Ma, 2026. január 12-én örökre elaludt a mindannyiunk által szeretett Margitka. A mai bejegyzés Masa Margítkának állít emléket.
A cselekvő jóság
Margitka 1945-ben született, egy olyan világban, amely már elfáradt a pusztítástól, de még nem tanult meg igazán élni. Nem volt benne semmi rendkívüli, már akkor sem. Nem voltak nagy mondatok, látványos kezdetek. Csak egy kislány Monostoron, aki beleszületett egy időbe, ahol a dolgokat nem kérdezni kellett, hanem csinálni. Az ilyen emberek nem hősök lesznek, hanem megtartók. Ő is ilyen volt.
Gyerekként iskoláról iskolára ment, nagymamákhoz, albérletekbe, idegen házakba. Mások konyháiban tanulta meg, hogyan kell csendben alkalmazkodni, miközben az ember megőrzi magában azt a furcsa belső egyenességet, amit később egyszerűen csak jóságnak hívnak. Nem volt harsány, nem követelt, nem lázadt. Megtanulta, hogy az élet nem kérdez, csak jön, és hogy aki túléli, annak tartása kell legyen.
Margitka már fiatalon is szerette a virágokat. Nem véletlen. A virágok rövid ideig szépek, és közben törődést kérnek. Margitka egész életében tudta ezt: hogy ami múlandó, arra kell a legtöbb figyelem. Később Törökkanizsán tanult tovább, albérletekben lakott, idegen neveket jegyzett meg, idegen szabályokat tanult meg tiszteletben tartani. Ott ismerte meg Nándort. Nem nagy szerelem volt ez, nem regénybe illő. Inkább az a fajta, amiből élet lesz. Házasság. Közös sors.
Az első évek nem voltak könnyűek. Költözések, munka utáni kutatás, albérletek egymás után. Margitka nem panaszkodott. Nem azért, mert nem fájt neki, hanem mert tudta: a panasznak nincs ideje, amikor gyerek érkezik, amikor a férj dolgozni megy, amikor a holnapot kell megszervezni. Ő maradt, amikor Nándor Németországba ment dolgozni. Mindig maradt. Valakinek maradnia kell.
Anyává vált. Később újra. Gyerekei nőttek, iskolába jártak, küzdöttek, keresték a helyüket. Margitka dolgozott a városházán. Nem döntött sorsokról, csak segített eligazodni bennük. Papírok mögött emberek voltak, és ő ezt soha nem felejtette el. Az ilyen munkát nem tapsolják meg. Csak akkor hiányzik, amikor nincs.
Életében sok temetés volt. Eltemette az apját. Eltemette az anyját. Eltemette a férjét. Eltemette a húgát. És közben megtanulta azt, amit kevesen tudnak igazán: hogyan kell veszteségekkel együtt élni úgy, hogy az ember ne keseredjen meg. Nem lett kemény. Nem lett igazságtalan. Nem lett cinikus. Ez talán a legnagyobb teljesítmény.
Megérte az unokáit. Megérte a nevetéseiket, a születéseiket, a családi zajt, ami egy időre elhiteti az emberrel, hogy minden rendben van. Hetvenévesen még ünnepelt. Nem magát, hanem azt, hogy együtt lehetnek. Az ilyen emberek nem maguk köré gyűjtik a figyelmet, hanem összetartják a teret.
Amikor megbetegedett, nem csinált belőle nagy ügyet. Nem dramatizált. Tudta, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet legyőzni, csak elfogadni. 2026 januárjában halt meg. Csendben. Pontosan úgy, ahogy élt.
Most, hogy nincs, feltűnik valami. Mintha kevesebb lenne a világban a türelem. Kevesebb az a mondat, hogy „nem baj, majd megoldjuk”. Kevesebb az a kéz, amelyik nem kér semmit, csak teszi a dolgát. Margitka nem hagyott maga után nagy szavakat, könyveket, emléktáblákat. Csak egy hiányt hagyott. És ez a hiány nagyon beszédes.
Mert Margitka jó ember volt.
És ez – bármilyen furcsán hangzik – az egyik legritkább dolog ezen a világon.
Maga Ferenc és Ilona – 1944.
Masa Margitka – 1945.
Esküvő – 1965.
Szabó Család – 1984.
Margitka és Nándor – 2005.
Margitka gyermekeivel – 2015.
Margitka Dénessel – 2016.
A két testvér: Margitka és Erzsike – 2013.