HÚSVÉT ÜNNEPE, VALAMI, AMI TÚLÉLI A SÖTÉTSÉGET
Az ünnepek furcsa dolgok. Évről évre visszatérnek, ugyanaz a naptár, ugyanazok a harangok, ugyanazok a régi szavak: nagypéntek, feltámadás, hit, kegyelem. És mégis, valahogy mindig mások. Mert közben mi változunk. Több veszteséggel, több emlékkel, több kérdéssel érkezünk meg hozzájuk. Az ember fiatalon talán csak a szokást látja bennük: a sonkát, a tojást, a templomot, a gyerekkori vasárnapokat. Később azonban egyszer csak rájön, hogy az ünnep valójában nem kívül van, hanem benne. Nem a naptárban kezdődik, hanem ott, ahol az embernek már szüksége van valamire, amibe kapaszkodhat.
Aki hívő, az tudja ezt. Nem azért, mert mindent ért. Éppen ellenkezőleg. Azért, mert vannak pillanatok, amikor az ember semmit sem ért. Amikor a világ túl nehéz, túl igazságtalan, túl kiismerhetetlen. És ilyenkor nem a bizonyosság tartja meg, hanem a hit. Az a makacs, szinte gyermeki érzés, hogy a dolgok mögött mégis van valami rend. Hogy a világ nem véletlenül van úgy, ahogy van. Hogy a fizika törvényei, a csillagok pályája, az anyag titokzatos szerkezete mögött ott sejlik valami, amit az ember nevezhet sorsnak, természetnek, Istennek vagy egyszerűen csak teremtőnek.
A tudomány és a hit között sokan falat látnak. Pedig talán nincs is ott fal, csak egy ködös mező, amelyen két oldalról indulnak el az emberek ugyanabba az irányba. A tudós képletekkel keresi a választ, a hívő imával. Az egyik a világegyetem rendjét kutatja, a másik annak értelmét. És néha, egy-egy nagy felismerés pillanatában, talán ugyanoda érkeznek meg. Mert van valami szinte megrendítő abban, hogy a világ ennyire pontos, ennyire törvényszerű, ennyire gyönyörű. Mintha valaki nagyon régen, nagyon bölcsen kitalálta volna.
A húsvét is erről szól. Arról, hogy van valami, ami túléli a sötétséget. Hogy az ember életében mindig vannak nagypéntekek. Elvesztett szerelmek, betegségek, csalódások, magány, árulás, azok a hosszú éjszakák, amikor az ember csak ül az ablaknál, nézi a sötét utcát, és nem tudja, hogyan tovább. De valahogy mindig eljön a reggel. Néha lassan, néha fájdalmasan, néha alig észrevehetően. De eljön. És talán ez a húsvét legmélyebb titka: nem az, hogy soha többé nem lesz sötét, hanem az, hogy a sötétség nem marad örökre.
Az embernek szüksége van biztos pontokra. Olyanokra, amelyek nem mozdulnak el, amikor körülötte minden más igen. Ilyen a hit. Ilyen a szerelmed, aki melletted marad akkor is, amikor te már magadban sem vagy biztos. Ilyenek a szüleid, akiknek a szeretete valahogy mindig megelőzi az érdemeidet.
Talán végül ezért szeretjük annyira a húsvétot. Nemcsak azért, mert ünnep. Hanem mert emlékeztet valamire, amit az év többi részében hajlamosak vagyunk elfelejteni: hogy a világban több a fény, mint hinnénk. Csak néha nagyon sokáig kell várni, amíg újra meglátjuk.
És most álljunk meg egy pillanatra, gondoljuk végig a fontos szavakat: kereszt, keresztrefeszítés, kereszténység, megkeresztelés.
A keresztelés azért több egy szertartásnál, mert nemcsak nevet ad, hanem hitet is. És a névvel együtt egy történetet. Egy ember életének kezdetét. Mert attól a pillanattól kezdve nemcsak egy ember leszel, hanem valaki is leszel. Megszólítható, szerethető, elveszíthető és visszavárható.
Talán én sem véletlenül lettem Ferenc, nemcsak azért, mert apám is Ferenc volt – aztán a fiam is, és az unokám is Ferenc lett. A Ferenc névben benne van a fény is. Nem a nagy, vakító fény, amely mindent megold, hanem az a kicsi, csendes világosság, amely ott marad az ember mellett, amikor körülötte sötét van. Mint a gyertya fénye a templomban. Gondoljuk például Assisi Szent Ferencre, Deák Ferencre, II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemre, Kölcsei Ferenc költőre, a Himnusz szerzőjére, Mádl Ferenc korábbi köztársasági elnökre, Liszt Ferenc és Erkel Ferenc zeneszerzőkre, Puskás Ferencre, a világhírű labdarúgóra, és Ferenc pápára.