Devecser egén csillag gyúlt, Ősz szél suhant a tájon át, S aznap a sors egy fényt fakasztott: Megszülettél — s szebb lett a világ! Somlóvásárhely hegytetőin Gyermekhangod dalra kelt, Ajka utcáin futva jártál, S minden lépted életet lehelt. Óvoda, iskola, új otthonok, A sors kezén vándorbotod, Mint az én hősöm, bátor voltál, A világ hívott — és te mentél! Pápán muzsika ringatott, Zongora szólt, furulya zeng, Kisleány voltál, mégis benned Már nagy lélek zenéje ment. Aztán Ajka visszavárt, S kamaszszíved, mint vadvirág, Nyílt, bomlott, égett — első lángja Tizenkét év tavaszát rázta át. Gimnázium! Ifjú szabadság! Szerelem, mint vihar csapott, S te nem féltél — futottál elébe, Ahogy én futok hozzád. Szeged felé vitt utad aztán, Hol a Tisza tükrén fény ragyog, Ott lett belőled tanító lány, Aki szívvel gyógyít dolgokat. Tizennégy láng, majd még több is, Szerelmek jöttek — mint a szél! De téged egy sem tört meg soha, Mind erősebbé tett, hidd el! Pestre vitt a lábad később, Hol új világ nyílt, új egek, Városliget fái alatt Gyermek-szívekhez szólt szíved. Majd esküvő — s gyűrű csillan, S boldogságod égig ér, A nő, ki annyi vihart állt, Remélte révbe jut — te szelíd fény! Tanítottál, tanultál tovább, Mester lettél — büszke voltál, S teremtettél annyi szép dolgot, Hogy az évek sorát nem győzi szám. Jött járvány, munka, csendes harc, De meg nem roppant soha vállad, Szeged újra ölelt, majd Buda, S ma is csupa erő a szavad. Hát áldjon meg ez a nagy nap, S legyen tiéd minden derű, Hisz aki ennyit viselt a szívén, Annak a sors csak szépet szül! Éljen hát a lány, ki ma ünnepel, Ki fényt vitt Somlótól Pestig el, S ki ma is úgy áll a világ felett — Mint az én hősnőm, szabadon!
