UTÁLTÁK A BUDAI NÉMETEK A MAGYAROKAT
A mai Buda északi része, Óbuda területén az ókorban virágzó város római kori neve Aquincum volt, amely a vizeiről kaphatta a nevét, míg a középkori latin források Sicambria néven emlegették az ókori várost. Középkori krónikáink szerint a város Attila hun uralkodó testvéréről, Budáról kapta a nevét.
Az egész középkorban Castrum Novi Montis Pestiensis – azaz „a pesti Újhegy vára” volt a hivatalos neve magyarul Buda, németül Ofen.
A mongol fenyegetés árnyékában először a hegyet ölelő városfal épültek fel szabályos térközönként emelt tornyokkal, majd az így elkerített fennsíkon kijelölték az utcákat, kimérték a kiosztandó telkeket. Felépítették a plébániatemplomot (Nagyboldogasszony-templom) és egy kápolnát (Mária Magdolna-templom), a ferences és a dominikánus kolostort, és több középületet (városháza, Kammerhof).
Benépesült a hegy lábánál a Duna partja is Felhévíztől egészen Alhévízig – vagyis a mai Margit hídtól a Tabánig.
Mivel az alapítás idején a város legtöbb polgára német volt, a vezetők kizárólag közülük kerültek ki. A bírót, a kezdetektől 1347-ig a várnagy tisztét is betöltő rektort, tizenkét tagú, ugyancsak gazdag német polgárokból álló tanács segítette; többségük posztókereskedő volt.
A magyar polgárság létszáma és gazdasági súlya is messze elmaradt a németekétől; mellettük a kis létszámú zsidó közösség főleg gazdasági szerepet játszott.
A gyorsan gyarapodó város és persze a komoly erődítés magát a királyi udvart is hamarosan befogadta. A 13. század végétől már több országos jelentőségű gyűlést is itt tartottak, III. András, az utolsó Árpád-házi király pedig a budai ferences kolostort választotta temetkezési helyéül. A király városi szállása ez idő tájt a németül Kammerhofnak nevezett máig feltáratlan épületegyüttesben volt — ennek nevéből arra következtethetünk, hogy Visegrád mellett itt is lehetett királyi pénzverde. A Kammerhof vagy más néven régi királyi ház a város északkeleti sarkában emelkedett, külön kaputornya nyílott és a városfalon.
IV. Béla 1249-ben Esztergomból Budára költöztette székhelyét és hivatalait; Buda lett az ország fővárosa. Egyúttal szabad királyi várossá nyilvánította Budát, tehát a polgárok attól fogva neki adóztak.
Az 1370-es évek végétől Nagy Lajos király palota építéséhez kezdett, ezt utóda, Luxemburg Zsigmond tovább bővítette. Ettől kezdve a török megszállásig folyamatosan az új királyi várból irányították az országot, így a város gazdasági hatalmához a társadalmi és politikai központ előnyei társultak. Egyre több egyházi és világi méltóság vett magának házat, hogy az udvarnál zavartalanul intézhesse ügyeit, egyre több olyan kereskedő települt meg, aki az udvar luxusigényét kívánta kielégíteni.
A német és magyar nemzetiség rivalizálás állandósuló joghatósági vitákhoz, végül 1439-ben zavargásokhoz vezetett. A feszültségeket azzal a tartósnak bizonyult reformmal oldották fel, hogy a a magyar és német polgárok hat-hat esküdtet választhattak a tanácsba, magyar, illetve német bírót pedig évente felváltva állítottak. A két közösség függetlenítette és elhatárolta plébániáit is, a Nagyboldogasszony-templomnak, vagyis a németek plébániájának jelképes fősége alatt, a Mária Magdolna-templom és a váralján a Szent Péter mártír templom önálló plébániája lett a magyar polgároknak.
A középkor végén Buda lakossága 20000 főt számlált és ezzel a Magyar Királyság legnépesebb városának számított.
A gazdag németek posztókereskedők voltak, míg a magyar kereskedők marhakivitellel foglalkoztak. Buda a kézműves szakmák és a céhek számát tekintve is élen járt a magyarországi városok között, a fennmaradt adatok, mintegy 29 céhbe szervezett 79 foglalkozásról tudósítanak. Kereskedelem és kézművesség mellett azonban szinte minden polgárnak fontos jövedelme származott a város környéki szőlőbirtokokból. A budai határban szüretelt szőlőből jó bort készítettek. A városi lakosság szegényebbjeinek többség a szőlőkben dolgozó napszámos kapás volt.
A késő középkorban már a Várnegyed házainak közel fele a királyi udvarban fontos szerepet betöltő vagy ott szolgáló nemesek és egyháziak kezén volt. Főként a tehetősebb polgárok maradtak, a kézművesek és a napszámosok, bérmunkások többsége kiszorult a Váraljára (a mai Vízivárosba).
A Várnegyedben a polgárság nemzetiségek szerint különült el egymástól. A németek a hegy közepén, a város központjában, plébániatemplomuk és a piactér környékén laktak (kb. a mai Szentháromság utcától a Dísz térig). A magyarok az északi részt foglalták el, központjuk szintén a plébániatemplomuk melletti piactér (a mai Kapisztrán tér) volt. Az olaszok, a németek és magyarok között, főként a róluk elnevezett utcában (a mai Országház utca középtáján) éltek, a város zsidónegyedét pedig az északkeleti sarokban (a mai Táncsics Mihály utca) találjuk.
A kereskedelem változatos színtereken zajlott. A német kereskedők (posztókereskedők, kalmárok, patikárusok) a piactéren elhelyezett üzleteikben árusítottak. A kézművesek általában házuk földszintjén elhelyezett műhelyeikben kínálták kész termékeiket. A piactereken mindennap be lehetett szerezni a napi táplálkozáshoz szükséges élelmiszereket a mészárszékekben, a pékeknél, illetve a gyümölcsös, zöldséges, baromfiárus, sajtos, és káposztás kofáknál.
Fontosabb szerepet játszottak a hetente tartott piacok, szerdán a németek piacterén, szombaton pedig a magyar piactéren, amelyek szélesebb vásárló és eladó közönséget vonzottak. Országos jelentősége volt az évente két alkalommal, pünkösdkor és Kisasszony napján (Szűz Mária születésének ünnepe, szeptember 8.) megtartott vásároknak, amelyek két héten át tartottak a Duna partján található vásártéren.