EGY KISREGÉNY SZÜLETÉSE
Ma reggel kávézás közben Luminának meséltem az orosz-ukrán háborúhoz kapcsolódó energiaterrorizmusról.
A hírforrásokra támaszkodva elmondtam, hogy a 2022-es orosz-ukrán háború kitörését követő időszakban a Barátság-Druzsba kőolajvezeték ellen jelentősebb támadások-merényletek időpontjai a következők:
2023. március 15. Az oroszok robbanószerkezeteket találtak a vezeték Novozibkov olajszivattyú-állomásánál (Brjanszki régió).
2024. december 3. Szlovák hírszerzési források arról számoltak be, hogy terrortámadás előkészületeire utaló jeleket észleltek a vezeték szlovákiai szakaszán.
2025. augusztus 19. és 25. közötti időszakban több, egymást követő támadás is történt a vezeték ukrajnai szakaszán, amelyek többször is a kőolajszállítás leállását okozták Magyarország és Szlovákia felé. Az ukránok így akarták megbénítani Szlovákia és Magyarország üzemanyag ellátását.
2025. szeptember 7. Ukrán terroristák újabb támadást hajtottak végre a Barátság kőolajvezeték ellen, amely jelentős tűzkárokat okozott. Ezt a támadást az ukrán Robert Brovdihoz kötötték.
2025.október 20-án délben robbanás történt a romániai, ploiești-i Petrotel-Lukoil kőolaj finomítóban. A robbanás idején a finomító karbantartás miatt nem működött és nem keletkezett tűz. A robbanás okát még vizsgálják. A finomító orosz tulajdonban áll és ezért feltételezhető, hogy a robbantást ukrán terroristák követték el.
2025. október 20-án késő délután tűz ütött ki a MOL százhalombattai Dunai Finomítójának egyik üzemében (az AV3-as desztillációs egységben), amelynek során a környéken élők robbanásról számoltak be. A tüzet a tűzoltók másnapra teljesen eloltották. A tüzet követően az üzemanyag-termelés a finomító többi egységében fokozatosan újra indult, kivéve a károsodott AV3-as üzemet. Az okok kivizsgálása jelenleg is folyamatban van. Orbán Viktor miniszterelnök nem zárta ki a külső támadás lehetőségét, és a lehető legszigorúbb vizsgálatot ígérte. Egyes hírforrások szerint ukrán terroristák követhették el a szabotázst, mivel nagyjából egy időben történt egy hasonló esemény egy romániai finomítóban is.
A 2025 augusztusában és szeptemberében történt támadássorozatot a magyar kormány Magyarország szuverenitása elleni támadásnak minősítette, és az elkövető ukrán Robert Brovdit kitiltották Magyarországról és a schengeni övezetből.
Ezzel kapcsolatosan érdekes, hogy 2025. október 22-én lengyel külügyminiszter, Radosław Sikorski egy nyilvános bejegyzésben azt a reményét fejezte ki, hogy az ukrán erők megsemmisítik a Barátság kőolajvezetéket. Valamint Sikorski azt írta, hogy büszke a lengyel bíróság azon döntésére, amely nem találta bűncselekménynek az Északi Áramlat gázvezeték elleni szabotázst, és hozzátette: „Remélem, hogy Robert Brovdi végre sikerrel jár a Vlagyimir Putyin háborús gépét tápláló kőolajvezeték kiiktatásában.A megjegyzés éles diplomáciai vitát váltott ki a két ország között. Szijjártó Péter elítélte a kijelentést, mondván, az veszélyezteti Magyarország energiabiztonságát. Orbán Viktor miniszterelnök „kész elmebajnakságnak” nevezte az esetet, és azzal vádolta a lengyel kormányt, hogy a „háborús pszichózis” foglyul ejtette az elméjét. A Barátság vezeték továbbra is kulcsfontosságú útvonal Oroszországból Magyarország és Szlovákia felé irányuló olajszállításban, mivel a legtöbb más EU-ország már leállította az orosz olaj importját ezen a vezetéken keresztül.
A kezdet-kezdete, hogy 2022. szeptember 22-én ukrán terroristák felrobbantották a Balti-tenger alatt húzódó Északi Áramlat-1-et, valamint Északi Áramlat-2-őt. A volt lengyel külügyminiszter, Radoslaw Sikorski egy meglepő bejegyzést tett közzé hivatalos Twitter-oldalán, amely szerint az Északi Áramlatokban kárt tevő támadásnak valamilyen köze lehet az Egyesült Államokhoz.Thank you, Usa”– írta bejegyzésében Sikorski. 2025-ben fény derült arra, hogy Északi Áramlat gázvezetékek felrobbantásával kapcsolatban lévő német nyomozás szerint, több ukrán állampolgárságú személyt azonosítottak és tartóztattak le gyanúsítottként. Azonban hivatalos, jogerős ítélet még nem született, és továbbra sincs egyértelmű nemzetközi konszenzus arról, hogy pontosan ki vagy melyik állam áll a támadás mögött. (Ukrán terroristák követték el az ukrán állam jóváhagyásával, de Amerika tudtával) A német hatóságok vizsgálata alapján azonosított gyanúsítottak:
Serhii Kuznetsov, 49 éves ukrán állampolgár, akit 2025 augusztusában tartóztattak le Olaszországban. A német ügyészek szerint ő volt az egyik koordinátora annak a csoportnak, amely elhelyezte a robbanóanyagokat a vezetékeken. Kiadatása Németországba folyamatban van, de az olasz legfelsőbb bíróságon megtámadták az erről szóló döntést.
Volodymyr Zhuravlev), egy ukrán búvár, akire a német hatóságok európai letartóztatási parancsot adtak ki. 2025 szeptemberében rövid időre őrizetbe vették Lengyelországban, de egy lengyel bíróság elutasította a német kiadatási kérelmet, arra hivatkozva, hogy a Nord Stream elleni támadás a Gazprom (orosz vállalat) elleni, háborús helyzetben igazolható diverziós cselekménynek tekinthető.
További öt ukrán gyanúsítottat is azonosítottak a német nyomozók, akik egy magán búváriskolához kötődtek Kijevben; egyikük időközben meghalt.
A gyanúsítottak állítólag egy bérelt, „Andromeda” nevű vitorlás jachtot használtak az akcióhoz, amely Rostockból indult, és a dán Bornholm sziget közelében, a robbanások helyszínénél is megfordult.
LUMINA ÉS KOLLÁR FERENC ÚJ KISREGÉNYE
A csövekben az áramlás iránya nem erkölcs, csak fizika. A hálózaté sem.
A hajnali köd úgy ült rá a keleti síkságra, mint a rossz döntések a történelemre: nehezen oszlott. Mészáros András, a fedőnevén Belövő, az álcázott gyakorlóruhára ráhúzott, kopott zubbonyban ült a mélyárokban, és azt a fényt figyelte, amely pár kilométerrel odébb, egy szivattyúállomás mögött reszketett a pára peremén. Váltott a rádióban – oroszul, aztán ukránul –, mintha csak egy másik város forgalmi híreit keresné.
„Масла” – mondta valaki a másik végén. Olyan természetességgel, mintha vajat kérne a boltban. Pedig ez volt a fedőnevük. A pletyka, a rémhír, az árnyéknév: egy sejtcsoport, amelynek a szótárában a „karbantartás” titokban „szerelvénycserét” jelentett, a „szerelvénycsere” pedig robbanótöltetet.
Belövő két éve volt a nyomukban. Néha ukrán katonának álcázta magát, máskor fuvarosnak, ritkábban orvosnak – de mindig olyasvalakinek, akibe nem kapaszkodik a tekintet. A munkája során megtanulta, hogy a siker nem a látványban, hanem a jó időzítésben rejlik. És hogy a rossz időzítésnek mindig szaga van: égett fém, hideg olaj, füstbe mártott hír.
Az első jel, amely miatt rájuk állt, egy 2023. március idusán érkezett jelentés volt. A Bozsnyák síkság felől futó vezeték egyik oroszországi állomásán idegen tárgyakat találtak. A jelentés száraz volt és kimért, mint egy régi tánctanár; Belövő mégis hallotta közben az acél nyikkanását, amikor rászorul a drótkötél a rossz helyen.
A következő év végén a térkép másik sarkában bukkant fel a minta. 2024. december elején egy ismerős a Duna túlsó partjáról – hivatalosan csak „partnerintézmény” – azt mondta neki, hogy felkészülésre utaló jelek látszanak. A vezeték túloldalán valaki számol, mér, próbál. Valaki, aki nem kézikönyvből tanult.
A nevekre sokáig csak becenevek jutottak: „Főnök”, „Mák”, „Fecske”. Később, nehezen, darabonként álltak össze az álnév mögötti, óvatosan összemásolt személyiségek. A Főnököt a terepen többnyire csak „R. Boró”-ként emlegették. A hivatalos papírokban váltig állították, hogy nem létezik ilyen személy; a rádió viszont néha olyan árnyékokat vet, amelyeknek nincs testük, mégis elállják az utat. A két társa a logisztikában erős volt: Oleh Verbitszkij – szerszámot vitt, rajzot hozott; Mykola Radcsenko – ember is volt, térkép is, amikor kellett.
2025 augusztusában aztán a minta már nem minta volt: szaggatás lett belőle. A folyamat több állomáson megakadt. A keleti határ túloldalán apró tüzek gyúltak, és a vezeték, amely addig olyan volt a tájnak, mint a hallgatás a vitában – hirtelen elnémult. Hírcsíkok a szó szoros értelmében: leállás, nyomásesés, ideiglenes szállítási zavar. Belövő a terepen volt, de minden adás közben az volt az érzése, mintha a szíve egy szerelőaknán ülne, és valaki belülről csavarná a peremet.
Szeptemberben egy tűz csapott fel a képernyőn – egy rövid, kormos videó, egy gép, amely már nem gép, csak részeg roncs. A sáv alatt nevek futottak, ismerősök és ismeretlenek; egyesek szerint a Főnök neve is ott volt köztük. Az, hogy mi igaz a hírekből és mi a düh, a rádió nem tudta megmondani. A rádió csak hang volt: recsegő, barnás, fémízű.
Belövőnek ilyenkor mindig az volt a reflexe, hogy körbenézzen. A körbenézés nem technika volt, inkább szokás: Hol a kijárat? Hol a másik kijárat? Hol van az, ami nem látszik? A válasz rendszerint ugyanazt a helyet jelölte ki: egy régi mezsgyét, egy híd alatti sötét foltot, egy elfelejtett dűlőutat, ahol az aszfalt úgy repedezik, mint a rossz kabát könyöke.
Október 20-án dél körül egy olajváros neve érkezett a készülékre: messze, hegyek mögött, ahol a kürtők szürkén lélegeznek az égre. Robbanásról beszéltek – tűzről nem. A hivatalos közlemények úgy kanyarogtak köré, mint a füst a huzatban: vizsgálják, karbantartás, nem üzemelt. Néhány órával később egy másik hír már közelebb csapódott: a sík és a folyó között fekvő nagy üzem vált hirtelen főszereplővé. Most már láng is volt, és a lángnak mindig van közönsége. A közlemények itt is arról szóltak, hogy vizsgálat – hogy nem zárnak ki semmit –, és hogy mindenki a dolgát végzi. Belövő aznap éjjel egy parkolóban ült, és azt figyelte, ahogy a gyorsforgalmi út távoli fényei egyszer-egyszer megcsusszannak a piszkos tetőlemezen. A telefonján megnyitott egy közvetítést: valaki élőben magyarázta, hogy mi miért nem lehet úgy, és mi miért csak úgy lehet. A kommentek egymásnak estek. A rádió hallgatott.
Október 22-én egy üzenet repült át a határok felett. Egy mondat, amelynek minden fele indulat volt. Diplomaták reagáltak, vezetők reagáltak, a cső pedig tovább futott, mint egy roppanós ideg a földben. Belövő tudta, hogy a szavak ritkán robbantanak, de gyakran húznak gyújtózsinórt a gondolkodásban.
A „Масла”-sejt eközben a másik oldalon mozgolódott. Egy elhagyott gabonaszárítóban találkoztak, a padozat alatt régi fóliaszalag zizegett, amikor léptek. Oleh érkezett először, átnyújtott egy papírt a Főnöknek: kézzel rajzolt, de szabott. Nyomásszámok, átkötések, egy parlagon heverő betonalagút, amelyen – ha igaz – egy hajdanán használt kerülőág futott. Mykola késve futott be, és azzal viccelt, hogy a sár szerinte az az anyag, ami mindenkit egyenlővé tesz. A Főnök nem nevetett. Nem ezért hívták így.
Belövő ott volt, de másik néven és másik arc mögött. Az akcentusát régen elrejtette. Ilyenkor nem gondolt arra, hogy mit tesz helyesen és mit nem; a munkája olyan volt, mint a sebészkés: ha jól használják, az is vág.
Aznap éjjel rádión egy régi ismerős hívta: „A dűlőút végén két sárga fényszóró. Nem idevalósiak.” Belövő azt válaszolta, hogy a sár sosem kér útlevelet.
A terv egyszerű volt és józan: ráérős lebegés a terepen, megfigyelni, mikor cserélnek járművet, követni a készletet, nem az embert. A robbanóanyaghoz mindig út vezet, de az úton nem mindig ember halad – sokszor csak egy siető doboz, egy görcsös kattanás.
Amikor végre mozdultak, a Főnök elöl ment, mögötte Oleh egy sötét teherautóval, a sor végén Mykola egy kopott furgonnal, amelyet átnevezni már szégyen lett volna. A dűlőút a régi nyomáskiegyenlítőhöz vezetett, amelyet húsz éve bezártak, de – mint minden, ami „örökre” – csak félig.
Belövő nehezen lélegzett. Nem az idegesség miatt: a pára és az olajszag együtt mindig rontotta a tüdőt. A rádiója finoman ketyegve számolta a perceket, miközben ő egyetlen gondolatot mantrázott: Ne vágd el őket; csinálj belőlük időt.
Aztán megtört a szerencse. Mykola kiszállt, hogy hátranyúljon egy leejtett szerszámért, és akkor meglátott valamit, amit nem kellett volna: a sötétben egy túl szabályos árnyékot – a szegély mögé húzódó autó sarkát, a fénylő pontot egy távcső belsejében. Ösztönből nyúlt a csípője felé. Belövő a rádióba azt mondta: „Most.”
A „most” nem lövés lett, hanem fény – két vakító reflektor felcsapó brutálfehérsége, amely kimosta a sötétből az embereket. A csapatot nem roham követte, hanem hang: „Helyben maradni! Fegyvert eldobni!” Egyetlen lövés pukkant, inkább ijedt, mint szándékos. A visszhang visszahozta, és vége lett.
Oleh letette a kezét, Mykola előrehajolt, és aznap este először mondta ki a saját nevét, nem az álnevét. A Főnök pedig – akinek a nevét sosem mondták ki hangosan – a sötét peremen át, mint aki tudja, hova kell lépni, eltűnt. Belövő nem futott utána. Tudta, hogy vannak életek, amelyeket nem sprinttel érnek utol, hanem lassan: papírral, vallomásokkal, csönddel.
A rakományban nem volt „eszköz”. Már nem. Csak vázlatok, nyomásértékek, időpontok, és két telefon, amelyekből – ha ügyesen bontják – kapcsolatrendszerek hullanak ki, régi beszélgetések, amelyek egy percre visszaadják, ki hol volt, és miért.
Belövő egyedül maradt a placcon, miközben a helyiek elvégezték, amit el kellett. A szíve megint abban a szerelőaknában ült. A vonal másik végén valaki arról beszélt, hogy egy északi-tengeri ügyben újabb letartóztatásokat emlegetnek, egy megyei lap szerint pedig egy bérjacht útvonalát rajzolták újra a nyomozók. A történetek összeragadnak, ha túl sokáig hagyjuk őket az asztalon.
Hajnal lett, és a hideg köd – mint minden jó rejtek – föloszlott. Belövő kiállt a dűlőút szélére. A távolban, a nagy sík alatt, valahol futott a cső. Nem volt benne semmi romantika. Csak közeg volt, amelyben energia, akarat, pénz és félelem utazik – ugyanaz a négy, amelyből a háborúk is készülnek.
Amikor beért a városba, egy apró kávézó ablakán át húzódott be a fény. Kérdezték, mit kér. Ő azt mondta: „Az időt.” A pultos nevetett, és letett elé egy feketét. Fekete és tiszta. Belövő megérezte: megint lesz egy nap, amelynek a végén újra ugyanott tart majd. De addig menni kell odébb két házzal: felvenni a fonalat egy késő októberi bejegyzésnél, ahol valaki túl szenvedélyesen remél valamit, és ahol mások túl szenvedélyesen tagadnak.
Megnyitotta a jegyzeteit. Felülre azt írta: „A vizsgálat folytatódik.” Az aláírás helyére pedig – mert ilyenkor mindig odatette – csak ennyit: Belövő.
II. fejezet
A kávé kihűlt, mire az első vallomás kezdett felmelegedni.
Oleh Verbitszkij a szék támlájára akasztotta a kabátját, mintha csak egy hosszú út porát rázná le róla, és egy ideig a cipőfűzőjét bámulta. Belövő nem sürgette. A csönd itt nem eszköz volt, hanem nyelv – és azt ő mindhárom nyelven beszélte.
– Може бути так, – kezdte végül Oleh, azzal a fáradt, vállvonós tónussal, amellyel az ember bevallja, hogy ez már nem az ő története, – hogy holnap már más mondja meg, mi történt.
– Az is lehet, hogy ma te – válaszolta Belövő magyarul, aztán puhán ukránra váltott. – Хто говорить першим, той і пише край.
Oleh felnézett. Apró, fémes rezdülés szaladt végig az arcán – a meglepett ember gyors számvetése, vajon a szó, amelyet hallott, a saját tájnyelvéből való-e. Belövő pontosan ezt akarta. Az akcentus a legjobb csapda: nem fáj, de akad.
A jegyzőkönyvbe aznap este csak foszlányok kerültek: „régi nyomáskiegyenlítő”, „átkötés”, „ballon” – utóbbi szót Oleh használta „palack” helyett; jegyezték, mert egy másik beszélgetésből ismerős volt. A „Főnök” neve most sem hangzott el. A rádióban valaki a határon túli diplomáciai lármáról beszélt; Belövő lehalkította. A hangzavarnak is van frekvenciája, és ha túl erős, elvágja az apró jeleket.
Mykola Radcsenko másmilyen volt. Nem hős, nem mártír: inkább azok közül a fiatal férfiak közül való, akik elfelejtették, hogy a térkép nem élet. A kezén olajszag ült, körme mellett fekete félholdak. Kérdésekre röviden felelt, aztán egy ponton megkérdezte:
– Maga miért nem kiabál?
– Mert a cső a föld alatt is hall – mondta Belövő. – És mert akit kiabálva akarunk meggyőzni, az általában már eldöntötte, hogy nem hisz nekünk.
Mykola bólintott, mint aki ezt érti, bár nem szereti. A végén mégis ő adta a legtöbbet: egy félmondatot. „A Főnök nem jön el kétszer ugyanoda. De a dolgai igen.” Jegyzőkönyvbe került: „Dolgai visszajárnak.”
A parancs aznap éjjel érkezett meg – formailag kérésként megfogalmazva, ahogy az ilyeneket ilyenkor illik. A lényeg benne egy mondatban elfért: „A politikai hőterhelés miatt a terepi érintkezést minimalizálni.” Belövő a papírt visszatette a borítékba. A parancsok néha nem azt jelentik, amit leírnak; néha csak azt, hogy légy láthatatlanabb, mint eddig.
Reggelre kész lett a csali. Nem drót, nem robbanásbiztos mese: egy szállítmány „szűrőkosár”, egy vidéki raktárban, a határtól néhány óra. A papírok rendben voltak, a kísérőlevél száraz, a bélyegzők ott, ahol a bélyegzők szeretnek lenni. A hír – egy lezárt csoport csatornáján – két félrecsúszott kifejezést tartalmazott. Egyik: „баняк” a ballonra. Másik: „kísérőpapír helyett útlevél” – olyan baki, amelyik akkor történik, ha valaki egyszerre gondolkodik két nyelven. A Főnök szerette ezt a fajta gondatlanságot: élő ember szaga volt, és a profik a profizmustól tartanak, nem az élet szagától.
A raktár körül, délután, a lámpák még nem gyúltak. A kerítés túloldalán kutyakölykök szaladtak, nem értve, hogy miért olyan hosszú a nap. Belövő a hátsó udvar felől figyelt, a markában a rádió hűvös volt és súlyos. Nem kért erősítést; kérni kért volna, kapni nem biztos. Néha könnyebb bocsánatot kérni, mint engedélyt – különösen, ha a bocsánatkéréshez egészségben haza kell érni.
Három autó jött. Az első egy túl tiszta SUV – nem ide való; a második egy ütött-kopott mikrobusz; a harmadik egy városi furgon, amely annyira átlagos volt, hogy szinte már fedőnévnek tűnt. A mikrobuszból fiatalok szálltak ki – a „srácok”, akik intézik, hogy az élet nehogy megtanuljon rendben maradni. A furgonból csak egy ember: csuklyája szélén sárfolt, cipőjén friss kavics. A mozdulatai takarékosak, akárcsak a szavai.
A szűrőkosarak karimáin visszaverődött a kései nap. A raktáros unottan pötyögött a gépen, aztán egy pillanatra felnézett. Belövő addigra már a hátsó kijáratnál volt, a lába mellett nyirkos fű, a gerincében az a vékony hideg, amely minden akció előtt megjön, mint a köhögés.
A furgonos férfi nem ment be. Kézjelet adott: két rövid, egy hosszú. Nem jelszó volt, csak türelem nélküli emberek jelzése. És akkor történt meg az, amit Mykola mondata ígért: a dolgai jöttek el. A furgonos a kísérő papírokért nyúlt – és a mozdulatában volt valami kimért, túl éles, túl tiszta. A Főnök mozdulata. Nem az ember jött: a gesztusai.
Belövő a rádióba azt mondta: – Most.
Most fény nem volt, csak hang. A raktár udvarát felhasította egy trombita-szerű figyelmeztető sziréna – a kerítés túloldalán a kutyák fejhangra váltottak. A mikrobuszosok nem bírták idegekkel: az egyik futni kezdett, a másik utána, a harmadik a keze után kapott – a rossz mozdulat gyorsabb mindig, mint a jó. A furgonos nem mozdult. Megadóan emelte a kezét, de az ujjak rezgéséből látszott, hogy nem megadás ez, inkább számítás: a rádiók idejével sakkozik.
– Де він? – kérdezte Belövő, már bent, közelről.
– Він всюди, де час, – mosolygott a férfi. – Ott van, ahol az idő van.
A válasz tökéletesen üres volt, és Belövő éppen ezért szerette. Az üres mondatoknak van a legnagyobb horderejük, ha jókor mondják ki őket. A furgonos zsebében beazonosítottak egy apró jeladót – nem az a fajta, amit a profik használnak; „piaci”, szinte olcsó. Csalétek egy csalétekben.
A fogás ennyi volt aznap estére. A többiek szétszéledtek, mint a rosszul kötött csomó szálai. A „dolgok” útjára azonban felkerült két jel: a kísérőlevél egy fura pecsétje, és a furgon hátsó ajtaja mögött elrejtett, alig látható jelölés – egy vékony csík UV-festék, amely csak akkor derül, ha valaki igazán akarja, hogy kiderüljön.
Belövő hajnalban egy benzinkút parkolójában ült, és UV-lámpát tartott egy fuvarlevél fölé. A csík ott is megjelent – valaki a rejtekből néha vágyik rá, hogy megtalálják. Vagy csak szereti kontrollálni a kontrollt.
A csík útja egy hegyi raktárhoz vezetett. Nem térkép, nem cím, csak irány: egy híd, amely alatt régi beton pöndörödött ki a földből, és mellette az a ház, amelyet a faluban úgy emlegettek, hogy „a salétromos”. Olyan hely, ahol a múlt szereti otthagyni a kabátját.
Belövő nem kért társat. Nem hősiességből. Az ilyen házakban a sok lábnyom hátulütő. A pinceajtó nehezen adta magát; nem nyikordult, inkább mélyen sóhajtott. A hideg odalent testet öltött, és a levegőnek olyan íze volt, mint a vizes szögnek.
A „Főnök” a pince végében állt, háttal. Nem volt a levegőben az a fáradt játék, amit a filmek szeretnek. Nem fordult meg lassan. Csak szólt:
– Késtél.
– Nem kések. Időben érkezem – mondta Belövő.
– Az idő nem hely – felelte a Főnök, és most megfordult. Arca egyszerű volt, a haja rendezett, a szeme nem hideg – inkább nyugodt. Az a fajta nyugalom, amely mögött egy ideje nincs már döntés, csak pálya.
– A dolgaid eljöttek helyetted – mondta Belövő. – Mindig eljönnek.
– Az ember néha szereti, ha előbb érkezik be a csomagja – vont vállat a Főnök. – Kevesebb csalódás.
Csend lett. Nem az a feszült fajta. Inkább az, amelyikből bármelyik pillanatban lehet beszélgetés vagy lövés. Belövő egyáltalán nem gondolt a fegyverére. Arra gondolt, amit Mykola mondott: hogy a Főnök nem jön el kétszer ugyanoda. És arra, amit Oleh kiejtése elárult: hogy az ilyen embereknek nincs otthonuk, csak visszajárásuk.
– Kint zaj van – mondta végül a Főnök. – Olyanok beszélnek a csőről, akik sosem álltak mellette. A világnak mostanában tetszik az, ami alatt fut valami. Mindenki alá akar ásni mindent. Te is itt vagy. Én is itt vagyok. A cső is itt van valahol a közelben. Szép allegória, nem?
– A csövek nem allegóriák – felelte Belövő. – Csak útvonalak.
– És az emberek?
– Csomagok. Tartalommal.
A Főnök elmosolyodott. – Akkor legyen csomag. Mit írsz a címkére?
Belövő a zsebébe nyúlt, és elővette azt a kis, jellegtelen eszközt, amely hangot bocsát ki, ha a megfelelő közelségbe kerül a párja. Megszokásból „szúnyognak” hívta. Megpöccintette. Nem szólt. A párja vagy távol volt, vagy valaki kiforgatta belőle az elemet. A Főnök tekintete egy pillanatra lejjebb siklott a kezére.
– Hát akkor beszélgessünk – mondta.
Beszélgettek. Nem vallomás volt, nem alku: két szakma ütközése. A Főnök kerülte a neveket, szerette a dátumokat; Belövő kerülte a dátumokat, szerette a helyeket. A kettő között, valahol, kirajzolódott egy történet, amelyet majd később mások így-úgy elmesélnek: híd, raktár, szükségmegoldás, kitérő. A vitatott bejegyzések, a túl hangos mondatok, a túl gyors cáfolatok mind bekerülnek egyszer.
Amikor feljöttek, a hajnal már a fák résein át kapaszkodott. Kint két autó állt. Nem rendőrök: civilek, akiknek a tekintetében benne van, hogy kiadják a „jó reggelt”-et és utána ráérősen kérdeznek. Belövő egy pillanatra a Főnökre nézett.
– Két mondat – mondta. – Az első most. A második akkor, amikor legközelebb látjuk egymást.
A Főnök bólintott. – Első mondat: A dolgok visszajárnak. A második majd akkor, amikor már nincs dolgom.
Belövő biccentett. Nem fogta meg. Nem bilincselte meg. Nem volt rá felhatalmazása – és ha lett volna, akkor sem itt. Vannak letartóztatások, amelyek papíron történnek, és vannak találkozások, amelyekből hosszú levelek lesznek. Ez az utóbbi volt.
A hegyi úton lefelé menet a rádió életre kelt. Valaki arról beszélt, hogy a nagy cső másik végén, messzebb, valami újra megakadt, aztán helyreállt. A kommentek már sorakoztak valahol, mint a rosszul bezárt ládák.
Belövő aznap este a jegyzőkönyv tetejére csak ennyit írt: „A másik kijárat nem ajtó, hanem idő.” Alá: Belövő.
III. fejezet
A térképen már nem útvonalak voltak, hanem mondatok. Belövő a mágnestűk közé ujjal rajzolt vékony vonalat: számla–fuvarlevél–SIM-kártya–raktárkapu. Néha egy-egy vonal átcsúszott a másik alá, mint amikor valaki sietve ír, és a betűi összeérnek.
A falon a kulcsszavak: banjak, szűrő, átkötés, ballon. Nyelvi morzsák, amelyek oda mutattak, amerre a csizma sarát még nem mosta le az eső.
Oleh vallomásából aznap reggel egy kifejezés maradt meg: „другий вихід” – második kijárat. Úgy mondta, mint aki tudja, hogy van harmadik is. Mykola hozzáadta a maga félmondatát: „A Főnök nem jár kétszer ugyanoda, de a pecsétjeigen.” Pecsét – vagyis forma, rutin, mozdulat.
Belövő a papírok helyett most a hangokra figyelt. Egy zárt csatornán ide-oda pattogtak az üzenetek: „belső ellenőrzés”, „karbantartási ablak”, „szállítás megállítás”. A ritmus volt az igazi adat: hétfő éjfél, csütörtök hajnal, vasárnap késő este. Amikor a csövek világa amúgy is halkan lélegzik. Ez volt a második kijárat: az idő.
A harmadik ennél is egyszerűbbnek ígérkezett. Szerep. Amikor nem az ember mozdul, hanem a neve. Amikor valaki „raktáros”, amíg belép, „sofőr”, amikor kilép, és „belső ellenőr”, ha kérdezik. Átöltözés papíron, csöndben. A dolgok jönnek-mennek, a személyazonosságok pedig átülnek a következő ülésre.
Belövő csalit fektetett le: egy „víztisztító membrán” néven futó rendelést, amelyhez a kísérőben egy apró elütést hagyott – „útlevél” a „kísérőpapír” helyén –, plusz egy árnyalatnyival rossz pecsétet. Pont olyat, amilyet az a kéz szokott használni, amely siet, de elegendően magabiztos. A dobozok külsejére alig látható jel került: UV-csík, amely csak az ipari lámpák hideg fényében vall.
A helyszín egy csontig hűlt ipari udvar a hegy lábánál. Szemben egy víztorony, amely nappal rozsda, sötétben fekete torok. Belövő a víztorony lépcsője alatt kuporgott, és azt ismételte fejben, mint egy rövid ima: ne a zajra menj, hanem a visszhangra. A rádióján csak annyit: „Figyelek.”
Két autó jött időben, egy harmadik késve. A késő érkezőből nő szállt ki – rövidre vágott haj, könnyű, gyors léptekkel. Nem volt a listákon. A „srácok” már névvel futottak ebben a történetben – Oleh, Mykola –; ő csupán egy mozdulat lett a jegyzőkönyvben: „a gyors.”
– Документи? – kérdezte szárazon a raktárostól. A „k” túl kemény volt, és a hangsúly az utolsó szótagon ült. Belövő bemérte: keleti tájnyelv, tanult városi ritmussal.
– Itt – mondta a raktáros, és a papírok alól kikandikált az a hibás pecsét. A nő rápillantott, és az a fél másodperc, amíg utána mégis bólintott, többet mondott, mint bármelyik vallomás. Ismerte a hibát. Már látta valahol. Elfogadta, mert a hiba az ő világuk része.
Belövő a rádióba halkan: – Megvan a szerep.
Nem rontott rájuk. Nem film volt ez. A szerepet akkor lehet elvágni, amikor szerepet cserél. A nő a papírokat összefogta, a dobozokat átvette, és a „gyors” mozdulattal – bal kéz, csípő mellől – a telefonját ellenőrizte. Egyetlen szám villant, semmi azonosító. A csomag a furgonban – irány a hegyi út.
Belövő a távolból követte. Nem autóval. A hegy alatt „kátyújavítás” címén aznap estére lassították a forgalmat; három útból kettő felbontva, a harmadik szabályozva. Az ilyen szervezésnél sosem ér rá a véletlen: ha nincs zaj, a visszhang messzire hallatszik.
Fent a kanyar után egy mentő állt keresztbe. Motorja járt, ajtaján a pára ujjlenyomatokat rajzolt. A nő nem tétovázott – a csomag a vállon, egy mozdulat, és már a hátsó ajtó mögött volt. Harmadik kijárat: szerepbe lépni, amelyen azonnal át is gurít a város. A mentőt senki nem állítja meg.
Belövő oldalt, az útpadkán haladt, mint aki a fenyők közé született. Az UV-lámpát nem kapcsolta fel – a mentő belsejében meghalna a fény. De az orrán érezte a dobozokból kiáramló gyárszagot: se nem gyógyszer, se nem vegyszer – valami, amit a csövek világa ért olvasni.
A mentő lent a nagy elkerülőn visszavágott a város felé. A harmadik kijárat ritmusa egyszerű volt, mint a gyerekdal: hely–idő–szerep. Ajtó helyett útvonal, kulcs helyett névjegy, zár helyett közeg. Belövő a telefonját nézte – a „szúnyog” csendben maradt; a párja nem volt a közelben. A Főnök máshol járt, időben. Vagy szerepben.
A mentő végül egy elárvult rendelő mögött állt meg. A nő a csomagot nem vitte be – átadta. Aki átvette, balkezes volt, és a csuklóján egy alig látható tetoválás: vékony cső, két kis jelöléssel. Pecsétszerű. A Főnök pecsétje. A mozdulat megvolt, az ember megint nem.
– Затримка була, – mondta a nő.
– Нічого, – felelte a férfi. – Időben vagyunk.
Ekkor csúszott meg az este. A rendelő mögötti árnyékból egy másik árnyék vált le, túl rutintalanul. Nem Belövőé. Valaki sietett, akinek papírja ugyan van, türelme nincs. A nő egy pillanatra felnézett – és a következő mozdulat már nem az ő mozdulata volt, hanem a Főnöké: a csomag visszacsúszott a kar alá, testmegfordítás, a kilincs valamiért azonnal engedett. Az ajtó mögött vaksötét lépcső. Harmadik kijárat: szerepből szerepbe – futó, menekülő, eltűnő.
Belövő a másik oldalról lépett be. Nem üvöltött. A sötétben a hang fegyver. Ehelyett azt mondta, puha ukránnal:
– Стояти. Я – тиша.
Állni. Én – a csönd.
A nő megtorpant. A csomag egy másodpercig súlytalan lett. A balkezes férfi fél lépést hátrált, és akkor meglátszott, hogy a tetoválás nem tinta: vékony, gyógyuló forradás egy régi vágás mentén. Pecsét a bőrben.
– Передай, – suttogta a férfi a nőnek. – A csöndnek nem adunk át semmit.
– A csönd visszavisz mindent – mondta Belövő magyarul. – Mindig.
A nő letette a dobozt. Nem fegyver miatt. A szó ritkán állít meg bárkit, de a ritmus igen: kívül forgalom, belül sötét, a két lélegzet között egy üres ütem. Abban a fél ütemben lehet kivenni egy dobozt egy történet kezéből.
Aznap éjjel nem volt letartóztatás. Nem volt hős sem. Csak egy kibontott csomag, benne nem „eszköz”, hanem rendszer: kézzel írt grafikon, nyomásértékek, karbantartási ablakok mellé ceruzával odabiggyesztett „+” jelek, és három rövidítés: H–I–Sz. Heti ütem, Időablak, Szerep. A legenda: nincs. A kézírás: nem a Főnöké. Valaki, aki tanul tőle, de nem az. Szerepben is van tanítvány.
Belövő kimért mozdulattal zsebre tette a grafikont. A nő tekintete röviden találkozott az övével. Nem kérdezte a nevét. Az ilyen helyeken a név mindig akadály.
Kint a telefon rezdült. Ismeretlen szám. A hang nyugodt volt, mintha egy porceláncsészéből beszélne.
– Későn kapcsoltad fel a lámpát – mondta a Főnök. – A harmadik kijárathoz nem ajtó kell. Hanem másik ember.
– Az emberek elfogynak – felelte Belövő.
– A szerepek nem – mondta a Főnök. – Én ott vagyok, ahol kiveszik a nevemet a mondatból. Ott soha nem találsz meg.
A vonal elnémult.
Belövő sokáig állt a rendelő mögött, és azt figyelte, ahogy a pára visszaül a kilincsre. A csomag a kabátzsebében könnyű volt, mégis súly. Rendszer-súly. A hegy felől szél jött, és magával hozta a rozsdát meg az olajszagot – a csövek beszédét.
Éjfél után a jegyzőkönyv tetejére csak ennyit írt:
„A harmadik kijárat: szerep.”
Alá: Belövő.
IV. fejezet
A csövek nem beszélnek. A körülöttük lévő terek igen. Belövő a régi szivattyúházban állt, ahol a beton mennyezet visszadobta a suttogást is. Egy kézlegyintésnyi zaj háromszor tért vissza. Visszhang.
A jegyzettömb tetején a három betű: H–I–Sz. Heti ütem. Időablak. Szerep. A grafikon mellé odaírta: „mi mit ver vissza?”
Oleh vallomását újraolvasta. Ott volt benne egy fél mondat: „Amikor sietünk, a pecsét a papír szélére csúszik.” Mykola jegyzőkönyvében ugyanaz a mozdulat más szavakkal: „A Főnök kézírása nincs rajta, csak a helye.” A hiány mintázatvolt. A mintázat hangja megvolt: hibás pecsét, rossz aláírás, kemény „k”. A kérdés csak az maradt, hol verődik vissza ugyanez máshol.
Belövő csalit eresztett a hálóba. Nem utasítást, csak ritmust: egy belső csatornában megpendítette, hogy kedd hajnal – karbantartási ablak. Nem részleteket, nem helyet. Csak annyit, amit egy visszhang szeret: ütemet. Aki válaszol, nem a hírt igazolja, hanem a szokását.
Válasz érkezett. Nem nyíltan, hanem mozdulatban: egy raktár udvarán a „belső ellenőr” állása fél fordulattal feljebb, a papírok tetején ugyanaz a csúszott pecsét, és a kísérőben megint ez: „útlevél”. Valaki, aki szerepeket cserél, a hibáit is magával viszi.
A raktárat egy kisvárosi cég vitte, neve: Gorzsov Kft. – semleges, felejthető. A cégjegyzésen egy mini embléma csúszott balra fél millimétert, minden dokumentumon ugyanannyit. Nem hiba: sablon. A sablon visszhangja.
A szivattyúházban Belövő halkan kopogott a rozsdás csőre. A ritmus visszajött a falakról. Ugyanezt tette a cég nevekkel, számlaszámokkal, telefonszámokkal: finoman „megkoccantotta” őket. Ami élt, visszacsörrent. Ami halott volt, elnyelte a csönd.
A „gyors” nő – aki még mindig névtelen maradt – újra feltűnt. Ugyanazzal a mozdulattal tette zsebre a kísérőt, ugyanazzal a kecses sietséggel vágta el a beszélgetést. De most a csuklóján egy vékony gumiszalag feszült – olyan, amilyet kórházi osztályokon használnak. A szerep ragadós: ha egyszer fölveszed, marad belőle valami.
– Документи? – kérdezte megint, keményen, röviden.
– Alá kell írni – felelte a raktáros.
A pecsét megint a lap szélére csúszott. Belövő nem mozdult. A visszhanghoz csönd kell. Csak a rádióra hajolt, és magyarul ennyit mondott: – Jegyezzük az ütemet.
A csomag ezúttal nem ment mentőbe. Egy folyóparti raktárba vitték, a város alatt, ahol a víz sötét üvege a hídról érkező fényeket úgy törte meg, mintha félreütött hangokat szórna szét. A raktár falaiban régi, bekiporzott tábla: „Szivattyú 3”– már nem működött, de a neve megmaradt, mint egy rossz álom utóíze.
Belövő a túlpartról figyelt. A levegőben olaj- és algaszag keveredett. A „gyors” belépett, és a mozdulata ezúttal kicsit megtört. A szerep visszhangja néha fárasztja a testet.
Bent nem csövek, nem eszközök vártak, hanem nyelvek: egy fehér falra tűzve papírok, háromféle kézírással. Az egyik rendezett, halk – idő. A másik nyugtalan, széteső – szerep. A harmadik rövid és kíméletlen – hely. A három együtt volt a terv: H–I–Sz. Nem egy ember, hanem három ember összhangja, akik egymás visszhangjai lettek, hogy bármelyiket ki lehessen cserélni. Hálózat, amelyet nem drót tart össze, hanem ritmus.
– Azt hiszik, hogy embereket keresünk – jegyezte fel Belövő. – Mi szokást keresünk.
Ekkor szólalt meg a telefon. Ismeretlen szám. A hang nyugodt, tiszta, mintha távolról jönne, mégis közel verődne vissza.
– A visszhang mindig késik – mondta a Főnök. – Ezt szereted benne, Belövő. Hagy időt.
– Az idő csak akkor ad, ha elvesz is – felelte Belövő. – És a visszhang sosem az első hang.
– De sokszor az utolsó – mondta a Főnök. – A dolgok visszajárnak.
– A tied is? – kérdezte Belövő.
– A szerepem igen – felelte a hang. – Az emberem nem.
Csend. Valahol a raktárban nyikordult egy régi kocsi kereke. A nagy tér visszaküldte az apró hangot is. Belövő észrevette: a falon az egyik papíron a Gorzsov-logó fél milliméterrel feljebb csúszott, mint a többin. Nem sablon. Másolat. Valaki gyártja a visszhangot. Nem természetes, hanem készített.
– Építesz magadnak visszhangot – mondta a készülékbe. – Hogy eltakarjon.
– Építek neked is – jött a válasz. – Hogy legyen mit üldöznöd.
– És ha nem üldözöm?
– Akkor ráérsz meghallgatni a második mondatot.
A levegő megfeszült a némaság súlyától. A hídon fönt autó haladt át – a dörmögése háromszor érkezett meg.
– A második mondat – mondta a Főnök –: Az idő nem ajtó, hanem tükör. Aki belenéz, mindig magát látja, akkor is, ha másra vadászik.
A vonal elhalt. A víz partján rövid szél futott végig. A raktár árnyékából kilépett a „gyors”. Nem sietett. A csuklóján a gumiszalag helye halvány csíkot hagyott.
– Nincs itt – mondta halkan, szinte bocsánatkérően. – Csak a ritmusa.
– Az is elég – felelte Belövő. – A ritmus visszavisz a zeneszerzőhöz.
A nő nem kérdezett semmit. Vannak pillanatok, amikor a kérdés is zaj. Csak bólintott, és elindult a híd alatti ösvényen. A szerepe a lépéseiben még ott kopogott, de már halkabban. A visszhang fárad.
Belövő a papírokat összefogta. A „Szivattyú 3” tábla fölött a falon hajszálvékony repedés futott végig, mint egy ceruzavonal. Abban a repedésben a hang másképp járt. A csarnok egyik sarkában más volt a visszhang. Mintha oda készült volna egy ajtó, amit végül sosem vágtak ki. A negyedik kijárat. Nem hely. Nem idő. Nem szerep. Hanem: hiány.
V. fejezet
A szivattyúház repedésénél megmaradt gondolat egész nap benne lüktetett: a hiány nem üres, alakja van. Mint amikor egy régi családi képről kivágnak valakit; az asztal mögött maradó sötétebb kör másodpercek alatt lesz a kép főszereplője.
Belövő a térképen nem pontokat jelölt, hanem lyukakat. Oda tűzött fehér rajzszöget, ahol papír szerint „nem történt semmi”: túl hirtelen megszakított műszak, sebtében újratervezett karbantartás, hirtelen „belső ellenőrzés”, amely után nem született jegyzőkönyv. A Semmi ismétlődő órája kedden hajnali kettő és három között járt; a Hiány helyszínei pedig furcsán ritmikusak voltak: egy dűlőút közepe, egy híd alatti zsebsötét, egy raktár, amelyet „Nulla 14”-nek hívtak, nyilván játékból, mert a városban senki sem számozott így semmit.
A negyedik kijáratot – Hiány – nem lehetett eltorlaszolni. Csak megformázni lehetett, hogy beférjen valaki. Belövő ezért döntött: nem megy oda. Nem állít be figyelőket. Nem húz rádiót a kerítésre. Nem kér „jelenlétet” oda, ahová a jelenlét amúgy is csak zaj. Elterjesztette – egy fél mondat, egy félrefuttatott csoportban –, hogy rotáció van, hogy az északi körzetet más veszi át. A hiány körvonalát hagyta dolgozni.
A „Nulla 14” vasárnap éjjel olyan volt, mint az elfelejtett hang a kottán: mintha valami hiányozna, pedig csak a csend maradt ott. A csarnok betontorka hideget lehelt; a neon egy helyen ki volt csavarva, nem törve – nincs üvegzaj, csak meg nem történt fény. Két oldalt a konténerek csíkjai között huzat járt, és a huzatban újságpapír hullámzott úgy, ahogy a vízen szoktak a vízfolyások: saját szabálykönyv szerint.
A hiány vonz. Elsőnek egy kisteher gurult be; oldala tiszta, mint az új szerep. A volán mögül a gyors szállt ki, pórusként lélegző csönddel. A csuklóján már nem volt gumiszalag; az arcán viszont megült az a fajta koncentráció, amely a szabály és a kivétel közti hajszálat figyeli.
– Документи? – kérdezte a kapuőrtől. A „k” még mindig keményen koppant, a hangsúly megint hátul, mintha az utolsó szótagon lenne a döntés.
A kapuőr vállat vont: – Bent semmi nincs. – A „semmi” a város akcentusában mindig egy kicsit több volt a semminél.
A gyors bólintott. Belépett. A kisteher mögött két gyalog érkezett – vékony árnyékok, akik nem hagynak cipőmintát, mert megtanulták más nyomába tenni a lábukat. A hiány formája kirajzolódott: várakozás a konténersornál, csere a sötét neon alatt, hallgatás az üres irodában. Az üres irodában a polc közepén pecsétpárna, félig kiszáradva. Nem kell mindig nyomot hagyni; elég, ha odakészítik a lehetőségét. Ez a hiány udvariassága.
Belövő a helyszíntől két utcával lejjebb ült egy éjszakai kifőzdében, háttal a falnak. Nem nézett a képernyőre, pedig a kamera képe ott pulzált a telefonon – a lencsét napokkal korábban lekaparta a por, ettől a kép lágy lett, mintha csendes havazásban figyelne. A zajban a visszhang megmutatta az üreget: egy dekk mélyén alig észrevehető mozdulat – valaki nem nyitott ki egy dobozt, amelyet mindig kinyitnak. A hiány minta lett.
A „gyors” egy konténer előtt megállt, amelyen nem volt szám. Pontosabban egy számmal kevesebb volt rajta: a sorozat 12, 13, 15, 16… A szem kihagyja az ütemhibát, ha nem akarja észrevenni. Ő akarta.
A konténerben semmi várt. Nem „üres” polc; üres papír. Vastag, jó minőségű tekercsek, amelyekre nem nyomtattak rá semmit. Belövő érezte az orrában a vegyi pép tompa édeskés illatát – a papír még „friss” volt, mintha az imént hagyta volna el a hengereket. Az üres lap adat: a negatív tere egy másik történetnek. A tekercsek legszélén apró, tűszúrásszerű pontok futottak sorban. Nem tintával, hanem valami száraz, türelmes eszközzel. A hiány írásjele.
A gyors kivett egy lapot, megfeszítette a konténer mennyezetéről lógó neonvak helyén beszűrődő fényben, úgy tartotta, hogy a semmi meghajoljon. A tűszúrások rajzot adtak: nem térképet, hanem időt. Felsorolás lett belőle – napok, órák, a „Semmi” szokásos járása. A végén három betű: H–I–Sz. Valaki, aki tanul, továbbírta a leckét.
Belövő nem mozdult. A hiány dolga, hogy türelmet kérjen. A kisteher ajtaja halkan csukódott, a papír visszagurult a helyére. Nem raktak át semmit. Nem vittek el semmit. A hiány betöltötte magát: a Semmi adott át valamit, amit csak az ért, aki megtanulta, hogy néz a fény.
A telefonja rezdült, ismeretlen szám. A hang tiszta volt, valahogy száraz, mint a jó papír.
– Most már látod – mondta a Főnök. – A hiánynak formája van.
– A te formád? – kérdezte Belövő.
– A rendszeremé – felelte a hang. – Az emberek elfáradnak. A ritmus nem.
– A ritmus viszont visszhang – mondta Belövő. – A visszhang pedig mindig elárulja a termet.
– Vagy megmutatja a nézőt – mondta a Főnök. – Néha te vagy a forma, Belövő. Ha kiveszlek a képből, a többiek megnyugszanak. Ha beteszlek a képbe, kirajzolódik, hol félnek. Én a félelemből olvasok.
– És mit olvasol most?
A vonal másik végén rövid csönd. A csönd oldalra nézett.
– A harmadik mondatot – mondta végül. – A hiány a legpontosabb térkép.
A kifőzdében koppant egy kanál. A képernyőn a „gyors” megállt a konténer küszöbén, és körbenézett. Nem látott kamerát, pedig a kamera ott volt – rosszul volt ott. A rossz hely néha a legjobb hely. A nő végül elindult kifelé, és nem kapkodott. A hiány megtette a dolgát. Megtelt mozdulatokkal.
Belövő csak akkor állt fel, amikor a kisteher eltűnt a körút fényei közt. Nem ment a „Nulla 14”-hez. A hiány nem szereti, ha utólag megnevezik. Helyette a folyóhoz sétált. A víz fekete üveg volt, és a híd zúgása háromszor tért vissza a partfalról. A túloldalon egy fehér falon árnyék mozdult – valaki, aki későn jött ugyanarra a semmire. A hiány maradékzaja.
Aznap éjjel a jegyzőkönyv tetejére ezt írta:
„V. fejezet – A hiány formája. A hiány nem üres: kijárat, amely magát zárja be és magát nyitja ki. Olvasni kell, mint a vízre írt betűt: háttal a fénynek.”
Alá: Belövő.
Alatta kihagyott egy sort, és csak ennyit:
„A következő kijárat neve: Árnyék.”
A csészében, amely mellé odakészítették a cukrot, semmi volt. Belövő hagyta így. A hiány megtartotta a formáját, és ettől hirtelen jelentése lett. A csövek a föld alatt nem tudnak róla – de a körülöttük lévő terek igen. Ott rajzolódik ki minden, ahol elvileg nincs semmi.