Molcer Mátyás és Kollár Ferenc – Szabadka, 2026. április 14.
HATVAN ÉV UTÁN, ÚJBOL MOLCER
A vajdasági magyar kultúra háború utáni nemzedékére különös módon volt jellemző a polihisztorság. Talán a titói politikai tér szűkössége, talán az óvatosság, talán a kisebbségi létből fakadó ösztönös önvédelem miatt ezek az emberek ritkán mutathatták meg magukat egyetlen szerepben, egyetlen arccal. Mintha nem is lett volna elég számukra egyetlen műfaj, egyetlen hivatás. A pedagógusok verset írtak, az írók festettek, a festők zenéltek, a zenészek tanítottak. A háború utáni világ hiányai és sebei közepette a művészet számukra nem különálló területek gyűjteménye volt, hanem egyetlen nagy, közös menedék, ahol az ember többféleképpen is megőrizhette önmagát.
E nemzedék egyik legszebb és legteljesebb alakja a messze földön ismert szabadkai művész, Molcer Mátyás, aki 2026. május 9-én ünnepli 92. születésnapját. Ő azok közé tartozik, akik nemcsak végigélték a huszadik század viharait, hanem alkotó módon túl is élték azokat. Több mint hét évtizedes pályája során a művészet számos ágában hozott létre maradandót, és ma is ritka, élő bizonyítéka annak, hogy a valódi tehetség nem ismeri a műfaji határokat.
Molcer Mátyás igazi reneszánsz ember. Egy személyben zongoraművész, zeneszerző, pedagógus, költő, műfordító, képzőművész, drámaíró, zene- és színházi kritikus, valamint publicista. Kevés olyan alkotót ismerünk ma, aki ennyire természetes könnyedséggel járna át a különböző művészeti területek között. Mintha számára a zene, a szó, a kép és a gondolat ugyanannak a belső világnak más-más nyelve volna. Haikui, rajzai, kritikái, zeneművei és írásai mögött ugyanaz a finom érzékenység, ugyanaz a fegyelmezett szellemi kíváncsiság és ugyanaz az emberi tartás sejlik fel.
Molcer Mátyás a mai művészeti térben valóban afféle Leonardónak számít. Nem a külsőségek, nem a szerepek sokasága miatt, hanem azért, mert személyében újra felidéződik az a régi, lassan eltűnő emberfajta, amely még hitt abban, hogy a tudás és a művészet nem szétválasztható. Hogy a világ megértéséhez egyszerre kell zene, költészet, rajz, gondolat és emberség.
E sorokkal szeretném köszönteni azt az embert, akinek hatása az én életemet is mélyen formálta. Fiatalon az asszisztense lehettem, és közelről láthattam azt a szellemi gazdagságot, azt a nyitottságot és azt a ritka emberi minőséget, amely belőle áradt. Vannak emberek, akik nemcsak műveket hagynak maguk után, hanem láthatatlan nyomot is azokban, akik mellettük élhettek és dolgozhattak. Molcer Mátyás ilyen ember.
Isten éltesse őt sokáig, ugyanazzal a kíváncsi, alkotó és szabad lélekkel, amellyel eddig végigjárta ezt a hosszú, gazdag életutat.
Molcer Mátyás szellemét talán semmi sem mutatja jobban, mint egy régi történet 1967-ből. Akkoriban még alig voltam tizenhét éves. A soron következő VI. Képzőművészeti Találkozóról írtam egy ötoldalas, kézzel teleírt kritikát, amelyben minden kiállító művészt keményen bíráltam – különösen Vinkler Imre piszkos színűnek látott akvarelljeit. A kéziratot bevittem a 7 Nap szerkesztőségébe, és odaadtam Sáfrány Imre kezébe. Ő elszörnyedt a terjedelemtől, és közölte velem, hogy ebből legfeljebb egy oldal lehet.
Nagy nehezen lerövidítettem az írást, de a megpróbáltatások ezzel még nem értek véget. Sáfrány átvitte a kéziratot a másik szobába, ahol a lektor, Dévavári Zoltán ült. Én kívülről lestem, ahogy vörös ceruzával szinte minden mondatomba belejavít. Fiatalon ez valóságos szentségtörésnek tűnt: hogyan nyúlhat hozzá egy „nagy költő” az én mondataimhoz? Végül mégis megjelent az írás, én pedig csak annyit kértem, hogy ha már ilyen rövid lett, legalább nagy betűkkel, keretben hozzák, és a teljes nevem szerepeljen alatta.
Alig telt el egy hónap, és a cikknek köszönhetve – amelyben erős kritikával illettem Winkler akvarelljeit – bekerültem a 7 Nap szerkesztőségébe. Egy este aztán Gönczi Sára, újságírónő indult Vinkler Imre lakására, hogy modellt üljön neki. Molcer Mátyással mi is kíváncsiak voltunk a Mester technikájára, és egy üveg Rubin-vinyák fejében csatlakozhattunk.
Vinkler nyomorúságos körülmények között élt. Tűzifája sem volt, így a jéghideg szobában, a még hidegebb vaskályha mellett kellett Sárikának levetkőznie. A Mester télikabátban készült festeni, mi pedig időnként meghúztuk a vinyákos üveget. Ekkor jegyezte meg Molcer, a rá jellemző fekete humorral, hogy a modell testén tenyérnyi lila foltok jelentek meg, ezért a kép címe akár az is lehetne: „Lila foltos nő a fagyos kályhán”.
Aztán, látva, hogy Sárika mellein apró szőrszálak látszanak, még hozzátette: talán az volna a legjobb, ha Imre levágná őket, és mókusfülszőr-finomságú ecsetet készítene belőlük, mert csak az garantálhatja a remekművet. A tréfa vége természetesen az lett, hogy kidobtak bennünket. Az üveg azonban ott maradt.
Később tudtam meg, hogy a dermesztő hideg ellen Vinkler és Sárika gyorsan megitták a maradék Rubin-vinyákot. Sem festmény, sem szerelem nem született azon az estén.
Nem sokkal később, 1967. november 21-én Vinkler Imre, alig negyvenévesen, véget vetett életének. Halála után a szabadkai Honi Képtár retrospektív kiállításon mutatta be minden fellelhető művét. Duránci Béla később azt írta a Híd hasábjain, hogy Vinkler éppen a zentai művésztelepen készült akvarellektől remélte festészetének fordulatát. A sors különös kegyetlensége, hogy 1969 tavaszán tűz ütött ki a Városháza padlásterében, ahol a képeit tárolták. Minden megsemmisült. Az akvarellek is.
Ekkor kaptam meg Sáfrány Imretől azt az 1967-ben készült kis krokit: Vinkler önarcképét. Azóta is őrzöm. Nemcsak egy rajzot, hanem egy egész korszakot.
Így Molcer nem egyszerűen a történetem egyik szereplője, hanem annak a különös, ironikus, fájdalmas és mégis eleven világnak a tanúja, amelyből ő maga is kinőtt.