Kollár Ferenc: Szatmári tánc
FARAGÓ ZSÓFY
GYŐZELMI TÁNC
Kollár Ferenc Szatmári tánc című rajza nem egy táncot ábrázol, hanem időt.
Nem koreográfiát látunk, hanem egymásra csúszó pillanatokat, ahol a testek nem együtt mozognak, hanem szekvenciálisan — mintha a mozdulat önálló időegységekre bomlana.
Az aránytalanság nem stiláris túlzás. Mértékegység-váltás.
A mozdulat nagyobb az embernél. A túl hosszú karok, a bizonytalan talajfogás és a csavarodó törzsek nem torzítanak, hanem energiát mérnek. A rajz nem azt kérdezi, hogyan néz ki a tánc, hanem azt, mit tesz a testtel.
A vonal reszketése metodológiai döntés.
A kontúrok nem záródnak, mert a mozdulat sem zárul le. A rajz elutasítja a végleges formát és a lezárt jelentést. A ruházat nem követi a testet, hanem ellenáll neki; önálló mozgásréteget képez, késleltetett visszhangként hordozza a mozdulat múltját.
A kompozíció stabil elemei — a kalapok tömege, a fej térbeli rögzítettsége — strukturális ellenpontok. Rend és extázis nem ellentétként, hanem egyidejűségként jelenik meg.
Ez a munka nem kínál feloldást.
Nincs csúcspont utáni megnyugvás. Az utolsó figura mozdulata a levegőben marad — nem heroikusan, nem esztétikusan, hanem emberi módon. A mozgás mindig fél ütemmel megelőzi a megértést.
A Táncosok nem folklórillusztrációk. A test emlékezetét vizsgálják: azt a határt, ahol a mozdulat még tart, de az ember már enged. Ezért áll meg rajta a tekintet. Nem azért, mert szép — hanem mert igaz.