozzá és mentek tőle, s ő közben figyelte az emberek szemét, mikor valamit megvettek: ott vibrált a pillantásokban az öröm, a megelégedés, a kapzsiság, a csalódás. A tárgyakról gyorsan kiderül, hogy bele lehet őket hajtogatni egy számlába; az emberek arcára azonban nincs olyan tarifa, amely hűen jelezné, mennyit ér.
Növénynemesítéssel is foglalkozott egy darabig. Ez talán közelebb állt az angyalok munkájához: csendben, kitartóan kísérletezni a magokkal és hosszú évek türelmével egy új babfajtát húzni elő. Az efféle tevékenységben van valami apaság. Az ember úgy érzi, hogy teremt valamit, ami tovább él, miután ő már elment. Csakhogy a növényeket ritkán tapsolják meg.
Olykor házakat tervezett. Ismerősök kértek tőle alaprajzot, elrendezést, s ő olykor, egy hosszú, álmatlan éjszaka után, lerajzolt egy-egy verandát, szobasort, lépcsőt úgy, hogy az emberek évekkel később is megdicsérték: „Itt olyan jó lakni, pont olyan ahogy annak idején megrajzoltad.” Ez a dicséret szelíd volt, lassan szivárgó, de őrizhető. Más volt, mint a gyors taps. De az apja arcát ezek mögött se látta.
Harmincévesen hirtelen – s ilyenkor mindig azt mondja az ember: „hirtelen”, pedig belül már régóta érlelődött – katonának állt. A katonaság világa fegyelemből, parancsból és ritkán kimondott félelemből áll. Az embernek idővel megkeményedik a hangja, a vállai maguktól húzódnak hátra, s a tükörben olyan férfi néz vissza rá, aki magabiztosnak látszik még akkor is, ha éjjelente nedves tenyérrel ébred.
Fényrajzoló itt is kiváló lett. Aki ügyesen bánik az emberek mondataival, az tud bánni az emberek mozdulataival is. Aki érzi, mikor kell egy cikkben pontot tenni, az azt is érzi, mikor kell egy szakasznak megállni a gyakorlótéren. A tábornokok elismerték, tudása nélkülözhetetlenné vált, talán ezért szerették.
Aztán egy este, egy hosszú, fáradt nap után, mikor a bakancs fűzőjét bontogatta, a falon meglátott egy régi fényképet. Névtelen katonák álltak rajta, valami régi háború idején, hazafelé vagy éppen előre, a fotós keze által megállítva. Az egyik hátul, félárnyékban, olyan ingben, olyan tartással, amilyet gyerekkorából ismert. Nem lehetett bizonyítani, de ő úgy érezte, hogy az apja, vagy valakinek az apja az, akit a kép már úgy őriz, mint az emlékezet.
„Apám mégsem így akart látni” – gondolta hirtelen. És ebben annyi bizonyosság volt, hogy másnap leadta a jelvényét, és eljött a seregtől. A tábornokok csóválták a fejüket, nem akarták engedni, de ő csak azt érezte: ha marad, olyasvalakivé válik, aki már semmilyen más énjéhez nem tud visszatalálni.
A katonai pálya feladása után cipőgyárat alapított. A fordulat olyan éles volt, hogy ha valaki egy regényben olvasta volna, talán nem hiszi el. De az élet gyakran ír olyan mondatokat, amelyektől az író elszégyelli magát.
A cipőgyár – minden várakozás ellenére – beindult. Mintha az addig összegyűlt tapasztalat, kapcsolat, tehetség ott, abban a szerény csarnokban egyszerre találta volna meg a maga útját: gépek zúgtak, emberek jöttek dolgozni, kamionok álltak sorba az udvaron. A gyár, mint egy jó regény, önmagát kezdte írni. Az első év végére nyereséget termelt, a másodikra már bővült, a harmadikra a szakmában úgy emlegették: „az a Fényrajzoló-féle cipőgyár, ami mintha már évtizedek óta állna.”
Prominens emberek figyeltek fel rá. Harmincöt éves korában, mikor már azt hitte, hogy a siker minden lehetséges formáját ismeri, megválasztották a kereskedelmi kamara vezetőjének. A választás estéjén, mikor a teremben tapsoltak, poharakat emeltek, kezeket szorítottak, ő mégis arra gondolt: „talán most, ha apám nézné, elégedett lenne.” Nem jött válasz. A fal nem nyílt meg, az ég sem. A taps hamar elhalkult, a konfetti lehullott, a pezsgő buborékai elpattantak.
Másnap kitört a háború.
A háború nem kérdezi meg az ember szakmáját. Nem érdekli, hogy ki volt tegnap újságíró, cipőgyáros, katonatiszt, növénynemesítő; csak azt tudja, hogy mindenki menekült lehet, ha úgy alakul.
Fényrajzoló családot mentett. A házát, a gyárat, a gépeket, a készleteket, a gondosan felépített hírnevet hátrahagyva, mint rossz bútort egy elköltözésnél. Hirtelen autóba ültek és különös módon átjutva a határon, értek oda, amit aztán évek múlva, enyhe iróniával új világnak nevezett.
Az új világban ugyanaz a föld vonzotta a lábat, mint a régiben, a kenyérnek is ugyanolyan illata volt, ha frissen vették ki a kemencéből, de az emberek szavai más hangsúlyokat hordoztak. Minden mozdulatában benne lappangott a korábban átélt veszteség. Az új világban nem volt múltja, csak jelene. Ezt az állapotot az ember vagy összeomlással, vagy vállrándítással fogadja. Ő a vállát rándította. és próbálta a régi haza tájszólását kigyomlálni hansulyából.
Üzleteket nyitott. Először kicsiket, aztán nagyobbat, végül a Napos úton egy áruházat, ahol a polcok olyan csábítóan sorakoztak, mint a jövők, amelyeket magunknak képzelünk. A vevők jöttek, vittek, fizettek, elégedetlenkedtek, visszajöttek. A pénz újra járt a zsebében. Az új városban neve lett. Az utcán biccentettek neki, a helyi lap megírta, hogy az áttelepült üzletember milyen példásan beilleszkedett.
Negyvenévesen azonban egyszer csak visszaköszönt valami nagyon régi belső hang, amelyet már elfelejtett: a kíváncsiság. A kérdés: „mi hogyan működik a világban, amit nem látunk?” És amikor ez a kérdés egyszer megfogalmazódott, már nem volt visszaút.
Geotermikus kutatásokba fogott. A föld mélyébe fúrt nem gépekkel, hanem gondolatokkal. Megtanulta, hogyan lehet hődombokat olvasni, mint térképet, hogyan mesél a kőzetrétegek váltakozása évmilliók történetéről, hogyan lehet olyan energiát felszabadítani, amely nem füstöl, csak csendben dolgozik, mint a jó szolgáló.
Tíz éven át tanult. Nem úgy, ahogy az iskolapadban szokás, ahol az ember a csengőt várja, hanem úgy, ahogy az öreg halász tanulja a tengert: minden nap új víz, ismerős hullámmal és ismeretlen mélységgel.
Plazmareaktorokat tervezett. A szó úgy hangzott a szájában, mint idegen vers más nyelven, de lassan megtanulta a ritmusát. A gondolat, hogy egyszer talán tisztább energiát adhat a világnak, olyan volt, mint egy titkos ima, amelyben nem isteni csodában, hanem emberi makacsságban reménykedik az ember.
Kutatásaiból egy napon világszabadalom született. Papíron, pecséttel, aláírással. A világ – legalábbis az a kis része, amelyik ezt figyeli – elismerte. Pénz is jött hozzá, olyan mennyiségben, hogy pótolhatta vele mindazt, ami valaha elvesztett a háborúban, a menekülésben.
Hatvanévesen visszatért régi szerelméhez: a betűkhöz. Könyvkiadással kezdett el foglalkozni, mintha egy régi, elfeledett lányt keresné fel, aki valaha nagyon szerette, és most kíváncsian nézi: vajon még mindig ő-e az, akinek annak idején ismerték.
Életrajzi könyveket írt és szerkesztett; olyan emberek életét tette rendbe, akik maguk sosem tudták volna. Tudományos munkáit kiadta, a polcokra tette, vitte konferenciákra. És végül, mintegy mellékesen – pedig ilyen dolog sosem mellékes – verseskötetet is megjelentetett.
Az a kötet, amelybe belerakta gyerekkora kimondatlan sorait, felnőttkora csöndjeit, a háborúk és országváltások fölött lebegő sóhajokat, eljutott valakikhez, akik díjakat osztogatnak. És egyszer csak, egy tavaszi ünnepségen, Juhász Gyula nevét mondták ki a díj mellé, amelyet neki, Fényrajzolónak adtak.
Állt a színpadon, kezében az oklevéllel, melyen szépen, hivatalos tintával állt a neve. A taps most halkabb volt, mint egykor a kamara választásán. Talán elegánsabb is. Ő mégis ugyanazt a gyermeki jelenetet kereste a pillanat mögött: azt az apát a nézőtéren, aki feláll, közelebb lép, és azt mondja: „Na most, fiam, most már elégedett vagyok.” A nézőtéren sok arc volt, kedves, közömbös, irigy, meghatott. Egy sem az övé.
A kávéházban, azon az őszi estén, Fényrajzoló visszagörbített ujjakkal tartotta a csészét, mintha kis, porcelán világgömböt fogna. Az ablakon túl lassan esni kezdett az eső; a villamos csíkja elmosódott, odakint a járókelők kabátjain opálos foltokban tapadt meg a nedvesség.
Hetven évig kereste önmagát. Erre akkor jött rá, mikor már túl sokféle név szerepelt névjegykártyáin: festő, költő, újságíró, szerkesztő, nagykereskedő, növénynemesítő, katonatiszt, cipőgyáros, menekült, áruház-tulajdonos, kutató, feltaláló, kiadó, költő újra. Mindegyik név mögött volt történet, izzadság, siker, kudarc. És valahol mindegyik mögött ott gubbasztott egy hatéves kisfiú, kezében ceruzával, a rajzfüzet fölé hajolva.
„Vajon apám most elégedett lenne velem?” – tette fel magában a kérdést, ahogy kiskanállal megkocogtatta a csésze szélét. A hang éles volt, tiszta, belehasított a kávéház mormogásába. Senki sem válaszolt rá. Az ilyen kérdésekre ritkán jön felelet.
Az apák – különösen azok, akik túl korán mennek el – szeretik maga után hagyni azt a félbehagyott mondatot, amelyet a fiúk egész életükben próbálnak befejezni. „Büszke vagyok rád…” – kezdődne, de a mondat vége valahol a levegőben marad, mint a vonat füstje, amelyet a szél szétvisz.
Fényrajzoló hirtelen úgy érezte: talán már nem is fontos. Nem azért, mert ne fájna tovább az egykori csend, hanem mert rájött, hogy egész életében nem önmagát kereste, hanem azt a képzeletbeli pillantást, amelyben az apja szemében egyszer felvillanna valami, ami úgy nézne ki, mint az elismerés.
„Minden tervem megvalósítottam” – gondolta – „de magamról megfeledkeztem. Mert mindig kifelé mutattam, mint egy hirdetőtábla, amelyen mások üzenetei lógnak. A saját nevem csak apró betűvel a sarokban.”
A torka összeszorult, a szeme nedves lett, úgy ahogy az ember egy régi, nélkülözhetetlen tévedésére gondol. Mert vannak tévedések, amelyek nélkül talán ugyanazt az életet sem tudnánk másképp elképzelni. Ha az apja él, ha néha odamorran: „Hagyd, fiam, nem kell bizonyítanod”, ki tudja, hányszor mondott volna nemet, hányszor maradt volna otthon, hányszor nem indul útnak. És akkor talán ma nem ülne itt, tele történetekkel.
„Boldogtalan voltam, Apám” – mondta magában. Nem vádlón, inkább tárgyilagosan, mint aki jegyzőkönyvet ír saját életéről. – „Mert igazságtalan voltál velem, hogy magamra hagytál. Olyan szerepet osztottál rám, amelyet nem én választottam: mindenben a legjobbnak lenni helyetted is.”
Az Őrangyal, aki az évtizedek alatt megöregedett mellette – mert az angyalok nem a bőrükön, hanem a hallgatásaik számán öregszenek – mellé ült képzeletben a kávéházban. Nem szólt hozzá, csak rátette láthatatlan kezét a férfi vállára. Volt ebben a gesztusban valami csöndes kiengesztelés: „Nem csak egy apád volt, Fényrajzoló. Volt más is, aki végignézte, mit csinálsz. Csak mi nem tapsolunk, mikor sikerül. Csak vigyázunk rád, mikor majdnem elbuksz.”
A férfi ekkor előrehajolt, és a bőrkötésű füzet első lapjára lassan, gondosan, úgy, ahogy valaha apja nevét másolta, ráírta: „Fényrajzoló”. Semmi több. Nem cím, nem foglalkozás, nem rang. Csak azt a nevet, amelynél mindegyik másik csak változat volt.
A tinta lassan száradt. A betűk egy kicsit arra hasonlítottak, ahogyan apja írt egykor – de csak éppen annyira, hogy az ember érezze: ez már nem utánzás, hanem öröklés. Nem akar többé olyan szépen aláírni, mint az apja. Elég, ha olyan tisztán, mint amennyire most először érzi magát.
Az eső elállt. A villamos sínei fölött vékony, nyirkos fény húzódott. A kávéházban kevesebben maradtak, a pultnál a lány pihentette a könyökét, a rádió halkan régi sanzonokat játszott, amelyekben a hangok úgy ringtak, mint a gyermekkor elfelejtett délutánjai.
Fényrajzoló felállt. Kabátját lassan vette fel, minden mozdulatban benne volt egy másik élet ruháinak súlya. Az ajtóhoz lépve még egyszer visszanézett az asztalára: a csésze aljában egy korty fekete kávé sötétlett, mint egy kis, még ki nem mondott mondat. A füzet nyitva maradt. A szél, ahogy az ajtó kinyílt, beljebb fújt egy kevés utcai levegőt; a lap sarkán megrezdült a papír.
„Mostantól nem kell tovább bizonyítani” – gondolta. „Most már csak élni kellene egy keveset. Ha maradt még belőle.”
Ahogy kilépett a hűvös, nyirkos estébe, a város lámpái úgy rajzolták körvonalát a nedves aszfaltra, mintha valaki odafentről végre róla készítene képet. Nem riportot, nem portrét, nem díjátadós fotót, csak egy egyszerű, nyugodt fényrajzot egy öregemberről, aki hosszú vándorlás után végre nem kifelé néz, hanem befelé.
És a messzeségben, valahol a csillagok háta mögött, talán egy régi, makacs, szeretni tudó tekintet is elidőzött rajta egy pillanatra. Nem úgy, mint bíró, inkább mint tanú. Az apák ugyanis ritkán kérnek bocsánatot, de néha engedik, hogy a fiúk végre maguknak írják alá a nevüket.
Fényrajzoló lassan elindult hazafelé. A cipője sarkának kopogása szelíd ritmust vert a köveken. Mögötte az utca lámpái sorra gyúltak fel, mintha valaki egy láthatatlan fényképezőgép redőnyét nyitogatná. A város – az a sokat látott, fáradt város – egyszerre tűnt idegennek és otthonosnak, mint egy régi kabát, amelyet évtizedekig csak cipel az ember, s egyszer csak rájön: tulajdonképpen pont az ő formájára készült.
És így ment, a fény és árnyék közé feszülve, a saját életének hosszú, kanyargó utcáján, amelynek végén már nem az apja háza állt, hanem egy csendes, meleg szoba, ahol az ember – ha elég bátor – végre leülhet, és azt mondhatja magának:
„Most már elég. Most már inkább gondolj a te fiadra.”
