Piszkos Fred a szegedi korzón
Piszkos Fred közbelép – Romulusz őszinte sajnálatára
Lehet, hogy ezeknek ezeknek a Ruszin-Szendiknek félelmetes fegyverek helyett csak alma lapul az övcsatjuk alatt?
Komámasszony, hol a stukker?, teszi fel Kádár-kori színdarabja címében a Medgyessy-kormány egykori kultuszminisztere, a szabadságharc tábornokának rokona, az Arthurból Gáborrá lett Görgey.
És csakugyan, napokig ez izgatta az országot: vajon a lakossági fórumra „minden eshetőségre” készen érkező Romulusz fegyvere meddig bújik meg a ruha alatt, és nem vállik-e esetleg a kampány aktív szereplőjévé?
Első ijedelmünk után (közben) azért eszünkbe jut a mi jó Luciferünk örök érvényű mondása: „Tragédiának nézed? Nézd legott / Komédiának s múlattatni fog.” E mulattatásról aztán gondoskodott részben a baloldali sajtó, amelyik egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni a nyilvánvalóról. („Narancs.” „Citrom.” „Narancs. Nem nyitok vitát.”).
„Annyit látni, hogy Ruszin-Szendi dzsekije vesetájon hullámot vet”, szívta el a szárnyaló fantázia elől a levegőt a 444 publicistája, és ennél már csak azok a mémek voltak viccesebbek, amelyek például beépített önműködő zsírleszívót sejtettek a kabát alatt.
Így szerencsére Gavrilo Princip sorsfordító lövése helyett inkább a Csupasz pisztoly egyharmad forgatásán érezhettük magunkat. Magyar ember hajlamos dramatizálni, de viccre is venni bármit, így eme, magában esetleges tragédiát is rejtő sztori inkább a komikum felé mozdult el. Mielőtt a levitézlett tábornok nekiindult, hogy megtegye első lépéseit a katonai pályáról a politikai felé (mint anno Pinochet vagy Jaruzelski), magához vette kedves kis mordályát, és újraolvasta a vonatkozó sorokat a Piszkod Fredből, amelyben Fülig Jimmy tanítja az érvényesülésre St. Antonio főherceget.
Sosem tudjuk meg, ha elfajulnak a lakossági fórum kérdései, magához ragadta volna-e Mars hadisten és a Vesta-szűz Rhea Silvia ikerfiának kései druszája a kézre eső söröskancsókat vagy széklábakat, de csak remélni tudjuk, hogy a „durr belé”-re nem kerül sor.
Bármennyire is szeretjük azonban olvasni és elképzelni a Rejtő regények hangulatát, figuráit és abszurd világát, azért nem lenne jó ebben a közegben élni.
Ha a kiskamaszos romantikától eltekintünk, vajon bírhat rá valakit arra, hogy fegyvert hordjon? Félelem, fenyegetés, kivagyiság?
Amikor katona voltam, és az éjszakai erdő közepén a lőszerraktár védelmére szolgáló őrtoronyban gubbasztottam, ölemben a géppisztollyal, amelynek tárában harminc éleslőszer lapult – és további hatvan az oldalamon, a táskában –, olyan biztonságérzet töltött el, amit máskor sosem éreztem. Ha a vesetáji gyűrődés ezt jelenti a tábornok úrnak, akkor szinte megértem a viselkedését…
A második ok, a fenyegetés, már súlyosabb; az IFA-platóra hányandó konzervatívok, az akasztással fenyegetett újságírók vízióját felrajzolók, az övcsatot és lopott mobiltelefont gyakorlott kézzel forgató pártelnökök világában már nem is olyan szürreális egy használatba vont pisztoly.
Noha a szőke Tisza azzal ringatja hiú ábrándokba híveit, hogy itt ha törik, ha szakad, rendszerváltás lesz, Magyarországon nem szokás fegyverrel venni át a hatalmat.
Forradalmaink mindig megmaradtak a versek szavalása, pontok fogalmazása, békés felvonulás már-már korhatár nélküli medrében. Más kérdés, hogy ezekből a vértelen forradalmakból az aktuális történelmi helyzet miatt fegyveres szabadságharc lett (1848, 1956). De amikor nem volt a megszállók részéről támadás (1989), meg is maradtunk a tárgyalások és a papírra ikszeket huzigálás szintjén.
Így aztán kijelenthetjük, hogy marad a harmadik lehetőség, a kivagyiság, a hergelés, a provokálás. Még az is lehet, hogy az egész csak erőfitogtatás, valódi kapacitás híján. Amiként Piszkos Fred tartja sakkban a Nagy Bivalyt, aki a „toprongyos, szakállas, kissé öreg” kapitány vérlázító szemtelenségét megtorlatlanul hagyja.
Lehet, hogy ezeknek is félelmetes fegyverek helyett csak alma lapul az övcsatjuk alatt?
Ungváry Zsolt