Kollár Ferenc – költő, fizikus és poltikai jós írása
Blokkok, szuverenitás és megszorítások – egy lehetséges európai fordulat geostratégiai olvasata
A jelen korszak egyik legfontosabb tapasztalata, hogy a politika nyilvános nyelve és a hatalom valódi működése egyre inkább eltávolodik egymástól. Programok, nyilatkozatok, deklarációk és hivatalos európai alapelvek továbbra is léteznek, de mind gyakrabban úgy tűnik, hogy csupán a felszínt alkotják. A döntések mélyén sokkal keményebb logika működik: pénzügyi érdekek, nyersanyagokért folyó verseny, katonai kényszer, hitelpiaci függőség, technológiai fölény és geopolitikai blokkérdekek.
A 21. század második negyedére a világ ismét két nagy erőtérre szakadt. Az egyik oldalon a nyugati pénzügyi-politikai rendszer áll: az Egyesült Államok hagyományos elitje, az Európai Unió központi intézményei, a nagy pénzügyi központok, a globális vállalatok és az a hálózat, amely a nyugati világrend gazdasági és politikai működését évtizedek óta meghatározza. A másik oldalon egy lazább, de egyre szorosabb együttműködés rajzolódik ki Kína, Oroszország, Irán és más, a nyugati dominanciával szemben álló államok között.
A két blokk küzdelme már régen nem elsősorban ideológiai. A valódi kérdés az, ki birtokolja a jövő energiáját, nyersanyagait, pénzügyi rendszerét, technológiai infrastruktúráját és katonai mozgásterét. Ukrajna ebben a logikában nem egyszerűen egy regionális háború terepe, hanem a nagyobb világrendszer egyik ütközőzónája. Aki ellenőrzi Kelet-Európát, az közelebb kerül az eurázsiai nyersanyagokhoz, az energiarendszerekhez és a kontinens politikai szerkezetének átalakításához.
Európán belül eközben két egymással szemben álló politikai irány bontakozott ki.
Az egyik az „Európai Egyesült Államok” gondolata. Ez az irányzat abból indul ki, hogy a tagállamok önállósága akadályozza az unió hatékonyságát, ezért a döntéseket egyre inkább központi, brüsszeli szintre kell emelni. Közös adópolitika, közös hadsereg, közös migrációs és külpolitika, egységes gazdasági szabályozás – végső soron egy olyan Európa, amelyben a nemzeti parlamentek és kormányok mozgástere egyre kisebb.
A másik irányzat a patrióta, szuverenista Európa gondolata. Ez az együttműködő, de önálló döntésjoggal rendelkező nemzetállamok szövetségét tekinti kívánatosnak. A patrióta felfogás szerint Európa csak akkor maradhat élő és demokratikus, ha a tagállamok megőrzik saját politikai, kulturális és gazdasági mozgásterüket.
Az elmúlt években Magyarország ennek a patrióta irányzatnak az egyik legfontosabb mintája lett. Nem azért, mert nagy ország lenne, hanem azért, mert következetesen szembement az uniós központosítás több elemével. Emiatt Magyarország jelentősége jóval túlmutatott saját méretén. Szimbólummá vált: arra a kérdésre adott választ, hogy lehet-e egy tagállam egyszerre az Európai Unió része és mégis szuverén.
Ha ezt a keretet elfogadjuk, akkor a mostani politikai fordulat nem egyszerűen kormányváltásként értelmezhető. Sokkal inkább úgy, mint egy hosszú konfliktus új szakasza, amelyben a központosító európai erők (győztek) ismét a központi európai döntéshozatalhoz akarják igazítani Magyarországot.
Egy ilyen fordulat első jelei rendszerint nem az eszmék szintjén, hanem a költségvetésben jelennek meg. A külső pénzügyi és politikai elvárások szinte minden esetben ugyanabba az irányba mutatnak: csökkenteni kell a hiányt, vissza kell vágni a nagy társadalmi transzfereket, piacbarátabbá kell tenni a gazdaságot, enyhíteni kell a nagyvállalatokra és bankokra nehezedő különterheket, valamint stratégiai állami vagyonelemeket kell értékesíteni.
Mire szavaztunk április 12-én
A legnagyobb azonnali megtakarítást a rezsitámogatások megszüntetése vagy radikális szűkítése hozhatná. Ez évente körülbelül 800–900 milliárd forintot jelentene.
A 13. havi nyugdíj megszüntetése körülbelül 500–550 milliárd forintot, a 14. havi nyugdíj elhagyása további 500–550 milliárd forintot hozhatna.
A családtámogatási rendszer – a családi adókedvezmények, kedvezményes hitelek, lakástámogatások és egyéb családpolitikai eszközök – visszavágása 3500–4800 milliárd forint közötti összeget jelenthetne.
Az ársapkák, üzemanyag-korlátozások és egyéb piaci beavatkozások megszüntetése további 100–200 milliárd forintos nagyságrendű javulást eredményezhetne.
Így a megszorításokból származó elsődleges költségvetési nyereség évente körülbelül 5400–7000 milliárd forint lehetne.
Ezzel szemben a bankok és multinacionális vállalatok különadóinak megszüntetése 700–1000 milliárd forintos éves bevételkiesést okozna.
A következő lépés a stratégiai állami vagyon értékesítése lehetne.
A MOL-ban meglévő állami részesedés privatizációja körülbelül 650–800 milliárd forintos egyszeri bevételt jelentene.
Az MVM részleges vagy teljes privatizációja 2000–3000 milliárd forintot hozhatna.
Az egyetemek egy részének privatizációja – elsősorban az értékes ingatlanvagyon és campusok értékesítésén keresztül – 1000–2000 milliárd forint egyszeri bevételt eredményezhetne.
A kórházak egy részének privatizációja, illetve a legértékesebb egészségügyi ingatlanok és intézmények piaci értékesítése további 500–1500 milliárd forintot jelenthetne.
Így a stratégiai vagyon privatizációjából összesen körülbelül 4200–7300 milliárd forint egyszeri bevétel keletkezhetne.
Ha ezt hozzáadjuk a megszorításokból származó éves 4400–6000 milliárd forintos nettó fiskális javuláshoz, akkor egy új rendszer az első években összesen akár 8600–13300 milliárd forintos pénzügyi mozgástérhez is juthatna.
Ez azonban csak a pénzügyi mérleg egyik oldala.
A másik oldalon az állam elveszítené befolyását az energiaellátás, az oktatás, az egészségügy és a stratégiai gazdasági döntések fölött. A privatizáció rövid távon pénzt hozna, hosszabb távon azonban gyengítené az ország önálló mozgásterét.
Az energetikai vállalatok eladása után az energiaárak, a stratégiai készletek, az ellátásbiztonság és a beruházási döntések egyre inkább külső tulajdonosi érdekekhez igazodhatnának.
Az egyetemek és kórházak privatizációja után az oktatás és az egészségügy fokozatosan piaci logika szerint működne: a hozzáférés drágábbá és egyenlőtlenebbé válhatna, miközben az állam elveszítené a lehetőséget arra, hogy ezeket a területeket nemzeti célok szerint alakítsa.
A végső kérdés tehát nem az, hogy technikailag elő lehet-e teremteni ezt a pénzt. A kérdés az, hogy ki fizeti meg az árát. Vagyis ezek után Magyarország soha többé nem lehetne szuverén ország.
A megszorításokkal ugyanis nem a rendszer felső rétegei, hanem a nyugdíjasok, a családok, a vidéki háztartások és általában azok viselnék a terhet, akiknek a rezsi, a támogatás, az állami iskola vagy a közkórház nem kényelmi kérdés, hanem a mindennapi élet feltétele. Itt felmerül a kérdés: meddig tolerálja a nép ezt a megszigorítás-megszigorítás-cunamit, van-e visszaút egyáltalán? Szerintem alig lehetséges.
A jelenlegi korszak legfontosabb politikai dilemmája ezért talán nem az, hogy Európa föderális vagy patrióta irányba halad-e. Hanem az, hogy a kialakuló új rendben ki rendelkezik a döntés jogával, és végül ki viseli annak következményeit.
Összesített pénzügyi mérleg az első négy évre
A feltételezett megszorítási és privatizációs csomag két különböző típusú forrást hozna létre.
Az egyik az egyszeri vagyonértékesítésből származó bevétel. A MOL, az MVM, az egyetemek és a kórházak részleges privatizációja összesen körülbelül 4200–7300 milliárd forint egyszeri pénzt jelenthetne. Ez döntően az első két évben jelenne meg.
A másik az évente ismétlődő költségvetési megtakarítás. A rezsitámogatások, nyugdíjtöbbletek, családtámogatások és ársapkák visszavágása, valamint a különadók részbeni elengedése után a nettó éves fiskális javulás körülbelül 4400–6000 milliárd forint lehetne.
Négy év alatt ez összesen 17600–24000 milliárd forintot jelentene.
Ha ehhez hozzászámítjuk az egyszeri privatizációs bevételeket, akkor az első négy év teljes pénzügyi mozgástere körülbelül 21800–31300 milliárd forint lehetne.
Ehhez azonban még hozzáadódhatna az Európai Uniótól lehívható, jelenleg részben befagyasztott támogatások összege is. Magyarország számára a 2021–2027-es ciklusban és a helyreállítási alapból összesen mintegy 30–35 milliárd eurónyi forrás érhető el, amelynek jelentős része ma politikai és jogállamisági viták miatt nem vagy csak részben hozzáférhető.
Ha egy új politikai irányváltás nyomán ezek a források ismét teljes mértékben megnyílnának, akkor ez négy év alatt további körülbelül 12000–14000 milliárd forint bevételt jelenthetne.
Ebben az esetben a teljes első négy éves pénzügyi mozgástér már körülbelül 33800–45300 milliárd forintra emelkedne.
Ez a mai magyar GDP mintegy 22–32 százalékának felel meg, vagyis történelmi léptékű átrendeződést jelentene.
Ugyanakkor egy ilyen nagyságrendű megszorítás társadalmi feszültséget is kiválthatna. Ezért egy új rendszer valószínűleg kénytelen lenne a felszabaduló források egy részét visszajuttatni bizonyos társadalmi csoportoknak – például célzott nyugdíjas-kompenzáció, alacsony jövedelmű háztartások rezsitámogatása, átmeneti családi támogatások vagy regionális fejlesztési programok formájában.
Ha a rendszer a társadalmi stabilitás megőrzése érdekében a teljes felszabaduló összeg 20–30 százalékát ilyen kompenzációra fordítaná, az körülbelül 4400–9400 milliárd forintot jelentene négy év alatt.
Ebben az esetben a fennmaradó, szabadon felhasználható pénzügyi tér még mindig körülbelül 17400–21900 milliárd forint lenne négy év alatt. Ez a fennmaradó összeg használható lenne a külső politikai és gazdasági prioritások finanszírozására – vagyis az ukrajnai háború, vagy egy elhúzódó egységes európai – orosz háború finanszírozására.
A végső kérdés azonban továbbra sem pusztán pénzügyi. Egy ilyen rendszer nem egyszerűen átcsoportosítaná a pénzt, hanem újrarajzolná az állam és a társadalom viszonyát: meghatározná, hogy a jövő Magyarországán ki számít védendőnek, ki viseli a terheket, és ki marad kívül az új rend határain.
A geopolitikai háttér értelmezésénél ugyanakkor érdemes különválasztani a londoni–európai és az amerikai érdekeket. A jelenlegi amerikai stratégia nem feltétlenül azonos azzal az európai, föderális iránnyal, amely egy erősebb, integráltabb „Európai Egyesült Államok” kialakítását támogatná. Az Egyesült Államok számára egy túlzottan önálló, egységes európai hatalmi centrum hosszabb távon riválissá is válhat.
Ebből következően Washington jelenlegi politikája inkább arra irányulhat, hogy Európa katonailag és gazdaságilag továbbra is részben amerikai függésben maradjon, miközben az Egyesült Államok párhuzamosan megpróbálhat korlátozott kiegyezést kialakítani Oroszországgal és Kínával. Ebben a logikában a Közel-Kelet sem elsősorban Oroszország vagy Kína gyengítésének terepe, hanem Izrael biztonságának fenntartása és egy regionális összeomlás megakadályozása.
Ezért a tanulmányban a „londoni blokk” és az amerikai stratégia nem teljesen azonos szereplőként jelenik meg: rövid távon lehetnek közös érdekeik, de hosszabb távon eltérő jövőképet képviselhetnek Európa helyéről és mozgásteréről.