Kertész Imre magyar író Sorstalanság című regénye, amit 13 évig írt, 1975-ben jelent meg. Ezért az önéletrajzi ihletésű, a holokausztról szóló művéért 2002-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. A Sorstalanság című regényéből maga írt forgatókönyvet, és Koltai Lajos rendezett filmet, amelyet azonban a kritika vegyesen fogadott.
Kertész 2000-től Németországban élt és ott nyilatkozta, hogy: Az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, egy gyökértelen. ne minősítsenek engem magyarnak, elég az, hogy a honfitársaim engem zsidóvá tettek. Faji vagy nemzeti hovatartozás rám nem érvényes.
Majd 2012 után, nagy betegen visszajött Magyarországra, hogy azok a magyarok ápolják, akiket ő annyira utált.
2002-ben a szegedi Plázában megvettem a Sorstalanságot és a Plázában lévő Puskás étteremben rögtön olvasni is kezdtem. Több mint száz oldal után letettem a könyvet az asztalra és elgondolkoztam, hogy hogyan lehet ilyen szart írni és, hogy érdemel ez Nobel-díjat? Majd hazaindultam, de a könyvet a Pláza parkolójába lévő szemetes-kosárba dobtam.
A kertészi sorstalanságban a narrátor nézőpontja szinte teljesen mentes a morális kommentártól, amit túl hidegnek éreztem.Továbbá zavart a hős passzivitása is, hiányzott belőle az aktív szembeszállás, a hősi ellenállás.Valójában a Sorstalanság nem is regény, hanem egy stilizálatlan önéletrajz, ami nem egy nagy irodalmi teljesítmény. Azt gondolom, hogy élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült, pedig a téma megrázó. Kertész valójában ügyetlen, körülményesen fogalmazott mondatokkal írta tele könyvét. Szóval, minden esetre nem egy Nobel-díjas mű.
Most, 23 évvel később valamilyen “titokzatos kulcs” szerint megint magyar író kapta az irodalmi Nobel-díjat. Krasznahorkai László magyar író műveit én nem tudom befogadni, mert vallom, hogy a művészeti élményt ketten hozzák létre – az alkotó és a befogadó és egyik a másik nélkül nem létezik. Nem tudom megemészteni Krasznahorkai hosszú, hömpölygő, hipnotikus mondatait – Jókaitól még eltűrtem, de a szintén jogász Krasznahorkai már nagyon távol áll tőlem. Stílusát, az apokaliptikus látásmódot, a groteszk vonalát és filozófiai mélységeit sem szívelem. Krasznahorkai világképében kíméletlen fókusz a káosz, tömeghisztéria és a széthullás, ami engem nyugtalanít és egyáltalán nem csábít olvasásra. Szóval, megint kezemben egy olyan irodalmi mű, ami szintén szar és nem érdemel Nobel-díjat, csak most nem vagyok a szegedi Pláza parkolójában.