Délvidék, azaz Bácska a Duna–Tisza közének a Baja–Szeged vonaltól délre eső része. Északi sávja kivételével ma Jugoszláviához tartozik. A honfoglalás korától magyarlakta vidék, a középkorban gazdag, viszonylag sűrűn települt táj volt. Két vármegye alakult ki területén: Bács kb. a Ferenc-csatorna vonalától délre és Bodrog attól északra. A török elől menekülő délszláv népcsoportok szerbek, bunyevácok, sokácok XV. században kezdtek beszivárogni a Bácska területére. Bácska magyar lakossága a XVI. század elejétől folytonosan pusztult vagy északra vándorolt és Buda elestétől (1541) a zentai csatáig (1697) tartó hódoltság ideje alatt majdnem teljesen eltűnt a tájról. A mai Vajdaság elnevezés a szerb Vojvodina szóból származik, amelyet először az 1848-as forradalom idején említettek.
A törökök kiűzése után az elnéptelenedett, elvadult Délvidéki területeket a XVIII. század folyamán a bécsi udvari kamara által tudatosan szervezett és irányított, zömükben más-más területről származó német ajkú telepesek népesítették be. A mai bácskai magyarok őseinek zöme az 1740-es és az 1790-es évek között költözött új hazájába.
Az első telepesek a Dunántúlról (Baranya, Tolna, Somogy, Zala, Veszprém megyéből) érkeztek, és főleg a Duna menti, valamint a közép-bácskai helységeket népesítették be. Bezdánt 1743-ban, Doroszlót 1752-ben, Bácsordast 1753-ban, Bácsmonostort 1760-ban, Kulát 1749- ben, Topolyát 1750-ben, Nemesmiliticset 1752-ben. A Tisza mentére – Zentát és Kanizsát kivéve – csak 1751- től, a tiszai szerb határőrvidék végleges felszámolásától kezdődően érkeztek magyarok: Zentát 1755-ben, Adát 1756-ban, Kanizsát 1760-ban, Becsét 1767-ben, Péterrévét 1774-ben és Martonost 1776-ban népesítették be. Származási helyük szerint főleg Szeged környékiek voltak. Az utolsó nagyobb bácskai magyar telepítések a XVIII. század végére és a XIX. század elejére estek: Temerin 1783, Mohol 1801, Bácsföldvár 1806.
A bánáti magyar telepítések rendszeresítésére csak 1778 után kerülhetett sor, amikor az addig Temesi bánság néven Bécsből kormányzott kincstári tulajdont képező területet közigazgatásilag visszacsatolták Magyarországhoz. Bácskában addigra már nagyjából lezajlottak a telepítési akciók, tehát az újonnan visszacsatolt bánáti róna a korabeli Magyarország új otthont keresőinek szinte az egyedüli lehetőséget nyújtotta. Jöttek telepesek a Tiszántúlról, de túlnyomó többségük a szomszédos Szeged vidékéről, Csongrád és Csanád megye tájairól érkezett.
Elsőnek 1781-ben Békés és Szolnok megyei reformátusok települtek Ittabére és Debelyacsára. A következő évben felvidéki katolikusok érkeztek Csókára. 1784-ben alapították Pádé, 1785-ben Egyházaskér, 1803-ban Tiszaszentmiklós, 1804-ben Száján, 1810-ben Jázova, 1820-ban Oroszlámos, 1835-ben Udvarszállás, 1838-ban Tiszahegyes, 1840 körül Magyarszentmihály és Orményháza, 1867-ben pedig Muzslya községeket alföldi, elsősorban Szeged vidéki katolikusok.
Az 1848–49-es szabadságharc leverése után a megszállt Magyar Királyság déli részén, a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság egy osztrák közigazgatási egységként jött létre. I. Ferenc József császár létesítette a szerb felkelők által kikiáltott Szerb Vajdaság egy részének és a hajdani Temesi Bánság területeinek egyesítésével. Az uralkodó 1849-ben kiadott rendelete alapján Bács-Bodrog, Torontál, Temes, Krassó megyékből, valamint Szerém megye rumai és iloki járásából megalakult a Szerb Vajdaság Bánság, amely külön, Magyarországtól független koronatartománnyá vált. A közigazgatás hivatalos nyelve a német volt, de számos szerb befolyásos hivatalhoz jutott. A közigazgatási egység 1860-ban szűnt meg.
Az1867 után a feloszlatott szerémségi határőrvidékek szerb nemzetiségű katonaparasztjainak egy része a végkielégítésként kapott földbirtokot igen olcsón áruba bocsátotta. Az ekkorra már meglehetősen felduzzadt lakosságú bácskai községekben gyorsan híre ment a szerémségi földek legendás olcsóságának, és a föld után sóvárgó, de földhöz Bácskában már egyre nehezebben vagy sehogyan sem jutó negyedik-ötödik nemzedék tagjai közül sokan – eladva itteni szegénységüket – útra keltek, hogy megtelepedve a szerémségi táj kies lankáin, szemet-lelket gyönyörködtető síkságain újra induljanak a boldogulás útján. Kivándorlásuk eredményeként több magyar szórvány is keletkezett, de tiszta magyar települések nem jöttek létre. Magyarokat találunk Satrinca, Maradék, Nyékinca, Herkóca, Szót, Urög , Vogány, Platicevo, Erdővég, Bingula, Vrdnik falvakban.
Az 1882 végén indult országos mozgalom eredménye, hogy a következő év tavaszán Pancsova környékére, pontosabban Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza községekbe települhettek a szomorú sorsú bukovinai székelyek, az andrásfalvi, a hadikfalvi, az istensegítsi, a fogadjisteni és a józseffalvi magyarok.
Vajdaságban több mint száz éven át az 500 000 lelket számláló magyarok aránya 30 % volt, ami mára alig 180.000 és 10%-ra csökkent.
Vajdaság mai etnikai térképe: a magyarok sárgán jelezve