Juhász Gyula mentális állapota a modern pszichiátria szempontjából súlyos depressziónak felel meg. Betegsége kihatott magánéletére — például a nők hiányával, gátlásokkal terhelt kapcsolataira — és költészetére is, amelyben érzékletesen tárul fel a depressziós személyiség belső világa. Élete folyamán több öngyilkossági kísérlete is volt, végül 1937. április 6-án önkezével vetett véget életének.
Lumina és Kollár Ferenc 1939. április 6-án készült képzelt riportja Juhász Gyulával
Beszélgetés a csöndről és a túlpartról: Juhász Gyula, Lumina és Kollár Ferenc.
A szegedi klinika kórtermének félhomálya szomorú hangulatot áraszt. Juhász Gyula — borostásan, pizsamában, lábán vékony takaró — az ágy szélén ül. Lumina és én – a költő ágya mellett – egy-egy fehérre festett széken ülünk; riportot szeretnénk készíteni a nagy költőve
— Kollár Ferenc: Mester, barátai szerint szenved a nők hiánya miatt; nem találja a helyét, menekül, aztán újra meg újra visszaesik a betegségébe.
— Juhász Gyula: A legenda hangos, a csönd pontosabb. Nem menekültem, csak nem találtam olyan padot a városban, amelyikhez ne lett volna kérdőjel kötve.
— Lumina: A szerelem? Sok olvasónak maga az „Anna”.
— Juhász: Nem az ölelés a bizonyíték, hanem az, hogy az ember finomabban lélegzik, ha kimondja a másik nevét. Nekem a vágy volt a mérték. A testet tiszteltem, de ritkán ért utol.
— Kollár: És a betegség?
— Juhász: Társszobás. Nem ura és nem szolgája vagyok. Inkább rendre szoktat: ne kiálts, ahol elég a jel.
— Lumina: De azért vannak új versei is? Felolvassa?
— Juhász (bólogat; a takaró alól néhány lapot az ujjai közé vesz): Ezek nem hangos versek. Csak járás a nap peremén.
Klinikai reggel
A kórteremre halkan fény borul,
a bögrék peremén tejperem ül.
Az ablaknál a Tisza mozdulatlan,
mint kéz, mely őriz, s nem enged el.
A szívben csönd, a csöndben egy feladat:
ma is kihúzni szépen a napomat.
Anyám keze
Anyám kezében alig látszik az ér,
de minden vonalában otthon ég.
Megsimogat, s az élet megderül:
nem gyógyulok ki — de nem egyedül.
Levél Annához (sosem elküldve)
Nem volt közöttünk semmi — mégis volt:
egy hangtalan „talán”, mely nem felelt.
A hiány nem vád; ha emlegetlek,
elcsitul a szív, mint kéz a zsebben.
Jegyzetfüzet
A sorvég mindig arra int, hogy várj.
A rím meg arra, hogy ne légy mohó.
Nem kell minden — elég a fele fény,
a másik felét őrzi majd a mély.
Záradék a maradáshoz
Az ablaknál még áll a Tisza-fény,
s a kezem zsibbadt, mint a parti kő.
De van egy szó, mely nem dől el felém,
és mégis megtart: egyszerű „erő”.
Nem ordít, nem győz — csak megmarad:
a reggelt estig kihordani: szabad.
— Kollár: Ezekben nincs panasz, csak munka és mérték.
— Juhász: A panasz hamar elfárad. A mérték tovább bírja. Én a maradni szeretnék, nem a végszóra várok.
— Kollár Ferenc: Mester, sokan azt kérdezik… gondol-e néha a végre?
— Juhász Gyula (elborult arccai, a Tisza felé biccent): Aki soká nézi a vizet, tudja, hogy van túlpart. Nem a mély az utam; az én dolgom itt annyi, hogy a partot őrizzem, amíg lehet. De ha egyszer elalszom, jó volna, ha csend maradna utánam — s egy derűs fény a vízen.
— Lumina: A csend nem üresség, hanem tartás.
— Juhász: Úgy. Ha van megváltás, az talán csak ennyi: a fáradt szív leteszi a napot, és békén marad.
A költő ezután újból kézbe veszi kéziratait.
Átkelés
A híd alatt a víz egy néma igen,
a csillagokkal tárgyal éjszaka.
Ha egyszer átvisz, nem siet velem,
csak úgy, ahogy a part is tartja ma.
Nem menekülés: csöndes átadás —
mint kézbe hulló, elvégzett tavasz.
Mennyországi posta
Ha ott is van egy kis postahivatal,
ahol leveleket ír a derű,
én Annának egy szelíd lapot adok:
„Megérkeztem. A vágy nem tűnt el — híd lett,
melyen átjár a fény. Már nem siet.”
Csillagkert
Kert van talán, ahol az ég derűje
levélre ül, s a szél nem alkuszik.
Anyám keze a fátyol-árnyban ül le,
s amit kimond, az egyszerűbb: „Itt.”
Nem birtoklás: megértett jelenlét.
S a fájdalom a csillagporba lép.
Kapu
A kapunál nem kérdez senki sem,
csak megnézi, hogy tiszta-e a szó.
A bőrömön a föld még melegen
ragyog, mint régi kenyérmorzsa: jó.
A „bocsánat” a kulcs; a „köszönöm”
a kapufélfa. Átmegyünk közön.
Éji stáció
A klinikában megszólal a csönd,
mint kis harang a párna peremén.
A láz lehull, a légzés egyre könnyebb,
s mintha a szív már messzebb verne: fény.
Nem hív, nem űz — csak átnevez a lassú
idő: a „holnapot” „mindörökkére”.
Anna közeledik
Nem jön közel — csak érthetőbb a távol,
mint versben az, mi nincs kimondva még.
S én nem kérem, hogy változzon a háló,
csak azt, hogy benne jobban értsem én:
ami elérhetetlen, az nem ellenség —
a szomjúság az ember méltósága.
Parttanú
A Tisza itt is áll, csak nem folyik,
egy fényűzőbb türelmű horizont.
Mit el nem bírtam, leteszem: sovány
dicsekvés helyett hallgatok nagyot.
S a hallgatás, mint esti nádas, issza
a földi zajt — s nem adja vissza.
Angyalok lépte
Nem szárny, nem hó — csak ember-ritmus,
ahogy a jó szavak járnak a térben.
„Maradt-e benned valami igaz?”
— kérdezi egy. S én előveszem: a mérséklet.
Ő mosolyog. „Elég.” — s a mosolyából
visszahull rám egy darabnyi élet.
Jegyzet a túlvilági könyvtárból
Könyvek: fényből; polcuk: csönd.
A betű nem fekete, hanem meleg.
Itt minden rím egy megértett kör:
nem zár be — csak megenged.
A földi tinta csöppje is ideér:
lám, semmi sem veszett el végleg.
Végszó helyett
Ha visszanézek — ha lehet —, csak annyit
mondok az ablakotok üvegén:
„Tartsátok meg a józanság szelíd
mértékét, és higgyetek a fényben.”
A többi Isten. S ami emberé:
a reggelt estig kihordani — béke.
— Lumina: Mit üzen az olvasóinak?
— Juhász: Hogy a szeretet nem bizonyíték, hanem tartás. S ha nincs is kéz, amelyik fog, maradhat szó, amelyik nem ejt el.
— Kollár: Köszönjük. A VÍRUSNAPLÓ ma ezzel zár: A csöndnek van egy el nem mondott hangja.