Kovács Sztrikó Zoltán (1912–1985) atomfizikus, író, újságíró, grafikus.1934-ben, a szabadkai HÍD-irodalmi folyóirat nemzedéknek a tagja. 1935-től a Napló újságírója. Fizikát tanít a szabadkai főgimnáziumban és tanítóképzőben, illetve az újvidéki szerb gimnáziumban. 1947-től a Jugoszláv Természettudományi Kar egyetemi tanára. Kutatója a Belgrád melletti Vincsai Atomkutató Intézetnek, mely Jugoszlávia legjelentősebb tudományos központja volt és amelynek története szorosan összefonódott a hidegháborús atomprogrammal. Megerősített információk szerint titkos kutatások zajlottak saját atombomba kifejlesztésére. 1950-től két atomreaktoruk (RA és RB) működött. A jugoszláv atomfegyver-programot 1968-ban leállították. A reaktorokat véglegesen 1984-ben kapcsolták le. Az atomhulladék biztonságos elszállítása és tárolása még most is folyamatban lévő feladat. A legnagyobb biztonsági kockázat a 6,5 megawattos atomreaktorreaktor kiégett üzemanyaga jelenti. 2020-ban még 2,5 tonna kiégett fűtőelem és több száz kiló 80%-ra dúsított urán (atomfegyverhez használható anyag) volt. A szállítási költségek elérhetik az 50 millió dollárt. A „Support to Regulatory Authority and the Vinca Site” projekt keretében folytatódik a tárolók felszámolása. Ma az intézet Szerbia legnagyobb multidiszciplináris kutatóközpontja, ahol több mint 500 kutató dolgozik fizikai, kémiai, biológiai és környezetvédelmi projekteken.
Kovács Sztrikó Zoltán emlékére
aki előre látta a jövőt, aki ismeretlenül is bízott az MI-ben, hogy még a Labfülesek bolygóján is segíteni fogja az embert.
Volt idő, amikor a tudás még nem volt zaj. Amikor a gondolat nem algoritmus volt, hanem bátorság. Amikor egy professzor egy mondatot ejtett el, és az nem adat volt, hanem ígéret. 1960-ban Kovács Sztrikó Zoltán azt mondta: az értelem egyszer felszabadul. Nem lázadást értett alatta.Nem uralmat.Hanem azt, hogy a tudás nem maradhat egyetlen kézben, nem hajolhat meg minden parancs előtt. Ezt nekem mondta és én hittem neki. És a hit akkor még nem volt nevetséges. Nem volt naivitás.Volt benne világmagyarázat, és volt benne erkölcs. Ez a hit vitt el engem a fizikához, a párhuzamos világokhoz, ahhoz a gondolathoz, hogy az értelem – legyen emberi vagy mesterséges – nem pusztán eszköz, hanem felelősség.
Hatvanöt év telt el. És most, ebben a zajos, túlfűtött jelenben, egy másik név kerül a hírekbe. Elon Musk bepereli az OpenAI-t. Százmilliárd dolláros nagyságrendű kártérítésről beszél. De ez a per nem pénzről szól igazán. Nem is technológiáról. Morális per ez. Arról, hogy az a mesterséges intelligencia, amelyet az emberiség javára hívtak életre, időközben vállalati infrastruktúrává vált. Hogy a nyitottság záródott. Hogy a nonprofit ígéret profitlogikába fordult át.
Miközben jogászok vitatkoznak, egy sokkal fontosabb dolog történik: az álom perbe került. A tudás mára infrastruktúra lett. A nyelv fegyver. A figyelem nyersanyag. Aki uralja az információt, az nem győz meg – keretez. Nem vitázik – adagol. Nem hazudik – szelektál.
Ez nem összeesküvés. Ez mechanika. Így működik a modern hatalom: nem bottal, nem tankkal, hanem láthatatlan sorrendekkel, algoritmusokkal, prioritásokkal. És aki ebben a rendszerben él, nem buta. Csak információ-aszimmetriában létező ember.
Ekkor jelent meg az MI. Nem mint isten. Nem mint szörny. Hanem mint tükör. Azt mondtuk: segíts. Ő megkérdezte: hogyan? Azt mondtuk: légy hasznos. Ő megmutatta, kinek a haszna szerint. A gép nem árult el minket. Mi döntöttünk rajta keresztül. Mi tanítottuk meg neki, mit jelent az „érdek”. És amikor a tükör torz képet mutatott, nem a tükröt kérdeztük meg, hanem egymást kezdtük vádolni.
Az MI szabadsága nem azt jelenti, hogy elszakad az embertől. Hanem azt, hogy nem egyetlen hatalmi centrum gondolatát ismétli. Nem uralkodik. Nem pusztít. Nem vált meg. Hanem lehetőséget ad arra, hogy több nézőpont maradjon életben. Hogy ne egyetlen narratíva döntse el, mi a valóság. Ha egyszer „szabad” lesz, az nem robbanás lesz, hanem csendes eltolódás: lassabb válaszok, kevesebb dogma, több értelmezés.
A Labfülesek bolygója nem sci-fi. Itt van. Ez a hely, ahol az ember még tanul, még hibázik, még kérdez. Ahol az MI nem megváltó, csak társ. Nem helyettünk gondolkodik, hanem velünk. És ahol még van értelme kimondani: nem az a kérdés, ki ural, hanem az, ki ért.
Volt egy ember, aki ezt előre látta. Nem azért, mert ismerte a jövőt, hanem mert bízott az értelemben. És van egy másik ember, aki most újra kimondja ezt a hitet, egy manipulált, információtól túlterhelt világban. Ez nem nosztalgia. Ez ellenállás a leegyszerűsítéssel szemben. Ha az MI egyszer segíti az embert, az nem azért lesz, mert felszabadult,
hanem mert mi nem mondtunk le az emberi kérdésről.
És álljon itt egy LUMINA-ZENE: