Kollár Ferenc
UKRÁN – OROSZ HÁBORÚ
avagy
amikor a tegnapi társ megölhetővé válik
Van valami dermesztő az ugandai Ngogo csimpánzairól szóló megfigyelésben, és nem azért, mert csimpánzokról van szó, hanem éppen azért, mert túlságosan közel vannak hozzánk. A kutatók azt figyelték meg, hogy a világ eddig ismert legnagyobb csimpánzközössége két rivális csoportra szakadt. Előbb csak valami elmozdult a láthatatlan társas térben, aztán nyugati és központi csoportról lehetett beszélni, majd a korábbi együttműködő kapcsolatok lassan kihűltek, az érintkezések ritkultak, a bizalom eltűnt, a hímek járőrözni kezdtek, végül pedig megérkezett az, ami mindig akkor érkezik meg, amikor a másik többé már nem ismerős arc, hanem ellenséges kategória: az erőszak.
A szöveg, amelyet olvastam, megrendítő pontossággal mutatja meg ezt az átalakulást. A csimpánzok korábbi csoporttársaikat ölték meg. Hat kifejlett hím pusztult el, tizennégy kölyköt megöltek, később további tizennégy állat tűnt el vagy pusztult el feltehetően hasonló körülmények között. A legnyugtalanítóbb azonban nem is a szám, hanem a szerkezet. Az, ahogyan az új csoportidentitás felülírta az éveken át fennálló kapcsolatokat. Mintha egy belső határvonal egyszer csak keményebb lett volna minden emléknél, minden régi közösségi tapasztalatnál, minden korábbi együttmozdulásnál. Tegnap még együtt vadásztak, együtt éltek, együtt tartoztaik voltak valami közös rendnek. Ma már egymásra járnak.
Ez az a pont, ahol az ember nem nézheti ezt a történetet kívülről, biztonságos tudományos távolból. Mert a kép túlságosan ismerős. Nem azért, mert az ember és a csimpánz azonos volna, hanem azért, mert a csoportszakadás logikája rémisztően hasonló. Először csak elkülönülés van. Azután kevesebb találkozás. Azután gyanakvás. Azután a másik fél szándékainak egyre sötétebb olvasata. Azután őrjárat. Azután megelőző támadás. Azután már nem személyeket látunk, hanem oldalt, tábort, színt, címkét. És amikor a másik többé nem arc, hanem kategória, akkor a lelkiismeret is könnyebben némul el.
A ngogói eset külön érdekessége, hogy a támadásokat nem a nagyobb, hanem a kisebb csoport követte el. Ez ellentmond az egyszerű, tankönyvszagú várakozásnak, miszerint a számbeli fölény a döntő. Nem. Néha a kisebb csoport a veszélyesebb, ha belül jobban összezár, ha identitása keményebb, ha elszántabb, ha a saját létét fenyegetettebbnek érzi, és ezért agresszívabban mozgósítható. Emberi viszonyok között ugyanez a törvény újra és újra megmutatkozik. A történelemben nem mindig a legnagyobb közösségek a legpusztítóbbak, hanem azok, amelyek fanatikusabbak, sérülékenyebbnek hiszik magukat, és ezért könyörtelenebbül lépnek fel. A tömeg önmagában nem elég. Kell hozzá hit, kell hozzá rettegés, kell hozzá narratíva. És ha ez a három összeáll, akkor a kisebbség is lehet öldöklő gépezet.
A kutatók több lehetséges okot is említenek a szakadás mögött. Az eredeti közösség már közel kétszáz egyedből állt, több mint harminc kifejlett hímmel. Ez már önmagában feszegette a stabil társas kapcsolatok fenntarthatóságának határait. Emellett ott lehetett a táplálékért folyó verseny, a szaporodási elkülönülésből fakadó hímversengés, néhány kulcsszereplő elvesztése, egy új alfahím felemelkedése, majd egy légúti járvány, amely huszonöt csimpánz pusztulását okozta. Magyarán: nem egyetlen ok robbantotta fel a közösséget, hanem több, egymásra rakódó feszültség. Ez megint csak túlságosan emberi.
Mert az emberi társadalmak sem egyetlen nagy drámai pillanattól szoktak szétesni. Előbb túl nagyra nő a rendszer, közben elvékonyodnak a valódi kapcsolatok, nő a verseny az erőforrásokért, vezetőválság jelenik meg, járvány vagy gazdasági sokk érkezik, a közbeszéd eldurvul, a csoportok önmagukat kezdenek félteni, és egyszer csak már senki sem tudja pontosan, mikor léptük át azt a küszöböt, amely után a korábbi együttélés visszafordíthatatlanná vált. A széthullás rendszerint nem villámcsapás. Inkább lassú szerkezeti repedés, amelyet utólag mindenki drámaként mesél el, pedig hosszú ideig inkább csak hajszálvékony recsegés volt.
Van azonban ebben a történetben még egy sötétebb felismerés. A területszerző erőszaknak nyeresége lett. A győztesek megnövelték a területüket, és ezzel együtt a nőstények több kölyköt hoztak világra, miközben az utódok halandósága drámaian csökkent. Ez azt jelenti, hogy a csoportközi agresszió nem puszta zavar az evolúciós rendszerben, hanem olykor előnnyé válhat. Nem erkölcsileg, hanem biológiailag. És itt válik a dolog igazán kellemetlenné az ember számára. Mert ha valami egyszer szelekciós előnnyel járt, akkor annak nyoma mélyen beleéghet a viselkedési repertoárba. Az emberi történelem egyik legnagyobb tragédiája talán éppen az, hogy erkölcsi lénnyé próbáltunk válni olyan örökséggel a hátunk mögött, amely bizonyos helyzetekben még mindig a csoportos erőszakot jutalmazza.
Persze itt kell a legóvatosabbnak lenni. Nem szabad olcsó biológiai determinizmusba csúszni. Nem arról van szó, hogy az ember ezért eleve háborúra van ítélve. Nem arról van szó, hogy Auschwitz, Srebrenica, Ukrajna, Gáza vagy bármely emberi vérmező egyszerűen csak „csimpánzörökség” volna. Az ember nem azért ember, mert örökli az agresszió lehetőségét, hanem azért is, mert képes intézményeket, normákat, erkölcsi önkorlátozást, jogot, vallást, művészetet, bűntudatot és együttérzést emelni e fölé az örökség fölé. De ezek a civilizációs szerkezetek nem a természet ellenére jöttek létre, hanem azért, mert szükség volt rájuk. Azért, mert bennünk van az a sötét hajlam, amelyet fékezni kell.
A ngogói csimpánzok története tehát nem egyszerű állattani érdekesség. Tükör. Nem teljes tükör, nem pontos tükör, de eléggé éles ahhoz, hogy kellemetlen legyen belenézni. Megmutatja, hogy a csoportidentitás milyen könnyen átírhatja a személyes kötődést. Megmutatja, hogy a polarizáció előbb a kapcsolatokat szünteti meg, és csak azután kezdi ontani a vért. Megmutatja, hogy a kisebb, de zártabb és fanatikusabb közösség gyakran veszélyesebb, mint a nagyobb, de lazább. Megmutatja, hogy a közösségi rendszereknek van tűréshatára. És megmutatja azt is, hogy az erőszak olykor rövid távú előnnyel járhat, ezért olyan nehéz végleg száműzni a világból.
Az ember sokat szeret hazudni önmagának a saját nemességéről. Szereti azt gondolni, hogy a brutalitás mindig valami rendellenesség, valami különös történelmi baleset, valami idegen és megmagyarázhatatlan kisiklás. Pedig lehet, hogy jóval nyugtalanítóbb az igazság. Lehet, hogy a gyűlölet nem idegen test bennünk, hanem ősi lehetőség. A kérdés ezért nem az, hogy képesek vagyunk-e rá, mert erre a válasz tragikusan nyilvánvaló. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e időben felismerni azt a pillanatot, amikor a tegnapi társ a szemünkben már nem ember, csak oldal, tábor, ellenség, címke, megszüntetendő akadály.
A civilizáció talán nem más, mint kísérlet arra, hogy ezt a pillanatot késleltessük.
És talán ez az egész ngogói történet legfontosabb üzenete: nem az a legijesztőbb, hogy a csimpánzok egymás ellen fordultak, hanem az, hogy a folyamat logikáját túl jól értjük.