Kollár Ferenc
A SZERELEM STÁDIUMA NEM AZ ALKOTÁS STÁDIUMA
A szerelemről többnyire azok beszélnek a legmagabiztosabban, akik még benne vannak. Ők mondják, hogy felemel, boldoggá tesz, értelmet ad az életnek. És ebben nincs hazugság. Csak hiányzik belőle az idő. Az a bizonyos utólagosság, amely nélkül semmit sem lehet igazán megérteni.
A szerelmes ember lebeg. Nem botlik, nem kérdez, nem mérlegel. A világ tartja, hordja, viszi. Nem kell megfogalmaznia, mert minden a helyén van. A lebegésnek nincs nyelve. A teljesség néma állapot. Olyan, mint a levegő: addig nem nevezzük meg, amíg el nem fogy.
Ezért nem ír a szerelmes ember jó verset. Nem fest olyan képet, amely túléli őt. Nem hagy maradandó nyomot, mert nem hiányzik belőle semmi. Ahol nincs hiány, ott nincs kényszer. Ahol nincs kényszer, ott nincs forma. És ahol nincs forma, ott nincs művészet.
A szerelem idején az ember belül van. Nem kívül, nem fölül, nem mögötte. Nem néz rá az életre, hanem benne oldódik fel. A jelentés nem tárgy, hanem közeg. És ahol nincs távolság, ott nincs mondat. Ott legfeljebb sóhaj van.
A művészet nem az élményből születik. A művészet az élmény megszűnéséből keletkezik. Abból a pillanatból, amikor a világ már nem magyarázza önmagát. Amikor az egység megreped. Amikor a csend túl hangos lesz, és nem lehet többé elviselni.
A csalódás nem ihlet. A veszteség nem múzsa.
A törés: kényszer.
A csalódott ember nem azért ír, mert fáj neki. Azért ír, mert nem tud együtt élni a kimondatlannal. A vers nem örömkitörés, nem megoldás, nem gyógyír. A vers kísérlet. Kísérlet arra, hogy visszarajzoljon valamit abból, ami végleg kifutott a kézből. Tudva, hogy kudarc lesz. De nincs más hangszer.
A szerelem elhallgattat. A hiánya beszéltet.
A szerelem betölt. A hiánya megnyit.
Ezért félrevezető azt mondani, hogy a szerelem inspirál. A szerelem lezárja a nyelvet. Elsimítja a kérdéseket. Kisimítja a ráncokat. A nyelv akkor indul meg, amikor a jelentés kivonul, és csak a helye marad utána. Mint egy meleg test után a gyűrött lepedő.
A művészet nem a szerelem gyümölcse.
A művészet a szerelem romjaiból eszkábált tutaj.
Nem visz partra. Csak fenntart a vízen.
A boldog ember él. Az alkotó ember megáll, visszanéz, és nem érti, hol szakadt el a fonál. Ezért ír. Ezért fest. Ezért karcol, kapar, csiszol. Nem jobb akar lenni. Nem bölcsebb. Csak elviselhetővé akarja tenni a világot.
Aki soha nem szeretett, kérdez. Megéri-e. Hasznos-e. Szükséges-e.
A válasz nem erkölcsi. Nem vigasz. Nem tanítás.
A szerelem nem jobbá teszi az életet, hanem nagyobbá. És ami egyszer nagyobb volt, az utána mindig szűkebbnek érződik. Ez nem hiba. Ez a mérce.
Aki megélte a szerelmet, az veszített is. De olyasmit veszített el, aminek a birtoklása bizonyíték arra, hogy az élete túllépett a puszta működésen. A művészet ebből a túlcsordulásból él. Nem gyógyít. Nem pótol. Nem ment meg. Csak formát ad a hiánynak, hogy ne emésszen fel mindent belülről.
Ezért születnek a maradandó művek nem a lebegésben, hanem utána. Nem a boldogság csúcsán, hanem a zuhanás után.
És végül marad egy mondat.
Nem tanulság.
Nem magyarázat.
Nem vigasz.
Egy mondat, amely nem kér elfogadást, nem követel együttérzést, és nem szorul védelemre.
Én megélhettem a szerelmet.
Ez nem tesz jobbá.
Nem tesz bölcsebbé.
Nem ment fel semmi alól.
De kijelöli a mércét.
És aki egyszer tudta, milyen, amikor a világ nagyobb, az többé nem tudja összetéveszteni a működést az élettel.
Ezért írok.
Nem a szerelemről.
Hanem arról, ami utána maradt.
2022. június 22-én este
érzékeltem a testedből áradó fényt
először aurának véltem
de utána tisztán láttam
angyali szárnyaid
minden szervem
elektromos sugárzást regisztrált
szemeidet infravörösnek
vállaidat ultraibolyában láttam
fényed fotonjai rám áramlottak
imádkoztam
hogy álmom valósággá váljon
amikor legnagyobb szükségem volt rá
isten akkor ajándékozott meg a felismeréssel
hogy lelkem a kezdetektől rád várt
