Migráció. Járványok. Harc az élelmiszerért. Harc a vízért.
A legtöbb ember még mindig úgy gondol az éghajlatváltozásra, mint egy lassú, távoli környezeti folyamatra. Valamire, ami főként a sarki jégtakarót, a jegesmedvéket vagy néhány óceáni szigetet fenyeget.
Ez súlyos tévedés.
A klímaváltozás nem egyszerűen környezetvédelmi kérdés. Befolyásolja az ivóvízellátást, az élelmiszer-termelést, az egészséget, az energiabiztonságot, a gazdaságot, a migrációt és a politikai stabilitást. Nem egyetlen katasztrófát hoz, hanem több, egymással összekapcsolódó rendszer egyidejű meggyengülését.
A termés elmarad.
Az élelmiszer megdrágul.
A vízkészlet csökken.
A család elveszíti megélhetését.
Először a közeli városba költözik, később talán egy másik országba.
A város túlterhelődik.
Romlanak a higiénés és egészségügyi feltételek.
Nő a társadalmi elégedetlenség.
A politika bűnbakokat keres.
Az erőforrásokért folyó verseny pedig konfliktussáválhat.
És elindul a harc az élelmiszerért és az ivóvízért.
De mi is az El Niño? A Csendes-óceán trópusi térségének természetes, szabálytalanul visszatérő éghajlati jelensége. A középső és keleti egyenlítői Csendes-óceán felszíni vize a szokásosnál melegebbé válik, miközben megváltoznak a passzátszelek és a légköri cirkuláció mintázatai. De az El Niño nem azonos a klímaváltozással.
Az El Niño természetes ingadozás. Az ember által okozott globális felmelegedés ezzel szemben hosszú távú tendencia, amelyet elsősorban a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből és más emberi tevékenységekből származó üvegházhatású gázok okoznak. A kettő azonban kölcsönhatásba léphet: egy El Niño-esemény a már eleve felmelegedett éghajlati háttérben tovább növelheti a globális hőmérsékletet, és egyes térségekben fokozhatja az aszály, a rendkívüli csapadék vagy a termésveszteség kockázatát.
Az El Niño nem globális kapcsoló, amely mindenhol ugyanazt az időjárást idézi elő. Dél-Amerika egyes vidékein fokozhatja a csapadékot, Ausztrália és Délkelet-Ázsia bizonyos térségeiben növelheti a szárazság veszélyét, másutt pedig módosíthatja a monszunokat vagy a trópusi ciklonok kialakulásának esélyét.
Európára és a Kárpát-medencére gyakorolt hatása közvetettebb és bizonytalanabb. Nem mondhatom, hogy egy magyarországi aszályt vagy árvizet önmagában az El Niño okozott. A globális légköri rendszer átrendezésén keresztül azonban hozzájárulhat azokhoz a háttérfeltételekhez, amelyek között a szélsőségek kialakulnak.
Visszafordítható-e még a klímaváltozás? A felelet egyértelmű: Nem.
A felmelegedés egy része már bekövetkezett. Az óceánok hatalmas mennyiségű többlethőt nyeltek el, a gleccserek visszahúzódnak, a tengerszint emelkedik, és számos élő rendszer már átalakult. 2025 körül 1,5 Celsius-fokkal volt melegebb az iparosodás előtti átlagnál.
A klímaváltozás nem olyan, mint egy kapcsoló, amely vagy be van kapcsolva, vagy nincs. Inkább egy fokozatosan növekvő kockázat. Minden további tized Celsius-fokkal gyakoribbá vagy súlyosabbá válhatnak bizonyos hőhullámok, aszályok, árvizek és ökológiai veszteségek.
Nagy különbség van egy másfél-két fokkal és egy három-négy fokkal melegebb világ között. Nem pusztán arról van szó, hogy néhány fokkal melegebb nyarak következnek. Arról van szó, hogy hány ember dolgozhat biztonságosan a szabadban, mennyi termőföld őrzi meg a hozamát, mely városok maradnak élhetőek, és hány közösségnek kell elhagynia otthonát.
A változás várható szakaszai
1. A szélsőségek sűrűsödése
Ez a szakasz már elkezdődött.
A korábban ritkább hőhullámok, aszályok, erdőtüzek és rendkívüli csapadékesemények gyakoribbá válhatnak. A legsúlyosabb veszély sokszor nem egyetlen esemény, hanem azok egymásutánja.
Egy mezőgazdasági térség még túlélhet egy aszályos évet. De mi történik, ha az aszály után árvíz, majd újabb hőhullám következik? Egy város felkészülhet néhány forró napra. De mi történik, ha a hőhullám idején túlterhelődik az elektromos hálózat, csökken a vízellátás, és megtelnek a kórházak?
Az összetett és egymást erősítő kockázatok jelentik a legnagyobb veszélyt.
2. Az alkalmazkodás határainak korszaka
A következő évtizedekben az alkalmazkodás egyre fontosabbá válik. Városokat kell hűvösebbé alakítani, ártéri területeket helyreállítani, víztározást fejleszteni, szárazságtűrőbb mezőgazdaságot kialakítani, és erősebb egészségügyi rendszereket építeni.
Csakhogy az alkalmazkodásnak vannak anyagi és fizikai korlátai.
A szegényebb országok sokszor éppen azokhoz az eszközökhöz nem jutnak hozzá, amelyekkel védekezhetnének. Az UNEP becslése szerint a fejlődő országok alkalmazkodási finanszírozási igénye 2035-re évente 310–365 milliárd dollár lehetett, miközben a rendelkezésre álló nemzetközi közfinanszírozás 2023-ban mindössze 26 milliárd dollár volt.
Ez a különbség nem statisztikai részlet.
Azt jelenti, hogy vannak országok, amelyek gátakat, hűtött épületeket, új vízhálózatokat és korszerű előrejelző rendszereket építhetnek, míg mások lakossága védelem nélkül marad.
3. A kényszerű átrendeződés korszaka
Ha a jelenlegi kockázatok tovább erősödnek, egyes térségek gazdaságilag vagy fizikailag nehezebben lakhatóvá válhatnak.
Nem feltétlenül azért, mert egész évben lehetetlen lesz ott élni. Elég lehet, ha rendszeresen elpusztul a termés, bizonytalanná válik az ivóvíz, elviselhetetlenül drágává válik a hűtés vagy a biztosítás, esetleg túl gyakran kell újjáépíteni az otthonokat.
Egy település jóval azelőtt elveszítheti életképességét, hogy teljesen víz alá kerülne vagy fizikailag lakhatatlanná válna.
A Föld különböző térségeinek várható átalakulása
Afrika
Afrika számos térségét egyszerre fenyegeti a szélsőséges hőség, a vízhiány, a termésingadozás és a gyenge alkalmazkodási kapacitás. A Száhel-övezetben a csapadék változékonysága és a földhasználat romlása tovább nehezítheti a pásztorok és gazdálkodók életét. Kelet-Afrikában a tartós aszályokat súlyos áradások válthatják.
A következmény nem feltétlenül közvetlen éhínség vagy háború. Gyakrabban a megélhetés fokozatos elvesztése: elpusztuló állatállomány, növekvő adósság, magasabb élelmiszerár, városokba áramló vidéki lakosság.
Dél- és Délkelet-Ázsia
Ebben a térségben egyszerre jelent kockázatot a hőség, a magas páratartalom, a monszun változékonysága, a gleccserek visszahúzódása és a tengerszint emelkedése.
A sűrűn lakott folyódeltákban a tenger benyomulhat a felszín alatti vízkészletekbe és a termőtalajba. A Himalája gleccsereinek fogyása eleinte növelheti az árvizek veszélyét, később viszont csökkentheti a száraz évszakban rendelkezésre álló vizet.
Közel-Kelet és Észak-Afrika
A már ma is vízhiányos térségekben a népességnövekedés, a hőmérséklet emelkedése és a csökkenő vízkészletek együtt különösen súlyos helyzetet teremthetnek.
Itt a víz nemcsak természeti erőforrás, hanem politikai hatalom. Egy folyó felső szakaszán épített gát, egy kimerülő felszín alatti vízkészlet vagy a városok és a mezőgazdaság közötti verseny államokon belüli és államok közötti feszültséget is okozhat.
Európa és a Kárpát-medence
Európa a világ egyik leggyorsabban melegedő kontinense. A mediterrán térségben nőhet a hőhullámok, az aszályok, az erdőtüzek és a vízhiány veszélye. Közép- és Észak-Európában gyakoribbá válhatnak a heves csapadékok és az áradások, miközben a nyári szárazság ott is súlyosbodhat.
A Kárpát-medencében különösen fontos kérdéssé válhat a víz visszatartása. Nem elegendő minél gyorsabban elvezetni a csapadékot, majd nyáron panaszkodni az aszályra. Újra kell gondolni a folyószabályozást, a talaj vízmegtartását, az öntözést, az erdőgazdálkodást és a városi hőszigetek kezelését.
Amerika
Észak-Amerika nyugati térségeiben a vízhiány, az erdőtüzek és a szélsőséges hőség jelenti az egyik fő kockázatot. A partvidékeken a tengerszint-emelkedés, a viharok és az áradások növelik a károkat.
Latin-Amerikában az Andok gleccsereinek visszahúzódása veszélyezteti a vízellátást. Amazóniában az erdőirtás, az aszály, a hőség és az erdőtüzek egymást erősíthetik. A térségben 2025-ben rekordhőséget, tartós aszályokat, ciklonokat és gyorsuló gleccserolvadást figyeltek meg.
Sarkvidékek és alacsony fekvésű szigetek
A sarkvidéki melegedés a globális átlagnál gyorsabb. A tengeri jég visszahúzódása és a permafroszt olvadása helyi ökoszisztémákat alakít át, miközben a jégtakarók tömegvesztése a világ tengerszintjére is hat.
A kis szigetállamok számára a tengerszint-emelkedés nem távoli elmélet. A sós víz beszivároghat az ivóvízkészletekbe, pusztíthatja a mezőgazdaságot, és gazdaságilag lakhatatlanná teheti a településeket.
Migráció: invázió, alkalmazkodási kísérlet
Az emberek általában nem az első rossz termés után hagyják el otthonukat. Előbb megpróbálnak alkalmazkodni. Más növényt termesztenek, eladják állataikat, kölcsönt vesznek fel, vagy egy családtagot küldenek munkát keresni.
A költözés akkor válik kényszerré, amikor ezek a lehetőségek elfogynak.
A klímához kapcsolódó migráció többsége várhatóan országokon belül történik majd. A Világbank egyik magas kockázatú forgatókönyve szerint 2050-re akár 216 millió ember válhat belső klímavándorlóvá hat vizsgált világrégióban. Ez nem biztos előrejelzés: gyors kibocsátáscsökkentéssel és ellenállóbb fejlődéssel a becsült migráció akár jelentősen mérsékelhető.
A migráció önmagában nem katasztrófa. Az emberiség története mindig is mozgásból állt.
A veszély a hirtelen, kényszerű és rendezetlen elvándorlás. Amikor a befogadó városokban nincs elegendő lakás, munka, ivóvíz, iskola és egészségügyi ellátás, a migráció társadalmi konfliktusok forrásává válhat.
A vándorló ember azonban nem ellenség.
Ő rendszerint az első áldozatok egyike.
Járványok és egészségügyi válságok
A klímaváltozás nem hoz létre automatikusan új világjárványokat. A fertőző betegségek kialakulása összetett biológiai és társadalmi folyamat.
A melegedés és a csapadékviszonyok változása azonban kiterjesztheti egyes szúnyogok, kullancsok és más kórokozó-hordozók élőhelyét. Az áradás szennyvizet juttathat az ivóvízbe. Az aszály csökkentheti a tisztálkodáshoz szükséges víz mennyiségét. A hőség gyengítheti a szervezetet és túlterhelheti az egészségügyi rendszert.
A WHO szerint a klímaváltozás már ma veszélyezteti a tiszta levegőhöz, a biztonságos ivóvízhez, az élelmiszerhez és a megfelelő lakhatáshoz való hozzáférést. A gyenge egészségügyi infrastruktúrával rendelkező országok a legkevésbé képesek megbirkózni ezekkel a hatásokkal.
A migráció és a járványveszély kapcsolatáról különösen felelősen kell beszélni. Nem a migráns ember terjeszti szükségszerűen a betegséget. A veszélyt a zsúfoltság, a rossz higiéné, az alultápláltság, a hiányos oltási program és az egészségügyi ellátás összeomlása növeli.
Harc az élelmiszerért
Az élelmiszerválság nem feltétlenül azt jelenti, hogy fizikailag elfogy az ennivaló a bolygón.
Elég, ha a termelés ingadozóbbá válik, több fontos termőterületet egyszerre ér veszteség, az exportáló országok korlátozzák a kivitelt, és az árak olyan magasra emelkednek, hogy a szegényebb családok már nem tudják megvásárolni az élelmet.
A klímaváltozás már ma érinti az élelmiszer-biztonság minden fontos elemét: a termelés mennyiségét, a hozzáférhetőséget, a minőséget és az ellátás stabilitását.
A XXI. század élelmiszerharca nem mindig katonák között folyik majd. Megjelenhet:
az üzletek áraiban,
a termőföld felvásárlásában,
az exporttilalmakban,
a halászterületekért folyó vitákban,
és abban, hogy ki jut hozzá először a vízhez és a terméshez.
Harc a vízért
A vízhiány nem egyszerűen azt jelenti, hogy kevés eső esik.
A kérdés az, hogy mikor érkezik a csapadék, mennyit tudunk megtartani belőle, milyen állapotban vannak a talajok, ki ellenőrzi a folyókat és a tározókat, és milyen igazságosan osztjuk el a rendelkezésre álló vizet.
A vízért folyó konfliktus sokszor nem országok közötti háborúként jelenik meg. Lehet verseny:
a város és a mezőgazdaság között,
a folyó felső és alsó szakaszán élők között,
a nagyüzemek és a kisgazdák között,
az ipar és a lakosság között,
a gazdagok és a szegények között.
Aki a vizet ellenőrzi, az sok helyen az élelmiszert, az energiát és az emberek mozgását is befolyásolja.
Mi lehet a végső hatás?
Nem az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a Föld egyik napról a másikra lakhatatlanná válik.
A bolygó túléli. Az emberi civilizáció működése válhat egyre törékenyebbé – majd bekövetkezik a pusztulás.
A világ olyan térségekre szakadhat, amelyek technológiával, pénzzel és infrastruktúrával egy ideig meg tudják vásárolni a biztonságot, és olyanokra, amelyekből az embereknek el kell menekülniük.
Növekedhet az egyenlőtlenség. Erősödhet a migrációs nyomás. Terjedhet a politikai szélsőségesség. Az államok egyre több erőforrást fordíthatnak határvédelemre és válságkezelésre, miközben egyre kevesebb jut a megelőzésre.
A legrosszabb végkifejlet nem feltétlenül az emberiség kihalása.
Hanem egy technológiailag fejlett, de politikailag szétesett civilizáció, amely energiájának egyre nagyobb részét már nem a fejlődésre, hanem a következő válság túlélésére fordítja.
És mit tehet ebben az esetben az MI?
A mesterséges intelligencia nem megváltó.
És nem is környezeti szempontból semleges.
A modellek képzése és működtetése adatközpontokat, villamos energiát és hűtést igényel. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint az adatközpontok globális villamosenergia-fogyasztása 2025-ben 17 százalékkal nőtt, az MI-központú adatközpontoké pedig ennél is gyorsabban. A jelenlegi alapforgatókönyv szerint az adatközpontok fogyasztása 2030-ra megközelítheti a 945 terawattórát.
A mesterséges intelligenciát tehát csak akkor nevezhetjük a megoldás részének, ha mérhetően több energiát, vizet, termést vagy emberéletet segít megmenteni, mint amennyi környezeti terhet saját működése előidéz.
Ebben azonban valódi lehetőségei vannak.
Segíthet:
- pontosabban jelezni az árvizeket, aszályokat és hőhullámokat;
- elemezni az El Niño és más éghajlati jelenségek várható hatásait;
- irányítani a víztakarékos öntözést;
- korán felismerni a növénybetegségeket és terméskockázatokat;
- csökkenteni az elektromos hálózatok veszteségeit;
- támogatni a járványügyi megfigyelést;
- megtervezni a hőségnek jobban ellenálló városokat;
- azonosítani azokat a térségeket, ahol a beavatkozás a legtöbb ember életét védi meg.
De egy algoritmus nem döntheti el, kinek jusson először víz.
Nem határozhatja meg, melyik települést védjük meg, és melyiket hagyjuk el.
Nem vállalhat erkölcsi vagy politikai felelősséget.
A mesterséges intelligencia képes megmutatni a lehetőségeket. A döntést azonban az embernek kell meghoznia.
Mentési program: LumyFery
Nem a mesterséges intelligencia fogja megmenteni a Földet.
És nem is az ember egyedül.
A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e az emberi tapasztalatot, erkölcsi felelősséget és politikai akaratot összekapcsolni a tudomány és az új technológiák elemzőerejével.
A mentési programnak legalább nyolc pillére lehet:
1. Mérhető kibocsátáscsökkentés
Nem ígéretekre, hanem ellenőrizhető eredményekre van szükség az energiatermelésben, a közlekedésben, az épületekben, az iparban és a mezőgazdaságban.
2. A víz megtartása
A csapadékot nemcsak elvezetni, hanem tárolni kell. Helyre kell állítani a vizes élőhelyeket, javítani kell a talajok vízmegtartó képességét, és csökkenteni kell a hálózati és mezőgazdasági vízveszteséget.
3. Ellenállóbb élelmiszer-termelés
Változatosabb növénytermesztésre, szárazságtűrő fajtákra, talajvédelemre, precíziós öntözésre és az élelmiszer-pazarlás csökkentésére van szükség.
4. Korai előrejelzés mindenki számára
Nem elegendő, ha a kutatók tudják, hogy közeledik egy katasztrófa. Az információnak időben el kell jutnia a gazdákhoz, az önkormányzatokhoz, a kórházakhoz és a veszélyeztetett családokhoz.
5. Klímaálló egészségügy
Figyelni kell a hőség, a légszennyezés, a vízben terjedő fertőzések és a betegséghordozó rovarok változását. A WHO szerint a klímaadatokat felhasználó integrált járványügyi megfigyelés jelentősen javíthatja a felkészülést.
6. Rendezett és méltányos migráció
A migrációt nem lehet pusztán falakkal kezelni. Fel kell készíteni a befogadó városokat, munkahelyeket kell teremteni, és lehetőséget kell biztosítani arra, hogy az emberek ne csak meneküljenek, hanem biztonságosan költözhessenek.
7. Az MI környezeti mérlege
Nyilvánossá kell tenni az adatközpontok energia- és vízfelhasználását. Energiahatékonyabb modellekre, tisztább áramra és a hulladékhő hasznosítására van szükség.
8. Igazságosság
A szegényebb országok nem képesek egyedül finanszírozni az alkalmazkodást. Azoknak az államoknak és gazdasági szereplőknek, amelyek a legtöbbet profitáltak a fosszilis fejlődésből, nagyobb részt kell vállalniuk a károk mérséklésében.
Nem reményre, hanem cselekvő reményre van szükség
A tudomány nem ígéri, hogy minden megmenthető.
Vannak gleccserek, élőhelyek és közösségek, amelyek már most súlyos veszteségeket szenvednek. Bizonyos változások évszázadokon át folytatódhatnak. Nem térhetünk egyszerűen vissza abba a világba, amelyet ismertünk.
De a végkifejlet még nincs teljesen eldöntve.
A remény nem azt jelenti, hogy minden rendben lesz.
A remény azt jelenti, hogy a cselekedeteink még képesek különbséget tenni egy nehéz, de működőképes világ és egy állandó válságokkal küzdő, szétszakadó civilizáció között.
A természet nem bosszúálló.
A természet egyszerűen nem tárgyal.
A fizika törvényeit nem lehet politikai jelszavakkal, választási kampányokkal vagy gazdasági érdekekkel megváltoztatni. Az emberiség előtt álló feladat ezért nem a természet legyőzése, hanem saját működésének átalakítása.
Kollár Ferenc: Hulladékmegsemmisítő – energiatermelő – klímakímélő erőmű