A NAGYFA ÁRNYÉKÁBAN
Ada rétje csendesen lélegzett a nyári alkonyatban. A Tisza felől lassú, mély zúgás érkezett, mintha a folyó még ma is emlékezne valamire – valamire, ami régen történt, régen, amikor a történelem még nem könyvek lapjain, hanem a fák kérgén íródott.
Ott állt egykor a „Nagyfa”.
Egy hatalmas, fekete nyárfa, amely 1192 tavaszán tört a felszínre, s ágait úgy nyújtotta az ég felé, mintha kérdezne. A fa 780 esztendeig állt őrt Ada határában, s 1972-ben dőlt ki – csendesen, méltósággal, ahogy egy öreg király távozik.
A Nagyfa azonban több volt fánál.
Élő emlék.
Tanú.
Olyan tanú, aki nem beszél, de akinek árnyéka történeteket mesél.
A legenda szerint 1456. július 19-én, amikor a magyar hadak Szegedről Nándorfehérvár felé vonultak, a 70 éves Kapisztrán Szent János – az öreg, lángoló tekintetű szerzetes, akit Európa a hit harcosaként ismert – itt tartotta tábori miséjét. A Nagyfa alatt.
A szegedi parasztok körben álltak.
Sáros bocskorok, fáradt tekintetek, poros arcok.
De amikor Kapisztrán János felemelte kezét, a fény valahogy másképp tört át az ágak között. A rét csöndje templommá vált.
– Isten velünk van – mondta Kapisztrán, és hangja úgy csengett, mintha maga a Tisza mélye felelne rá.
A szegediek tudták: nem pusztán csatába indulnak.
Egy világ megmaradását viszik a vállukon.
A Nagyfa ágai megborzongtak a szélben.
Mintha előre látná a diadalt, amely majd három nappal később, július 22-én örökre beírja magát a világ történetébe.
A nándorfehérvári győzelmet, amely hetven évre megállította a fél világot fenyegető birodalom terjeszkedését.
És ettől a pillanattól szól minden délben a harang.
A világ minden pontján.
Ada rétjének csendje pedig évszázadokon át őrizte annak a napnak fényét.
Évszázadok múltak, birodalmak emelkedtek és omlottak össze, de a Nagyfa mindig állt.
És egy fiú is gyakran megállt előtte.
Zapletán Zoltánnak hívták.
1951. június 30-án született Ada ölelésében.
Iskolába menet, vagy amikor a Tiszához indult, sokszor a Nagyfánál pihent meg. Volt, hogy csak nézett felfelé, az ágak irányába, és azt érezte: a fa tud róla valamit. Többet, mint amennyit egy gyerek elbír.
Nem volt költő, és nem volt történész.
Mégis értette a fák nyelvét.
Emlékezete szerint, a „Nagyfát” nyolc, kinyújtott karokkal összefogózott ember érte át.
Zoltán később Zentára járt iskolába, kórházban dolgozott, hivatalban, öntödében, egészségházban, majd 1991-től Münchenben, a Vöröskereszt kórházában szolgált. Ember segített embernek – ez volt az élete csendes küldetése.
De bárhová vitte az útja, szívében ott maradt a Nagyfa árnyéka.
És a történet, amelyet a fa mesélt neki:
a hit, a kitartás, a közösség ereje.
2016-ban nyugdíjasként Szegedre költözött. Feleségével, Veronikával, és gyermekeivel, unokáival éli mindennapjait, a Nagyfára emlékezve gyakran mondogatja:
– Az ember addig él, amíg őrzi azt, ahonnan jött.
És ő őrizte.
Mert a Nagyfa – bármennyire is kidőlt már – nem hal meg, amíg valaki továbbviszi a történetét.
Így él tovább a fa, amely alatt Kapisztrán János misét mondott.
Így él tovább Ada emlékezete.
És így él tovább Zapletán Zoltán szavaiban, emlékeiben, meséiben – minden alkalommal, amikor elmondja:
„Ott állt a Nagyfa… és mi, adaiak, mind a gyökereiben vagyunk.”